Kántor Péter

MEGTANULNI ÉLNI – II.

Tíz év múltán

Most, hogy eltelt jó tíz év
azóta, hogy nekiveselkedtem
megtanulni élni,
a ledőlt falak helyén
felépültek az újak
a frissen mázolt jelekkel,
a szép rácsos kapukkal,
s tapsolhatunk,
hurrá, sikerült ismét
feltámasztani a múltat,
kezdhetjük folytatni elölről,
mert nem igaz, hogy lehet másképp is,
velünk legalábbis aligha,
most, hogy új évezredbe hajtottunk
az új márkájú kocsinkkal,
és túl vagyunk végre a költséges
millenniumi ünnepségeken,
most már tényleg nem halogathatom tovább,
most már igazán meg kell tanulnom élni,
hát nem?
Végül is tudok ezt-azt, jóllehet sok minden abból
a kutyának se kell, és mit tagadjam,
fára mászni már nem nagyon vágyom,
de megtanultam a kompjútert kezelni,
bár néha akadnak vele problémáim,
és még mindig elég szívós vagyok,
ha szorgalmas nem is, ha épp ezért
nem is tisztítom meg mindkét szobában
hatalmas elszánással az ablakokat,
mert fölösleges erőfitogtatás lenne,
és mert látom így is, amit látok,
de ami a lényeget illeti, a lényeg, hogy
fokozatosan haladok,
annyit iszom, amennyi jólesik, aztán
még egy kicsit, még egy kicsit,
hogy ne izguljak, ne idegeskedjek,
ne vigyorogjak fölöslegesen,
és ne essek depresszióba,
ha nem találom a helyes arányt
aktivitás és passzivitás között,
mert ki tudhatná, mi a helyes arány,
ha rám mosolyog egy nő,
hogy mi történhet, mondjuk,
ha összekötöm vele az életemet,
és szoros, és nehezen
és akadozva veszem a levegőt,
és sosem eleget,
vagy laza, és lazán
és figyelmetlenül veszem a levegőt,
holott tele mindenféle baktériumokkal,
pollenekkel meg egyebekkel,
és egymást követik a panaszaim,
pedig hát tudatosan törekszem,
hogy jól érezzem magam,
elég jól, vagy még jobban is,
reggel kelek, este fekszem,
persze nem túl korán,
és kerülöm a felesleges szabályokat,
nem szabom meg, hogy egy nap hány cigaretta,
mindazonáltal túl sokat szívok,
hányingerem van a sok csikktől,
és néha eszembe jut, hogy a torokrák
csúnya betegség, de rabja
vagyok a nikotinnak,
mint a legtöbb szokásomnak egyébként,
de ügyelni fogok rá, hogy csak módjával,
és az embereket is, szeretni kell,
ugyancsak, de hogy,
hogy kell szeretni őket?
Előbb a kis dolgokkal fogom kezdeni,
például nagyon oda kell figyelnem,
holott ez maximalizmus, tudom,
hogy megőrizzem a hidegvéremet,
a humorérzékemet, hogy valahogy
ne bújjak ki a bőrömből,
ne robbantsam fel a világot,
csak fokozatosan haladjak,
előbb megtanuljak élni,
és ha már megtanultam, és nem számít,
akkor se ganz egal,
lehet, hogy fellőnek a világűrbe,
ha nem muszáj, inkább ne,
de ha muszáj, ha fellőnek,
igaz, már úgysem öntözhetem tovább
a yukka pálmámat,
mert elrohadt a yukka pálmám,
de a mentafüvem, az nem rohadt el,
az szívós, mint én,
de azért mégis,
arra rá kéne nézni néha,
valaki csak akad, akadjon,
ha már mindenképpen fellőnek,
ha már megtanultam élni.

2001