Térey János

NAGYPÉNTEKI BESZÉD

Saját árnyékom ugrom át. Hogyha egyesülnék
Az árnyéktalanokkal, sosemvolt egyszerűség
Szabályait tanulva: sakkoznék egyedül,
Minden kötél szakadtán, ha társam nem kerül.

Honfoglaláson innen, túl páli fordulónkon
A tudás is teher; tavaszi paradoxon:
Dicsőségünk dele jottányi nyugtot ád,
Viselni kell utána üres lap undorát.
Nos, élünk! egyre élünk, még-magunknak-valóbban,
Szétnézünk újszülöttként szikár magánvalónkban
És fölfedezzük – égtáj – az ablaknégyszöget,
Szemközti alma mater falán az ékkövet,
Domborművet, melyen kisfiúk, kisleányok
Művelik kertjüket, e mintagazdaságot
– Pajtásaink Paulus nyarán, hótlan telén:
Hányszor került s talált meg minket józan remény! –;
Forog négy óriás toronydaru a Cézár-
Ház majdani helyén, épűl üveg- s acélvár;
Egy távolabbi telken Lehel tér csarnokát
Sejtjük, s a szürke Váci út kockaházsorát –
Mindazt, mi játszva túlél, rovásunkra: örök lesz,
Szilárdabb, mint sorunkban a fejedelmi többes.

Amíg látómezőmön szaporán áthalad
Néhány új nő, barát és sovány staffázsalak,
Épp arra gondolok, amire mesterem, P.:
Nem váltam-é a célnál vénné, kedveszegetté?
A dolce stil nuovo nem volt-e hattyudal?
Nekropoliszt varázsolt házamból – épp e sarj?
Nem. Mert a böjtidő hű hieroglifái
Megtett pályát jeleznek: királyi volt, királyi!
A hajnalban kitett pont biztosít jogokat
Lélekgyújtogatáshoz. Izzási fokozat
Mércéi! Túl a páli eseményhorizonton,
Innen nagyszombaton, zászlóimat kibontom,
És álmos szellemem ha megvilágosul,
Leszek cselédeim fölött talányos úr;
Majd – árnyat űzve – szólok: „Nekem nősz nagyra, szentem!”,
Elsőszülött fiam (fattyam!) szélnek eresztem,
S nyugtázom kurvaságát. És rágyújtok megint.
Csúnyulok. Semmi dolgom sincs ez idő szerint.
Mint hagy végleg magamra. Mily szökési sebesség
Lendíti. Meddig hordja édesapja keresztjét – – –

A száj, a fül, az ágyék szokott örömeit
Kétkedve kóstolom. Az étvágy földerít.
Ha állástalanul, félrokkantan, de szebb így!
A nagypénteki eszme kitisztít és öregbít.
Dél van. Hallgatom a rigóseregletet,
Lőportár utca, légűr! embermentes terep!
A bagolyvár, melyet nem tataroznak újra,
A versenyragyogástól fényes nómenklatúra…
Az udvarias élet mesterfogásait
Ellestem s nem gyakorlom; maradtam álnaiv:
Sors választóvizében? Eldől, mi hű, mi álság?
Poklaiból az auktort főművei kiváltják?
Még eszembe idézem – a tettvágy nullfokán –
Minden volt körutam, meglakott szállodám;
Mért nem avat dalossá a megelégedettség,
S „az új ember kovácsa”: mért volna épp a nagyhét?

A darukra tekintve – megannyi góliát –,
Mellőzve a kerítő, ripők retorikát…

…Adjuk tudtára mindnek, kit bizalmunk megillet:
Árnyékunk útravált, nem kísér a sírba minket.
Mi, Isten kegyelméből másodszor-hamvasak
Táborozunk a puszta nagy fellege alatt.