Bán Zoltán András

HÖLGYSZONÁTA (III)

4. Az ágyban: Charlotte és Marina – Egy régi levél – Damenspende
Amikor kedden reggel, pontosabban hajnalban Charlotte nyugtalan álmából felébredt, Marinát találta maga mellett a széles franciaágyban. Nem álmodik. Néhány perce arra lett figyelmes, hogy az előszobában idegen férfiak tucatjai toporognak, akik aztán zavart arccal, némi bocsánatkérést mormolva egymás után surrannak föl az emeletre vezető lépcsőn a fürdőszobába. Most ott állnak terpeszben, és nyitott ajtónál vizelnek. Charlotte beleborzong a képbe, de nem annyira a látvány, mint az a hang tölti el iszonyattal, ahogy a gőzölgő húgysugarak belezubognak a lefolyóba. Egy apró sikollyal erre a hangra ébred.
Most nem álmodik. Marina fekszik mellette a széles ágyban. Robert négy évvel korábban bekövetkezett első megbetegedése óta egyre ritkábban aludt vele, két éve pedig teljesen visszavonult, a földszinti kis kamrát rendezte be magának – hálónak, dolgozónak. Noha alig alszik; ír a kis kamrában, szinte szakadatlanul. Nyilván most is. „Denkzwang-Schreibzwang”, vigyorogja Charlotte felé Robert, ha olykor összeakadnak a konyhában. Hogy mit ír a férje, azt Charlotte bizonyára nem tudja, de úgy sejti, összefügg Robert betegségével. Robert olykor előad valamit egy bizonyos iratról vagy monológkötegről, néha utal valamiféle újmódi Könyörtelenek Báljára, és különös mosollyal, szemüvegét pulóverujjával törölgetve arra célozgat, hogy egy bizonyos Hölgyszonáta végkimenetele, mondhatni, végkifejlete döntőnek bizonyulhat. Hogy milyen értelemben, azt Charlotte bizonyára nem tudja, de úgy sejti, összefügghet Robert két éve kiújult és újabban egyre aggasztóbb tüneteket mutató betegségével.
Hajnal van, az ablakon beáradt a madárzajos ég. Robert délelőtti zaklatott előadásaiban néha említést tesz bizonyos beszélő csodamadarakról („hingewunderte sprechende Zaubervögel”), de Charlotte nem úgy gondolta, hogy most ezek ricsajoznának odakint. És ha mégis, nem érteném beszédüket. Úgy vélem, most inkább férje egyik régi kijelentése, pontosabban egyik gyakori idézete lüktetett a fejében: a házasság egy esztétikai hangábra („Klangfigur”). Berlini megismerkedésük idején Charlotte szépnek találta, és még ma is költőinek véli ezt a mondatot. Robert Goethével kapcsolatban mondta ezt. Noha legföljebb torz zörejeket hall, ha belefülel a saját házassága zenéjébe.
Charlotte most valószínűleg a mellette elnyúló Marina kibontott csikófrizuráját nézi; nem, bámulja. Ahogy ráomlik napbarnított, szépen formált vállára. Jól mutat majd az új, mályvaszín fellépőruhában, gondolja feltehetően Charlotte, de hát Marina mindig jól mutat, minden ruhában jól fest. Nemcsak a válla, de a karcsún szárba szökkenő nyaka is. A keble. Talán túl csábító is polifon énekesnőnek. Igaz, Párizsban bárokban lép fel, gondolja Charlotte. Minek neki a Tricinium?
Délután próba. Ruhapróba egyben, és Charlotte most nem gondolhat másra, mint hogy Editha ugyancsak szép lesz majd az újonnan csináltatott fellépőruhában. Georgnak tetszeni fog. A mérték után készült fellépőruhák ott függnek Charlotte szekrényében. (Georg remélhetőleg nem tudja, melyik szekrényben. Hadd legyen meglepetés.) Hogy ő, Charlotte hogyan fest majd az új fellépőruhában, ezt a kérdést nem meri föltenni. Noha szemben az ággyal tükör lóg a falon. Ha a tükörbe nézne, szépen formált német asszonykoponyát látna benne, fiúsra nyírt hamuszőke hajzatot, magas homlokot, szépen ívelt ajkat. Körtésen telt keblet. Szeme sötét, ezért Charlotte és nem Lotte. Azt hiszem, Charlotte most mégsem néz a tükörbe. Az elmúlt években egyre inkább eltávolodott a testétől, nem más az számára, mint valamiféle anatómiai lecke. Ebből a testből csak a hangja maradt. De avval a lélek beszélt. Legalábbis ezt reméli Charlotte. Mert miként a Filozófus mondja, ügyelnünk kell arra, hogy csak a testünknek tulajdonítsunk mindent, aminek meglétét magunkban tapasztaljuk, s amiről látjuk, hogy a tökéletesen élettelen testekben is meglehet, ellenben a léleknek tulajdonítsuk mindazt, ami bennünk van, és amiről nem gondoljuk, hogy bármiképpen egy testhez tartozhatna. Ilyesmiket gondol Charlotte, noha nem hiszem, hogy ismeri a Filozófus fent idézett gondolatmenetét.
Charlotte tekintete továbbra is Marina testét simogatja – nos, legyen, akkor hát folytatódjon így a Hölgyszonáta. Úgy képzelem, Charlotte áttetsző fehér hálóinget visel, Marina meztelen. Az orosz szépség teste most megrándul, oldalra gurul, a takaró lecsúszik róla, föltárul jó szőrű ágyéka. Robert felesége most önkéntelenül arra gondol, hány férfikéz becézte már ezeket a telt combokat, hányan és miféle szerszámokkal jártak a köztük szűkülő mindkét ösvényen. Charlotte tud Marina kicsapongásairól, tud a férjével, Jean-Paullal űzött vad, olykor veszedelmes játékokról, hisz Marina Charlotténak részletes beszámolót tart majdnem minden eseményről; ez nyilván hozzátartozik a játékukhoz, gondolja feltehetően Charlotte. Az elbeszélés fokozza kéjüket, gondolja Charlotte, és így gondolom én is; változatos bujálkodásaikhoz közönség kell. Házasságuk ugyancsak egy esztétikai hangábra (Leichtes Blut), noha másként torz, mint a miénk. Inkább amolyan szimfonikus költemény. De vajon biztos, hogy torz? – kérdi most magát Charlotte. Mindenesetre ők – noha talán túlparádézva, túllihegve – megvalósították az esztétikai hangábrát kiagyaló Filozófus elképzelését, miszerint az erotika révén a romantikus szerelem megőrizhető a házasságban. Megtartható az első szerelem. És kétségtelen, hogy Marina és férje romantikusan szeretik egymást, gondolja hajnali ágyában Charlotte. Valóra váltották a Filozófus követelését, miszerint a házasság életelvei: őszinteség, nyíltszívűség, nyitottság, egyetértés. Nincs titkuk egymás előtt, nyíltszívűen nyitják meg magukat másnak és egymásnak. Boldogok, amennyiben a boldogság nem más, mint világbéli állapota annak az eszes lénynek – így a Filozófus –, amelynek egész létezése az ő kívánsága és akarata szerint alakul. Márpedig tagadhatatlan, hogy Marina és Jean-Paul a saját kívánságaik és akarataik szerint éltek a világban. Újabban Marina nem elégszik meg a saját élete élvezetével, másokat is élvezetre csábít, így élvezi még jobban önmagát. Marina a paráznaság hittérítőjévé vált – Charlotte úgy véli, ez az öregedés jele. Marina régóta kísérletezik, hogy őt, Charlottét rábeszélje némi kicsapongásra. Eddig eredménytelenül – úgy gondolom. Marina olykor apácafőnöknőnek gúnyolja barátnőjét, ám ez a legkevésbé sem sérti Charlottét: „föláldozom magam, mielőtt föláldoznának”. Marina kacag ilyenkor. Szép a fogsora. Ám az is kétségtelen, hogy Charlotte pártolja Georg és Editha szerelmét. Úgy képzelem, szép summát adott Georgnak magyarországi utazásukra.
A nemes német asszony azt reméli, sikerül visszaaludnia, fejét behúzza a takaró alá, hálóinge a térde fölé csúszik. Zene zúg a paplan alatt, Charlotte azt reméli, andalító, nem pedig zaklató b-moll, mely a Zeneteoretikus szerint az istenség és a világ kigúnyolásának, valamint az öngyilkosságra való előkészületnek a hangneme. (Nem, nem akar itt senki öngyilkos lenni, úgy képzeltem el. Szeretnek ezek élni. Gyilkolni esetleg igen. Gyilkosság – igen, ez megfontolandó. Várjuk ki a végét.) De nincs menekvés, Marina bőrének illata ébren tartja Charlottét, gondolatai ismét barátnője testéből gomolyognak elő. (Lockvögel.) Fűszeres illatú e néma bicinium. Charlotte úgy érzi, érti Marina házasságát, noha személyesen nem ismeri Jean-Pault. Gondolom, elég különös, de még fényképen sem látta. Ennek – feltételezem – később majd megnő a jelentősége. Szerintem egészen bizonyosan megnő. Jean-Paul és Marina kicsapongásainak mindegyike műalkotás, amit egymásnak ajánlanak, egymásnak készítenek és együtt
is fogadnak be a leleményes szerzők. Ötletekben kifogyhatatlanok. Élvezetszerzők és önélvezők egyszerre, gondolja feltehetően Charlotte. Erotikus határáthágásaik mindegyike egy-egy színpompás áldozat egymás iránt érzett szerelmük oltárán, gondolja valószínűleg Charlotte, és magam sem gondolhatom másként. A házasság rezignáción alapul, mondja a Filozófus. De Marináék cáfolják ezt a tézist, mi pedig megerősítjük, gondolja rezignáltan Charlotte. De vajon miért hallgatom oly vad érdeklődéssel Marina elbeszéléseit? Nem tudom. Charlotte vajon miért hallgatja oly izgatott érdeklődéssel Marina elbeszéléseit? Nem tudom. Hiszen én inkább szemérmesnek és semmiképpen sem kicsapongónak ismerem és képzelem a nemes német asszonyt. Lehet, hogy igaza van a Filozófusnak, aki szerint ha valaki türelmesen végighallgat valamit, azt nyilván már megtenni is hajlandó? Nem tudom.
Fölül, térdére rángatja hálóingét, akárha szégyellené magát az alvó Marina előtt – belátja, most nem aludnia, hanem gondolkodnia kell, az orosz nő párálló teste megihleti. Zöldre bámul a hálószobaablak, a lombokon még ott gőzölögnek az éjjel vázlatosan odacsinált eső nyomai; vízverte giliszták lilulnak a feketére mosott sárban. Marina is kissé szélfútta hajzattal, esőszagú bőrrel érkezett haza éjjel. Hogy hol járt, azt nem akarja megkérdezni Charlotte; ha kaland, úgysem kerülheti el a részletes beszámolót. Marina esetleg bizonyosan elmondja. Előzményként annyi látszik cáfolhatatlannak, hogy este fél tíz tájt taxi állt meg a ház előtt, a sofőr Marinát kereste. Valójában küldönc lehetett, átadott egy levelet, Marina gyorsan elolvasta, átöltözött, aztán visszahajtott a taxival a városba. Jóval éjfél után tért haza, menyétként surrant Charlotte mellé az ágyba. És most itt alszik, ajkán fényes álomtajték. (Nachtfalter.)
Úgy gondolom, Charlotte nem irigyli Marinát, pedig talán lenne rá oka, legalábbis ami az élvezeteket illeti. Teste majdnem két éve hever anatómiai leckeként érintetlenül; Robert nem érinti, más férfit pedig – úgy tudom – eddig még nem engedett magához. Csak várjuk ki a végét. Ha jól képzelem, Charlotte Robertet akarja, de azt gondolja, Robert már nem akarja őt. Robert, gondolja hajnali ágyában Charlotte, nagyjából két éve idegenként vesz részt szeretkezéseikben, úgy, mint olyasvalaki, aki közben felülről, a jelenet fölé emelkedve figyeli az eseményeket. Mintha valami filmforgatáson venne részt. Nem vele történnek dolgok, csak a dublőrje nyikorgatja az ágyrugókat. Ráadásul Charlotte úgy érezte akkoriban, Robert nincs egyedül szeretkezés közben, képzelete ilyenkor különféle lényekkel népesíti be a hálószobát. Ezek a Robert képzelete által teremtett lények ott ülnek körülöttük, és kritikus szemmel vizslatják a szerelmeskedő házaspárt. És ekkor lassan Charlottét is eltöltötte ugyanez az érzés, egyre inkább úgy érezte, a szoba minden csücskéből odacsillogó szemek előtt öleli férjét. Látta ő is a látogatókat. Szembenéztem velük. Ott ültek, guggoltak körülöttünk, és figyelték, mit művelünk. Meglehetősen érdeklődő arccal. Néha közelebb hajoltak, hogy figyelmesebben szemügyre vehessenek egy bonyolultabb mozgássort. (Vibrationen.) Olykor tapsolni lett volna kedvük, én legalábbis így éreztem. Vagy fütyülni. Mert néha elunták a dolgot, inkább egymással tereferéltek, nevetgéltek. Itták a borunkat, vagy kávézgattak, miközben mi valami láthatatlan célért küzdöttünk a saját házunk matracain. Charlotte olykor úgy vélte, hogy Georg és Editha arca rajzolódik ki a homályban. (Marina arca egyszer sem tűnt fel.) De vajon bizonyos-e, hogy Robert az, aki képzeletben benépesíti a szobát figyelő látogatókkal? Nem lehetséges vajon, hogy éppenséggel Charlotte képzeli ilyennek Robertet? Nem lehetséges-e, hogy Charlotte fejéből másztak elő ezek az érdeklődő látogatók?
Robert, fűzi tovább gondolatait Charlotte, bizonyára megfoghatatlannak találja, hogy emberek, akik szabad idejükben Goethét olvasnak, Mozartot hallgatnak, hogyan képesek mechanikai szerkezetként idétlenül rángatózni egy önnön nedveiktől csatakos lepedőn. Ráadásul feltehetően úgy gondolta, e mozgások meglehetősen behatárolt körben mozognak, lehetőségeink fölöttébb végesek. Képzelőerőnk nem sokat ér e téren. Ez, gondolom, untatta Robertet. Az ember megérzi a szándékot, és ekkor lehangolódik, mondja a Költő. Charlotte egyszer, nagyjából két évvel ezelőtt, fölnézett Robert ágyékáról, és azt látta, hogy férje megrökönyödött arccal vizsgálgatja a hasa alatt köpülő asszonyt, csodálkozó tekintettel nézi, hogy egy eszes lény élvezet céljából a szájába veszi egy másik eszes lény tökéletesen értelem nélküli („sinnlos”) húsdarabját. Charlotte attól félt, hogy Robert a következő pillanatban fölnevet. Ő pedig elsírja magát. De Robert nem nevetett, tekintete oldalra siklott, kicsúszott a kerti zöldbe, ki a levélrések közé, viszont Charlotte valóban fölzokogott. Akkor aztán könnyben ázott férje ágyéka. Szegény, gondolom, szerette Robertet.
Az ablakon túl most változnak a színek, azaz a fény tettei. A levélrések közül mustsárga villódzás vetül a falra; ha hátradől, Charlotte látja az ég bő vízben mosott épületét a derekasan kikeményített felhők között. Protestáns ég, gondolja talán Charlotte. Talán én gondolom ezt. Talán mindketten ezt gondoljuk. Nem tudom.
Fölnevetett. De meg is rémül egyben. Szája elé kapja kezét. Nem akarta, hogy fölébredjen az orosz szépség, egyedül akart maradni Roberttel. A régi Roberttel. Befúrja fejét a paplan alá. Házasságuk kezdetére, megismerkedésükre gondolt – ugyan mi másra gondolhatott volna? Arra a levélre, amit Bécsben írt Robertnek, karácsony előestéjén a Sperl kávéházban. Charlotte – persze németül – még ma is kívülről tudja, noha lassan húsz év telt el. Georg, nyelvgyakorlásként, tizennégy éves korában lefordította Robert születésnapjára ezt a levelet. Noha talán nem kamasznak való szöveg. Ajándéknak szánta Georg. Sokszor olvastam, most is ezt a szöveget hallom, ezt diktálják tollamba e pillanatban is, noha a lelkes fiatalember fordítása korántsem tökéletes:
„Elhatároztam, hogy levelet írok Magának, de – látja! – még a megszólításig sem jutottam. De nem pusztán hiányosan, pontatlanul is kezdődik ez a levél itt, Bécsben, karácsony előestéjén, az egyre inkább kiürülő Sperl kávéházban, miközben odakint, a tükörfényesre tisztított ablakokon túl sűrű pelyhekben hull a hó, az első bécsi hó életemben, ami egyben azt is jelenti, hogy holnap komolyan meg kell ragadnom a lapát végét, ha nem akarom, hogy mindörökre döblingi házam mélyére temessen a lezúduló vizes vatta.
Noha úgy sejtem, a Maga számára sok meglepő vagy legalábbis váratlan újságot tartalmaz az előző mondat – mindenekelőtt tényeket, melyeket később szeretnék részletesebben megmagyarázni –, mégis pontatlan és félrevezető. Mert e levél megírását illetően a legkevésbé sem beszélhetek szabad elhatározásról vagy önkéntes döntésről. Nem, nincs szó semmi olyasmiről, hogy egyszeriben csak, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, úgy döntöttem, hogy írok egy levelet Magának, beszámolok a berlini megismerkedésünket követő idők eseményeiről, újabb Goethe-olvasmányaimról, egyetemi terveimről stb. stb. Nem, nem én magam, hanem egy nálam sokkal hatalmasabb erő döntött e levélről – így kell írnom, bár feltételezem, hogy a Maga ironikus gondolkodásának kissé operettesen hangzik ez a megfogalmazás. Akkor nevessen.
Szóval, hogy ne kerülgessem tovább a forró kását, egy idő óta kényszerítő szükségét éreztem, hogy – ha egyoldalúan is – egy kicsit elbeszélgessek Magával; nem mintha a megismerkedésünket követő délelőtt abban a tágas berlini kávéházban kielégületlenül álltam volna föl a márványasztaltól – rajta rendelésünk nyomai, két üres kávéscsésze és ugyancsak üres, korábban Meursault-t tartalmazó poharak. Nem csendélet volt ez, hanem olaszosan szólva inkább natura morta, hiszen valóban halottan festett az asztal, mikor a terem ajtajából még visszanéztem egy pillanatra. (Ne feledje, akkor ittam életemben először Meursault-t. Emlékszem, mennyire mulattatott e név.) De mégsem voltam kielégületlen, hiszen beszélgetésünk – nagyjából-egészében – pontosan úgy zajlott le, ahogyan az efféle beszélgetések szoktak, az egyik oldalon a kíváncsi, ráadásul nem is reménytelenül rossz külsejű reménybeli kollegina, a másikon pedig a megértő, segítőkész, némiképp gáláns, kissé rezignált professzor. A kissé szomorú, szemüveges tudós, aki nem is tudós, inkább író voltaképpen – bár ez csak később lett világos számomra. Persze kolleginának távolról sem nevezhettem magam, mindössze egy érettségi előtt álló csitrinek, aki, mint talán emlékszik, úgy vélte, félbeszakítva zenei pályáját akkor cselekszik a legjobban, ha germanistaként folytatja tanulmányait. Ám ettől, eléggé különös, éppen a Maga Goethe-előadása tántorított el; pontosabban nem annyira az előadás, hanem inkább a másnapi beszélgetés abban a tágas berlini kávéházban. És ezzel egyidejűleg lemondtam a zenéről is. Egyszóval Maga a lemondást hozta az életembe. De minderről – feltéve, hogy nem löknek ki a záróra felé közeledő kávéházból – később talán többet.
E sikeresnek és ugyanakkor – látszólag! – banálisnak mondható berlini beszélgetés után nem vagy alig gondoltam többé Magára, de aztán egészen váratlanul…”
Ekkor a diktálás megszakad, Marina ismét megmozdul, ezúttal éberebben nyújtózik a teste; Charlotte homlokát verejték önti el, rettegve attól, hogy barátnője és mostani ágyastársa fölébred, visszafojtott lélegzettel, merev tagokkal fülel a takaró alatt. (Vajon mit csinálhat most Robert? Talán a Johann Strauss-műjegyzéket tanulmányozza. Nemrég behallatszott konyhai zörgése a teával. Charlotte szeretné, ha végre ő is nyugovóra térne. Pihennie kellene, hiszen nagyon beteg. De feltehetően éppen a pihenéstől retteg a férje. Zárt intézetben való másodszori elhelyezése voltaképpen küszöbön áll. Ha lepihenne, rávetnék a láncokat. Délután próba, gondolja Charlotte. Brumas est mort. Charlotte ezt nem akarja műsorra tűzni. Robert tudja, hogy Editha ma délelőtt érkezik, másra nem is gondolhat most Charlotte. Ezért nyugtalanabb a szokásosnál. Égő szemmel figyeli Georg minden mozdulatát. Délután próba. Brumas est mort – ezt nem akarom elénekelni. Editha majd ragaszkodik hozzá.)
Marina felnyög, aztán az álom ismét elborítja. Egyszer még imádkoztam is Robertért. Noha nem vagyok istenhívő. Isten egyszerűen nem keresett. Most nem imádkozom, most énekelek.
„…ültem a Berlinből Bécsbe tartó vonaton, a forró augusztusi éjszakában egyedül zötykölődtem a fülkében, néha fölnéztem ügyetlenül összehordott csomagjaimra, olykor rágyújtottam a cigarettára (akkor még dohányoztam), elővettem egy könyvet – nem volt semmi dolgom. A némettisztára súrolt ablakon át jól látszottak a vattacukorfényű csillagok a felhőtlen ég asztalán. Sok csillag volt kirakva, legalább olyan élethűen, akár egy gyerekrajzon. Aztán az egyik hirtelen a mélybe vetette magát. Mintegy nekifutás nélkül ugrott, olyasvalakiként, mint aki hosszú kapaszkodás után elengedi a csimpaszkodóperemet – ki tudja, miért. Talán lemondásból. Annyi bizonyos, hogy e csillaghullás teremtett akkor az égben valami mondhatatlan rendet. Csend lett akkor az égben, és egyáltalán nem csupán félóráig. Kérem, ne higgyen javíthatatlan rajongónak, és gondoljon bele, hogy olykor nem egy elem hozzáadásával, hanem éppenséggel elvételével, kitörlésével érjük el a szívünk mélyén remélt tökélyt. E csillag szuicid íve akkor ott villámcsapásként rajzolódott ki fölöttem. Eszembe jutott a Maga Goethe-előadásában többször idézett mondat: A remény égből hullt csillagként szállt el a fejük felett. Charlotte, mármint a regénybeli, és Otto, a Kapitány sorsa meg is pecsételődik ezzel. A reménynek e bukott csillaga eszembe juttatta Magát, ott, a jövőm felé utazva a Berlinből Bécsbe tartó vonaton. Eszembe jutott a Maga meglehetősen félszeg alakja Berlinben, a kávéházban és a későbbi délelőtti sétán. És a zavart, sőt riadt arckifejezés, amikor a csodás Meursault-tól talán egy kissé becsípve, vakmerően azt javasoltam, ugorjunk át Keletre. Hamarosan azonban meg kellett tudnom, hogy Ön magyar menekült, és rémülettel tölti el, hogy kilépjen a nyugati övezetből. Nyilván attól félt, hogy letartóztatják, és visszatoloncolják a gyűlölt Magyarországra. Mindez hirtelen eszembe jutott az augusztusi vonaton. És az is, hogy talán teljesen alaptalan volt ez a szorongás, vagy legalábbis aránytalan. Ezt akkor Berlinben nem mertem elmondani Magának; mi tagadás, egy kissé megrémültem ettől az elemi félelemtől. Furcsállottam, hogyan gyűlölheti valaki ennyire a szülőhazáját, de aztán eszembe jutott, hogy menekülésük közben megölték az apját az osztrák határon. Maga legalábbis ezt mesélte. És akkor azonnal papír után nyúltam ott az írásra igencsak alkalmatlan kupéban, és elhatároztam, hogy levelet írok Magának. Ürügyem lett volna éppen, hiszen nálam maradt a tolla, nem tudom, észrevette-e? Bizonyára, hiszen szép toll, és valószínűleg meglehetősen drága. (Most már bevallhatom, hogy elloptam voltaképpen. Maga kiment a mellékhelyiségbe, én meg egyszerűen zsebre vágtam a tollat.) Arra gondoltam ott, a Bécsbe tartó vonatfülkében, hogy ezzel a tollal írom a levelet, hiszen – talán – Maga is ezzel a tollal vázolta fel berlini Goethe-előadását, ami olyan, mondhatni döntő jelentőségűnek bizonyult az életemben. (Hogy miért, azt később mondom el.) Le is írtam néhány mondatot, de aztán összegyűrtem és kidobtam az ablakon a papírt. Arra tisztán emlékszem, hogy akkor sem találtam megszólítást.
És most ugyanezzel a tollal, a Maga remek töltőtollával, ezzel a számomra kissé totemmé vált eszközzel írom ezt a – látom! – illetlenül hosszúra nyúlt levelet a karácsonyi Sperl kávéházban, Bécsben. Mondom, udvariatlanul hosszúra sikerül ez a levél, de most már nincs erőm változtatni; valami magasabb erő rendelkezett ekként. De nem bánom, és egyébként sem biztos, hogy postára adom. Jó írni olykor, különösen akkor, ha élénken él képzeletünkben egy bizonyos személy, akihez beszélünk. És Maga élénken él bennem.
A tárgyra térve: A Berlinből ide tartó vonatút célja az volt, hogy átvegyem az örökségemet. Úgy hangzik ez, akár valami múlt századi regénycselekmény, korán elhalt szülőkkel, egy árva kislánnyal, aztán a váratlanul – és persze a legjobb pillanatban – előkerült, nagyvonalúan végrendelkező nagybácsival. De ha jól tudom, Maga szereti a múlt század nagy regényeit – ki nem szereti őket?! –; és az sem bizonyos, hogy a nagybácsi a legjobb pillanatban került elő. Még az is lehetséges, hogy fölbukkanása inkább megzavarta az életemet. Mert mi tagadás, olyan sok problémám nem akadt Berlinben, vagy ha mégis, azok bizonyosan átplántálódnak ide, Bécsbe. És az sem bizonyos, hogy szükségszerű volt, hogy átköltözzem Bécsbe. Mert maradhattam volna szülővárosomban is. És hát szeretem Berlint. Voltaképpen német vagyok, nem osztrák, ezt persze csak Bécsben ismertem fel. Egyszóval… De mielőtt végleg belezavarodnék, egyszerűbbnek látom, ha ismertetem a szürke tényeket.
Mint talán emlékszik, szüleim meglehetősen korán meghaltak, nem voltam még nyolcéves. És az ő szempontjukból is korán jött a halál, hiszen apám harmincöt, anyám pedig huszonkilenc éves volt a balesetkor. Hajótörés – ez ugyancsak a múlt század regényvilága. Lübeckben töltötték szabadságukat, és kedvük támadt áthajókázni Dániába. Apám bizonyára szívesen vett volna néhány doboz jó szivart a vámmentes hajón. Végzetes vállalkozás: A visszaúton viharba került a komp, apámék pedig belevesztek a jeges tengervízbe. Már nem emlékszem, hogyan fogadtam halálhírüket, kicsit nyilván csodálkoztam, de nem éreztem különösebb megrendülést. Talán nem rendelkeztem elég képzelőerővel, és az is igaz, hogy apámtól meglehetősen racionalista nevelést kaptam. A temetés persze már kimozdított közönyömből, pontosabban csak egyetlen mozzanat, ahogy a rögök földübörögnek a koporsón. Ezen, mi tagadás, elsírtam magam. Ekkor ráismertem árvaságomra, hiszen már a haláluk napján összepakoltak, akár egy csomagot, és odaköltöztettek apámék egyik barátnőjéhez; vele, Hildegarddal nevelkedtem. Aztán tizenhét éves koromban egyszerűen visszaköltöztem a szülői lakásba. (Onnan indultam a Maga Goethe-előadására.)
Elegem lett Hildegardból. Elegem lett zongoratanítási rögeszméiből, noha sokat köszönhetek neki, különösen a balkezes futamokat. Ráadásul megtudtam, hogy éveken át apám szeretőjeként tevékenykedett, bár nem tudom, helyénvaló-e itt ez az ige. Ezért aztán lányának tekintett engem. Hogy apám szeretője volt, ez csak kevéssé lepett meg, noha tudom, hogy furcsán hangzik, netán őszintétlenül. Hildegard uralkodásra termett erős személyiség volt, apám pedig egyike azoknak, akik leigázására vágynak. Poros kis férfi volt, szerény kis gyógyszerkutatóként halt meg, noha állítólag nagy névnek számított a szakmájában. Otthon ebből nem látszott semmi. Szinte ki sem mozdult a dolgozószobájából. Bár kétségtelen, hogy ott a legkevésbé sem dolgozott; operákat hallgatott éjszakáig. Nem szeretem az operákat.
Tehát visszaköltöztem az eredeti állapotában meghagyott szülői lakásba, vissza a régi bútorok közé, és még aznap éjjel elveszítettem az úgynevezett ártatlanságomat. Háromszor vesztettem el, mondhatni, mert bizony hárman is magukévá tettek azon a lakásavató bulin, amit aznap este rendeztem. (A pincérnő már nagyon céltudatosan kering körülöttem, megszánom, rendelek még egy forralt bort. Jólesik: Odakint egyre ijesztőbb a hó, hamarosan indulnom kell.) Nem tudom, hogyan merészelem ezt elmondani Magának, és azt sem, mi visz erre a vallomásra; nem vitás, hogy valami nagyobb erő dolgozik most rajtam. És korántsem biztos, hogy elküldöm ezt a levelet. Tudom, elmondta Berlinben, hogy Maga is árva. Jól emlékszem, mert akkor, a kávéházazás utáni sétán mondott valami nagyon furcsát, bizonyos fokig megdöbbentőt. »Egy ember életében a szülő a legfőbb tanú. Az árvaság nem nagy tragédia annak, aki tanúk nélkül kíván élni. Az árvaság nagy előnye, hogy végre egyedül lehet az ember. Sokan ezért még gyilkolni is képesek.« Arra gondoltam akkor, de persze nem szóltam, hogy egy tanúk nélküli élet talán nem is élet voltaképpen. Arra gondoltam, nagyon szomorú kijelentés ez, de persze nem szóltam. Arra gondoltam, Maga nagyon magányos lehet, és azt várja, hogy megcáfolják. De természetesen nem szóltam. Megkérdeztem magamtól, vajon mitől fél olyan pokolian ez az ember, de a kérdést hangosan nem tettem föl. Arra gondoltam, hogy félresimítom a folyton a homlokába hulló tincsét. De persze…
Nos, én szüleim halálakor még nyilván nem tudtam, hogy mennyire kívánok tanúk nélkül élni. Végül is gyermek voltam még. De aztán Hildegard sok lett. Nem lázadhattam a szülők ellen, így tehát ellene lázadtam. (Egyszer elégettem az egyik parókáját. Képzelje, parókát viselt szegény!) Még visszaköltözésem előtt eladtam az apáméktól rám maradt zongorát. Nem gyakorolok többé, gondoltam. Nem leszek zenész. Meg aztán: fél évig élhettem a hangszer árából. A zongora hűlt helyén, a fal mellé ledobott párnahalmon fogadtam magamba első szeretőmet. Diabolikus buli volt. A többiek körbeültek, és nagy érdeklődéssel figyelték, mit működünk. Sokan voltak a meghívottak, lányok is természetesen. Néhányan dohányoztak, borozgattak, mások fecsegtek közben. De ott voltak körülöttünk, és olykor fölém hajolt egy érdeklődő arc. Szembenéztem velük, nem szégyelltem magam. Másnap reggel sajgó testemet azzal a biztos tudattal hurcoltam a zuhany alá, hogy most aztán öt évre előre kiparáználkodtam magam. Nevessen.
Én nem nevetek, viszont bevallom, elsírtam magam. (A pincérnő, remélem, nem vesz észre semmit.) Ott, akkor reggel, a zuhany alatt nem sírtam, inkább belegondoltam, mi lenne, ha teherbe esnék. Három apa, ez sok egy kicsit. Nevessen. Én, bevallom, fölnevettem akkor, ott, a zuhany alatt.
Elég. Zokogok. Most már látom, hogy nem fogom elküldeni ezt a teljesen zavaros levelet. Vége a bornak, mennem kell. Noha semmi kedvem. (Meginnék egy Meursault-t.) Látom magamat, ahogy állok a döblingi, nagybátyámtól örökölt ház számomra túlméretezett nappalijában, és egyre csak azon gondolkodom, mit is kellene most tennem. Üljek le a pianínóhoz? Olvassak netán? Csináljak egy teát? Hallgassak valami operát? Lehetőleg partitúrával a kézben? Vagy készüljek januári vizsgáimra? Folytassam ezt a levelet? Minek, ha úgysem adom postára? Vagy mégis feladom? Lóbáljam a lábam a nappaliban a nagybácsitól megmaradt kényelmes fotelban, és gondolkozzam ezen a kérdésen? Itt ülök a Café Sperlben, és nagybácsimnak a végrendeletében mottóként kiemelt jelmondatát másolom most ide: ha az embereket boldogítani akarjuk, olyasmit kell kínálnunk nekik, amit egyébként csak nehezen vagy egyáltalán nem lennének képesek megszerezni. Kérdés: Boldogított-e ő engem e meglepő végrendeletével? Mindenesetre kissé bekerített, hiszen amikor először léptem be a döblingi házba, azonnal egy pianínóval találtam magam szembe. Hiába hagytam ott Hildegardot, mindhiába adtam túl az atyai hangszeren, most ismét itt álltam, előttem egy fekete variációja. Beléptem a nappaliba, és a hangszer az arcomba nyerített. Itt ülök a Sperl kávéházban, és látom magam a házban tanácstalanul téblábolni. Bemegyek az egyik szobába. Fölgyújtom a villanyt. Leoltom a villanyt. A másik szoba előtt állok. Fölgyújtom a villanyt. Benézek, mintha azt várnám, hogy fekszik valaki az ágyban. Leoltom a villanyt. Föl az emeletre. Kitárom az egyik ablakot, kinézek a kertbe. Nincs ott senki. A hó érintetlen. Le az emeletről. Toporgás a konyhában. Kávét? Vagy egy korty calvadost, búcsúként? Föl az emeletre. Vagy vegyem elő a nagybácsim metszetgyűjteményét? Szép kis összeállítás, arra gondolok, hogy majd meg kell mutatnom Magának. Csupa zeneszerzőportré, de nem csak a legnagyobbak, a pékszerű Bach, a kispolgárias Haydn, a tébolyfrizurás Beethoven, itt vannak e képeken a kicsik, az elfelejtettek is: Matthias Georg Monn, a négytételes szimfónia feltalálója, Leopold Anton Kozeluch, Mozart utódja Bécsben, Christoph Schaffrath a drezdai Sophienkirche orgonistája, Giuseppe Antonio Paganelli, a madridi udvar háziszerzője, csupa tokás arc, húsos orrú, rajzos fülcimpájú, parókás, önelégült alak, impozáns bőrkötésű mappákba rendezve csinosan, arcképeik alatt rövidke életrajzuk, nagybácsim írásai – ezt látnia kell, gondolom most a Sperl kávéházban. Túl nagy a ház, túl nagy ez a metszetgyűjtemény, az én testemhez roppant méretűek az ágyak. Ha belefekszem az egyikbe, eltűnök nyomatlan. Beleivódom a lepedőbe.”
„Nagyon kedves, valódi charmeur, mindenképpen találkoznod kell vele. Nagyvonalú. Látod, a taxit is milyen grandseigneur módon küldte. Vannak ötletei. Ne értsd félre. Egyszerűen szellemes, de egy pillanatra sem tolakodó, mindenképpen érdemes megismerkedned vele. Nagyon művelt, beszél németül, naturellement. A neve Guillaume. Én Jean-Paul révén ismerem. De most nem rólam van szó. Nem ez a lényeg. Várjál…” Charlotte föleszmél, és rádöbben, hogy Marina talán már percek óta beszél hozzá. Pedig mindenképpen szerette volna még befejezni a levelet. Nem is szólva Robert válaszáról, akkor ott, Bécsben, karácsony és szilveszter előestéjén. Charlotte szívesen visszaidézné azt a számukra sorsdöntő jelentőségű szilveszteréjszakát, borozgatásaikat, sétájukat a félig behavazott városban, a 99 metronómos zenei happeninget, melyre véletlenül tévedtek be, Auert, a meghökkentően ősz, magyar zeneszerzőmágust, a metronómdarab szerzőjét, akivel Robert csak németül volt hajlandó beszélgetni, végül pezsgőzésüket itt, Döblingben, ami persze innen az ágyból nézve most inkább egyfajta „ott”-nak tetszik. Nem voltunk együtt az ágyban. Mindezt szívesen visszaidézné Charlotte a paplan melege alatt. Szinte semmiféle bútor nem volt még akkor a házban. Persze itt volt a pianínó, most is itt áll, csak egy másik helyen. Emlékszem, csináltam egy teát Robertnek. Persze előtte elég sokat ittunk. Igen, pezsgőt is, remeket ráadásul. „De nem miattam van ez az egész cirkusz. Nem volt semmi köztünk, értsd meg; ott ültünk a szállodai szobában, és egyszerűen semmi. Nem! Éppen ellenkezőleg! Vagyis nem ellenkezőleg… Várjál! Szóval Guillaume veled szeretne megismerkedni. Látott minket a múltkori koncerten. Jézusom, még csak hét óra!” Charlotte riadtan látja, hogy Marina fölült az ágyban, felé döccennek barátnője keblei, úgy képzelem, hevesen gesztikulál, haját olykor kancásan hátraveti, aztán feltépi az ágya mellett álló kis frizsidert, mohón beleiszik egy ásványvizes palackba. „Van pohár…”, mondja valószínűleg Charlotte. De Marina persze nem hallgat rá, aligha képzelhetem másként. (Herzenskönigin – Polka française.)
„Éjjel találkoztam Roberttel. Rémes. Teljesen kialvatlanul botorkál a konyhában. Micsoda torzonborz szakáll! Begőzölt szemüveg! Charlotte, mon petit chat! Ez így nem mehet tovább, egyszerűen tenni kell valamit, mon ange! Mert angyal vagy te, menyétkém, egyszerűen angyal!” Marina hullámzó hasfallal kacag, aztán egy párnát gyúr feje alá, hátradől. „Rettentő állapotban van, ijesztő ez a Robert. Nagyon kedves, udvarias, de azért látni a szemében a tébolyt. Itt tenni kell valamit, atyavilág, mennyire rágyújtanék, de tudom, hogy délután próba, most nem engeded, ugye nem engeded, mon ange?!” Marina könyörgőre fogja, összeteszi a kezét, aztán átöleli Charlotte térdét, esdeklőn néz föl a szemébe. De persze Charlotte nem engedhet, szigorúan megtiltja a dohányzást. Marina hangja egyébként sem a régi. Amióta, állítólag a pénz miatt, egy éjszakai bárban énekel Párizsban, egyre karcosabban szól. Muzikalitása változatlan, ritmusérzéke talán még javult is, de a hang fénye megkopott némileg. Charlotte feltehetően aggódik a Tricinium jövőjéért; ha az együttes felbomlik, neki mi marad? Georg? Georg megmarad valóban? Mi lesz Georggal? Charlotte voltaképpen nem tudja, mi köti Marinát ide, ehhez a szakmai körökben elismert, ám nem túlságosan sikeres, kíséret nélkül fellépő énekegyütteshez. Mi köti ide Edithát? Lehetséges, hogy szeretik őt, Charlottét? Vagy szánalmat éreznek iránta? Vajon a Filozófus mondása szerint cselekszenek, miszerint a Szánalom bizonyosfajta Szeretet vagy jóakarattal elegy Bánat, melyet azok iránt érzünk, akiket oly bajtól látunk gyötrődni, melyről azt gondoljuk, hogy nem érdemelték meg? Egyáltalán: szenvedek-e Roberttől? Biztos, hogy tőle szenvedek? Hisz én akartam őt, én írtam neki levelet, voltaképpen én erőszakoltam ki ezt a házasságot, én akaszkodtam a nyakába. Én akartam kis zöld kígyó lenni, úgy éreztem, rám szabták ezt a szerepet.
„Nem, ezt a szenvedést Te nem érdemelted meg, nem vagy Te áldozat, Robert beteg, mon petit chat, súlyosan beteg, elmebeteg, ki tudja, mit csinál a következő pillanatban, én félnék tőle, sőt, félek is tőle, nem csodálkoznék, ha pisztolyt rejtegetne a párnája alatt, ez nem mehet így tovább, meg kell ismerkedned Guillaume-mal, mondom, órákon át beszélt rólad, valósággal rajong érted, nemcsak a hangodért, áradozott, fel fog hívni, ma délelőtt telefonál, az nem lehet, c’est impossible, hogy éveken át heverjen érintetlenül ez a csodás test”, és Charlotte ijedten látja, hogy az ingakeblű Marina végigsimítja a térdét, följebb csúsztatja hálóingét, és már húzná is le róla; „takard el magad”, mondja Marinának, miközben hátrébb húzódik az ágyban. Marina azonban, úgy képzelem most, egyszerűen nem bír magával, kiugrik az ágyból, résnyire kinyitja az ajtót, kikukucskál, aztán visszasuttogja: „tiszta a levegő. Tudod, félek, hogy valaki hallgatózik. Leskelődik. Valaki. J’ai peur!” Ledobja magát az ággyal szemközti székbe.
„Ne bohóckodj!”, kiáltja most valószínűleg Charlotte. „Te nem beszélhetsz így Robertről. Nem ismered, és nem tudsz rólunk semmit! Nemes lélek, bár kétségkívül beteg most. Ki tudja, nem én tehetek-e róla. Talán én tettem beteggé.” Charlotte indulatosan odalök egy takarót Marinának, az orosz asszony engedelmesen beburkolózik, térdét fölhúzza a kényelmes fotelban – ezt a jelenetet elképzeléseim szerint így diktálták a fejemben.
Tudom, amit tudok, mondja feltehetően Marina. (Die Wahrsagerin.) „Emlékszem egy három évvel ezelőtti éjszakára. Itt aludtunk, én is, Editha is. És Robert akkor folyamatosan ott ólálkodott a fürdőszoba környékén. Persze csak akkor, amikor olasz barátnőnk ment a víz alá, rien de plus naturel. Nincs tévedés. J’ai vu Robert.” Úgy képzelem, Charlotte fülében most rémisztően hangzik férje nevének franciás kiejtése, a záró „t” nélkül felcsapó raccsolós hang. Úgy érzi, e hang zárkaajtóként csapódik férjére. Meggyőződésem szerint úgy gondolja, hogy kötelessége megvédeni Robertet. Én akaszkodtam régen a nyakába, én akartam őt, én kerestem meg a levelemmel, én erőszakoltam ki ezt a házasságot. Nyugalomban élt itt Bécsben, én meg iderohantam Berlinből, és rádobtam a hálót. Talán én tehetek arról is, hogy ennyire beteg. Talán én is tehetek arról, hogy ennyire beteg.
„Voltaképpen én akaszkodtam a nyakába. Kivetettem rá a hálómat. Szóval írtam neki egy levelet. Mit tudsz erről. Régen volt, több mint húsz éve. Gyerek voltam, alig túl az érettségin. Azt tudod, hogy berlini vagyok. Robert, aki a bécsi egyetemen tanított akkoriban, tartott Németországban egy előadást Goethéről. Röviden: arról, hogy miért nem lehet operát írni Goethe Das Märchen című meséjéből, holott látszólag mi sem egyszerűbb ennél, hiszen a szöveg túlcsordul a csodás elemektől. Az volt a lényeg, hogy a Das Märchen maga a megvalósult opera, prózai opera, mondhatni. Tiszta zene, noha próza. Ezért ledob magáról minden konkrét zenei megközelítést. Mint ilyen, a legritkább csoda a művészet történetében. Legalábbis Robert szerint. Tudod, ő félig az operában nőtt fel, apja súgó volt a pesti Operaházban. Robert librettókkal játszott ólomkatonák helyett. Gyerekkorában teljes operákat súgott le a rádió mellett ülve. Aztán az apja meghalt; menekülés közben megölték a határon. Berlinben az előadása után odamentem hozzá, ráakaszkodtam, esélyt sem adtam neki a kitérésre, egyszerűen meghívattam magam másnapra egy kávéházba. Aztán megörököltem ezt a házat, ideköltöztem, és írtam neki egy levelet. Micsoda eszement ömlengés! Micsoda bakfisszagú levél! És milyen hosszú! Szégyellem magam.”
Voltaképpen miért, gondolja feltehetően Marina. Hiszen nyilván szerelmes lettél Robertbe, miért ne írhattál volna neki. Belezúgtál, mon abeille. De nem szól semmit. Egyébként is: halk kopogás hallatszott az ajtón. Aztán Georg lép be, tálcán gőzölgő kávét hoz, könnyű kekszet – „pour les dames”, amint mondja. Ravissant. Marina minden találkozáskor megdöbbent Georg szépségétől. Ott állt a magas, karcsú fiú az ajtóban, bő fehér inge villogott, nyakában kalózosan megkötött fekete selyemsál. Erős járomcsontú, mongolosan megépített, kissé oldalra bicsakló arcán mélabú. E félrefordított fejen kései melankólia ült; úgy képzelem, hellenisztikus. Marinát elkábította a kamasz mustsárga bőre, kissé kancsalító, meleg konyakban úszó dióbarna szeme és a hollófürt, amely a homlokába hullt. Örömmel kisimította volna. Hirtelen megirigyelte Edithát. Megirigyelte és – gondolom – megértette. Mindenki testi örömökben fetreng (Man lebt nur einmal!), miért éppen Charlotte maradna ki – valami ilyesfélére gondolhatott, ha jól képzelem. Gondolom, ez megkétszerezte tetterejét, már látta barátnőjét besurranni a Guillaume-nak nevezett férfi szállodai szobájába. Vagy egy kölcsönlakás hálószobájába. Már látta, amint a Guillaume-nak nevezett férfi karjába veszi e kielégületlen német testet. Már látta. Marina tudta, milyen erotikus kisugárzás árad belőlük (Electrofor-Polka), a három polifon énekesnőből, ha kiállnak a színpadra, vagy megjelennek egy templom oltára előtt. Húselvűnek látszunk, noha sokszor vallásos dalokat énekelünk. Középen Charlotte mint salve regina. Ridicule. Ez nem maradhat így, azt sejtem, ilyesmikre gondolhatott volna Marina, miközben Georg kitöltötte a kávét. Charlotte nem maradhat ártatlan, nem játszhatja tovább a mennyei királynőt. A kis zöld kígyó, micsoda öntetszelgés. Guillaume, vagyis az annak nevezett férfiú a megbeszélés szerint délelőtt telefonál. Délután próba. Most kell meggyőznöm Charlottét. Mon petit Guillaume, gondolja talán Marina, mon petit comploteur. Mert komplott volt ez, mégpedig Charlotte ellen szőtt, ha jól értem a diktálást e pillanatban. (Hogy valójában kicsoda Guillaume, azt később képzelem el.) Vajon belevonható-e Editha? Aligha. Nem hiszem. Nem tudom. Je ne sais pas.
„…voltaképpen nem adtam föl a levelet. Nem volt hozzá bátorságom. Egyszerűen odamentem a lakásához, és bedobtam a postaládába. Nem, nem a bátorság hiányzott, végtelenül, a reszketésig türelmetlen voltam. Azonnal válaszolt, persze szabályosan föladott levélben. Karácsony után ki sem mozdultam a házból; ültem az emeleti hálószobaablakban, és a hóban botorkáló postás mozdulatait figyeltem. Harmincadikán mozdult először a postaládám felé keze; harmincadikán, szilveszter előestéjén. Lerohantam a kapuhoz. Rövid levél volt, mindössze pár sor. De a lényeg benne volt, az, hogy találkoznunk kell, mégpedig természetesen a Café Sperlben. Te nem is tudod, milyen ironikusan ír Robert, szinte minden szava kétértelmű. Persze Meursault nem akadt a Sperlben, de egy üveg Montagnyt azért megittunk. Tudod, Robert nagyon magányos volt akkoriban, szinte kapóra jött az én jelentkezésem. Egy regényt tervezett akkoriban, Beethoven unokaöccse, ez volt a címe, Le neveu de Beethoven. Egyetemi karrierje kissé elakadt. Ettől a regénytől sok…” Marina ebben a pillanatban rádöbben, hogy Charlotte valószínűleg már percek óta őhozzá beszél. (Úgy látszik, azt észre sem vettem, miként Marina sem, hogy Georg már korábban kiment a hálóból; visszavonult, ahogy a régiek írnák. Ők, Robert és Georg, apa és fia most ijesztő szemmel méregetik, cserkészgetik egymást a konyhában. Editha gépe hamarosan belép a város fölé feszülő kék üvegharangba. A levegőfonatok tapinthatóan megsűrűsödnek. Kapkodó reggelijük után mindketten haladéktalanul útnak indulnának; rohannának be, be a városba, de sem Robert, sem Georg nem meri megtenni az első, döntő lépést. Úgy vélem, mindketten sejtik, hogy útjuk egy irányba vezet. Azt már elképzelnem sem kell, hogy a Café Sperl irányába. Ha, akkor.)
„Még fiatal vagy, kívánatos, minden okod megvan, hogy ne hagyd parlagon heverni a tested; ez egy valódi úriember, Robert pedig egyszerűen őrült, és nyilvánvalóan megtébolyodik Editháért; teljesen veszett, en plus féltékeny a fiadra, de a vicsorgásig; én aggódom Georgért, Robert a lövöldözésig féltékeny, a pisztolyrántásig; Guillaume hamarosan telefonál; ígérd meg, hogy beszélsz vele; egyszerűen imád téged, il t’adore, semmi másról nem beszélt egész éjjel; azt szeretném, ha boldog lennél; meg kell ragadnod ezt a lehetőséget, én csak jót és szépet akarok neked. Egyszerűen nem hagyhatod ki. Hülye ötletnek látszik, de szerintem Robert is így akarja. Örülne neki. Talán megszabadulna a bűntudatától.” Úgy képzelem, hogy mindezt Marina már a zuhany alatt mondja. Azt hiszem, egyszerűen betört a fürdőszobába, ledobta magáról a pokrócot, beállt Charlotte mellé a zuhany alá, és most ott locsolgatja a német asszony vállát. Marina, la belle comploteuse. Ezúttal maszk nélkül, álarctalan. Hogy tehát Robert is így akarja. Döbbenten gondolom, hogy ez a mondat valóban elhangzott akkor a lehulló víz alatt. Rémülten képzelem el, noha a diktálásra jól fülelek. Charlotte mindenesetre meghallotta, pontosabban csak ezt hallotta meg Marina locspocsolásából. Ezt hallotta ki. Robert szabad kezet akar, gondolja feltehetően Charlotte. Robert nyilván azt szeretné, ha elbuknék én is. Robert szeretné viszontlátni a kis zöld kígyót, akit egykor megszeretett. Igaza van Marinának, Robert bizonyosan azt akarja, hogy engedjek ennek a Guillaume-nak. Talán Georg sem bánná. Úgy boldogítjuk legkönnyebben az embereket, ha azt kínáljuk nekik, amit egyébként csak nehezen vagy egyáltalán nem tudnának megszerezni. Délután próba. Brumas est mort, dúdolja maga elé Charlotte. Elszorul a szívem, amint elképzelem, hogy megint ömlenek a könnyei. Könnybe lábad a szemem, ha erre a képre gondolok. Marina átöleli, már ő is zokog, mi mást is gondolhatnék. (Debut-Quadrille.) Dől az énekesnőkre a forró víz.
Már akadozik a diktálás, nem sok elgondolnivaló akad. Tizenegy körül jár, az Idő észrevétlen párállott el a reggeli kávéval. Frissen mosott hajjal, üde ajakkal Charlotte leül a telefon mellé. (Ha jól sejtem, a nyitott pianínó mellől a párducos Marina vigyázza mozdulatait.) A nagybácsi karosszéke ezúttal is kényelmes. Várakozik. Mindig is jól állt neki a várakozás. A nagybácsi bőr karosszéke várakozásra termett. Ül fegyelmezett térddel. Föláldozom magam, mielőtt föláldoznának. Ül a gilisztaszárító napfényben. Hamarosan megszólal a telefon. Milyen izgatott lesz a hangja, amikor majd beleszól.

(Folytatása következik.)