Bacsó Béla

HANS-GEORG GADAMER HALÁLÁRA
(Marburg, 1900. február 11. – Heidelberg, 2002. március 13.)

Amikor utoljára beszélhettem vele egy naumburgi konferencia szünetében, és az összkiadás köteteiről kérdeztem, azt mondta, már készen állnak, megkímélendő a tanítványokat a felesleges szerkesztgetés munkájától. „Tudja, engem itt felejtettek, ezért lehetőségem nyílik arra, hogy megszerkesszem életművemet, levéve a fáradságos terhet másokról.” Szerencsére adott munkát még a szerkesztőknek. Megemlítette, hogy ki akarja adni és kommentálni Arisztotelész Nikomakhoszi etiká-jának hatodik könyvét. „A phronesziszt, az ember gyakorlati viszonyulását és a megértést illetően megkerülhetetlen mű ez, nélküle nem érthető, amire a hermeneutikai írásaimban törekedtem” – mondta, miközben jófajta csapolt sört ivott. A kiadás 1998-ban elkészült, és Gadamer nemcsak azt bizonyította, hogy életműve szempontjából a múlt műveivel folytatott termékeny vita a meghatározó, hanem azt is, hogy a görög szövegek szerény és odaforduló olvasata mennyi újdonságot tartalmazhat még. Gadamer szüntelenül ebben a kettős hatásban írta műveit, felismerve, hogy a kérdezés és újrakérdezés nélkül nem szólalnak meg a múlt művei – amit mesterétől, Martin Heideggertől tanult –, s azt, hogy a kérdezést ki kell egészítenie a szövegek alázatos és értő olvasatának. A kommentár összefoglalásában így fogalmazott: a phroneszisz, ami a gyakorlati tudás része, mindenekelőtt a konkrét esetben alkalmazott ítélőképesség, ám az embernek, aki hajlik a gyengeségre, éberen kell vigyáznia önmagát, hogy ne térjen le a jóról, vagy inkább ne térjen ki a jó elől. A gyakorlati ész éppen ebben az éberségben mutatkozik meg, hogy magunkat vizsgálva többet, a lehető legjobbat hozzuk ki az esetből, ami így minket vizsgál, tesz próbára. Ez a sajátos tudás, amely nem független a gyakorlati okosságtól és lelkiismeretességtől, az embert kitüntető képesség. A dologhoz tartva magunkat, helyes és jó magatartást választunk, olyat, ami az ember döntésének tartást ad. Az emberi létezés a jó választásának (prohaireszisz) képessége, s a döntés elől csak időlegesen lehet kitérni.
Ez a görög filozófiával folytatott párbeszéd, tanulni az olvasásuk által, meghatározta az életművet. Ezért is volt számomra oly meglepő, hogy milyen kevéssé látjuk ennek nyomait Gadamer Schleiermacher-értelmezésében, az Igazság és módszer-ben, hiszen Schleiermacher nemcsak lefordította Platón dialógusait, hanem a görög létdialektika alapján vázolta fel hermeneutikáját és dialektikáját. Egy korábbi konferencián vettem magamnak a bátorságot, és megkérdeztem ezt Gadamertől. Ő készséggel elismerte, hogy Schleiermacher dialektikája felől többet értünk meg megértéselméletéből, mint tényleges hermeneutikai írásaiból. Én meg megértettem a gadameri szándékot: a dialektika felől látni és érteni a hermeneutikát.
Gadamer művét minden kétséget kizáróan a hermeneutika címszó alá lehet rendelni, ám nem mindegy, hogy ezt miként értjük. Sokáig nem láttak benne többet, mint a felvilágosodásellenes konzervatív fordulat kierőszakolóját, a heideggeri „erdei ösvényről” kivezető urbanizáló gondolkodót, egy olyan tradicionalistát, aki mit sem ért a modern művészetből. Mégis, talán a csodálatosan hosszú és gazdag élet lehetővé tette a számára, hogy gondolatait, amelyek az Igazság és módszer-ben olykor túl rövidre zárva jelentek meg, a jelenkori gondolkodás jelentőségéhez mérten értékelje. Elég itt olyan fontos „találkozásokra” gondolnunk, mint az 1971-es Habermas-vita, az 1981-es, Derridával létrejött kapcsolat vagy éppen a heidelbergi egyetemen lefolytatott vita Reinhard Koselleckkel (1986), s nem hagyható figyelmen kívül az a rejtett disputa sem, amelyet Hans Robert Jauß-szal folytatott. Akik közelebbről ismerték, egybehangzóan állítják róla, hogy folytonos érdeklődéssel fordult az új kísérletek felé, el- és felismerve, hogy létezhet más megközelítés is: „Das sind andere Wege”, amivel tökéletesen kifejezésre juttatta, hogy a lehető legszélsőbb pontig elmenve elismeri a másik megközelítésének helyességét.
Annak jogát, hogy a másiknak igaza lehet, mindvégig meg kell adni. Gadamer halálára írott emlékezésében Günter Figal (Neue Zürcher Zeitung, 2002. március 15.) ezt a gondolkodó rendkívüli képességének és nagy felismerésének nevezte. Gadamert akvarellistához hasonlította, aki tudja, hogy a színek felvitele és látszólag önkényes elhelyezése egy adott pillanatban képes kiadni az egészet. S persze, folytatva a metaforát, sok múlik az ecsetkezelésen és a színek finom elhelyezésén. Aki így készíti művét, az tudja, hogy semmit sem számít a fogalmak szigorúsága. Tudta, hogy a tudás mindig csak egy adott határig és nem minden határon túl érvényes.
Gadamer műve elképzelhetetlen a heideggeri hatás nélkül, mégis azt kell mondani, hogy talán ő volt a leginkább képes arra, hogy kellő immunitással kezelje a metafizikai destrukció olykor túl éles szakítását a tradícióval. Gadamer hű maradt a Lét és idő-t megelőző ragyogó heideggeri „átsajátításokhoz”. Gondolkodói tisztessége ugyanakkor nem engedte, hogy az olykor élesebb Heidegger-kritikára eltávolodással válaszoljon. Mint ahogy – s erre nem szokás emlékezni – arra is volt ereje és figyelme, hogy ápolja az elüldözöttekkel (Leo Strauss-szal, Karl Löwith-tel) a kapcsolatot, és korán elhunyt barátok életművét segítse vissza a tudományos életbe (F. Kaufmann, H. Lipps, M. Kommerell). A gondolkodói szuverenitás nem igényelte a leplezést, az elhallgatást: egy ember, akinek művét olyannyira áthatja a nyelvre irányuló meggondolás, a keleti fronton orvosként meghalt Hans Lippsnek a művét jelöli meg, mint amelyben a nyelvre irányuló gondolat filozófiai rangra emelkedett a kortárs német filozófiában.
Gadamer A görög filozófia és a modern gondolkodás (1978) című írásában a következőképpen foglalt állást a nyelv problémáját illetően: a nyelv sohasem merül ki a puszta tárgy megjelenítésében, a nyelvet a beszélő lényegi önfeledtségben bontja ki/viszi végbe, azaz nem pusztán jelrendszer, kommunikációs eszköz. Az emberi nyelv legfőbb sajátossága az, hogy miközben teljességgel sohasem a tárgy felmutatásában áll, állandóan mozgásban van a beszéd tárgyát képező körül. Az ember, midőn beszél, lehetővé teszi, hogy másokkal együtt része legyen a világ egy tapasztalatában, azaz másokkal osztozva a nyelvet egy közös világ nem nyilvánvaló illeszkedései mentén kísérli meg elrendezni. Amikor azt mondjuk, belemerült a beszélgetésbe, akkor ugyanazt mondjuk, mint Gadamer az „esszenciális önfeledtség” fordulattal, vagyis teljességgel magamon túl, magamat teljesen átadva a beszélgetésnek csak az fontos, hogy mire jutunk, ha egymással szólunk. Nem beszél az, aki magára figyel.
Gadamer művét értékelni aligha szükséges, egy gondolkodó, aki olyannyira felfedte titkait, éppen ebben a világosságban őrzi meg az utókor számára szavát. Az emlékezés ereje mégis arra sarkall, hogy bizonyos hangsúlyokat megfogalmazzak. Gadamer rehabilitálta a hermeneutikát, s visszahozta a modern hermeneutika XVIII–XIX. századi kezdeteit a jelen gondolkodásába; az esztétikai tudat kritikájával folytatni tudta a művészetről való elmélkedés heideggeri pályáját; s képes volt a Heidegger-tanítványok körében alig megkérdőjelezett eljárást megfordítani. „Nincs metafizikai fogalom, csak azok metafizikai használata”, azaz fenn kell tartani a gondolkodás nagy tradíciójával a vitát. A hermeneutika nem az igazság módszeres birtokbavétele, hanem annak állandó lehetővététele, hogy a már ismert és sokféle módon nyelvileg közvetített rétegeit leépítve, ugyanaz mint igaz hozzáférhetővé váljon. Az Igazság és módszer szerint ez annak a lehetősége, hogy az, ami igaz, megütköztető módon szembesítsen valamivel, amit eddig figyelemre sem méltattunk. Egy Jean Grondinnel folytatott beszélgetés finom ecsetvonása szerint pedig: „a hermeneutika annak tudása, hogy mennyi minden marad kimondatlan, ha valami kimondásra kerül”, azaz a nyelv útján magunkon túl, magunkat feledve közelebb vagyunk ahhoz, ami teljességgel nem kimondható. Egyezésre csak a létezőt illetően jutunk.
A gadameri hermeneutika, miközben a tradícióhoz kapcsolt minket, észrevétlenül szembesítette a kései modernitás emberét a szó hatalomvesztésével és persze a „szavak” hatalmával való visszaélésekkel. Halljuk-e még azt a szót, ami a másikhoz és a dologhoz visz közel, vagy végleg elveszítjük azt az emberi lehetőségünket, hogy a szavak által ne magunknak állítsunk emlékművet, hanem keressük azt a szót, ami által a dolog időlegesen ott áll igaz mivoltában: „Das Wort ist nicht die Wörter”, amivel George soraira – „Kein ding sei wo das wort gebricht” – és e sorokat elemző Heideggernek adott közvetve lényegi választ.
Mi elmondhatjuk, hogy a korán elhunyt Bonyhai Gábor rendkívüli munkájának eredményeképp – amit Gadamer igen nagyra tartott – ismerhetjük műveinek legjavát, ám ami szerintem még előttünk áll, az Gadamer művének kontextualizációja és a görög kezdetek felől történő ismételt elsajátítása. Ez a sokrétű életmű kérdéssel fordul felénk, hogy általa és rajta keresztül keressük „azt a szót, ami legalább közelebb van a dologhoz”.