György Péter

FLORILEGIUM ÉS SUMMA VERSUS XANADU

Az olvasáshoz kötődő kulturális elvárások, mítoszok és normák mindannyiszor válságba kerülnek, amikor megváltozik az olvasás gyakorlata, amikor átalakul az a technológiai környezet, amely az éppen ideálisnak tekintett szokásrend társadalmi valóságának kerete. A digitális technológia áttörése a XXI. századi olvasási normákat is átformáló kihívása – annak a (részben intézményekből, részben szokásokból, formákból és normákból álló) környezetnek a metamorfózisa, amely az internethez is kötődik. A panaszos veszteséglista a Gutenberg-galaxis végének (illetve az attól való búcsú elégikus formáinak) megfogalmazásaitól a szerző és a könyv szomorú sorsának – rosszabb esetben halálának – jóslatán át az írás- és olvasásképesség folyamatos hanyatlásának elemzéséig tart. S akkor még nem szóltunk a kánon érvényességének kétségbevonásáról, amely részben ugyancsak az új technológiákhoz kötődik – a multimediális audiovizuális népszerű kultúra tagadhatatlan hódításáról, amely egyre jelentősebb részét foglalja el napjainkban a véges globális kulturális térnek, amit az antikvitás óta használt toposszal memóriapalotának nevezhetünk. Minthogy az emberi figyelem nem végtelen, ezért a szó szoros és átvitt értelmében vett piacon komoly verseny folyik. Akik az Emlékezet színházát és a Fantasztikus könyvtárat nem látják egymástól elválaszthatónak, azok számára az, hogy az írás és az olvasás által ellenőrzött területeket audiovizuális csatornák foglalják el, a hegemónia elvesztésének kísértetét idézi fel. A poszttextuális narrativitás és közösségteremtés a kulturális identitásteremtés több szempontból radikálisan új korszakának tetszik.
A digitális forradalomnak, tehát a globális széles sávú hálózatok elterjedésének eredményeként egyszerre vannak átalakulóban az írás- és olvasástechnikái. Minthogy az írás és az olvasás – amelyek egymással persze összefüggnek, történetük során mégsem mindig feltételezték egymást1 – politikai és kulturális vonzatokkal terhes tevékenységek, ezért történeti fejlődésükben a csekélynek tűnő technikai változások is komoly szellemi jelentőségre tehetnek szert.2 A nyomtatott könyvek különféle típusai és osztályai mellett – némelyeket már ma is háttérbe szorítva – megjelentek a számítógépes memóriák és hálózatokban létező digitális adatállományok, amelyek különféle – a programok szerint megengedett, ám jelentős eltéréseket mutató – formákban ki is nyomtathatók.3 A virtuális könyvek – vagy legújabban az e-book-, illetve a különféle near- és on-line-közlemények – elsődlegesen interaktív digitális adatbázisok nyomtatott változatai. Nem feltétlenül reprezentálják hűen „eredeti” formájukat a hálón, mint ahogy elkerülhetetlen az is, hogy a nyomtatott könyvek átalakuljanak, ha a digitális network részeként kerülnek a szemünk elé. Mindazok a szövegek, amelyeket eredeti intenciójuk értelmében nyomtatásra szántak, éppúgy radikális változásokon esnek át a digitalizálás folyamán, amiképpen egykor az orális kultúra hangzó egységeinek jelentését és befogadását is egyszerre formálta át időlegesen elnémított, átmásolt változatuk.4 A kéziratos kultúra dokumentumai is csak jelentős transzformációkkal leltek otthonra a nyomtatás korszakának normái és formái között.
A valaha nem interaktív technológiai környezetben megalkotott szövegek számára a digitális kommunikációra épülő új környezet gyakran idegenül hat. Eltekintve most egyéb körülményektől – a hosszabb szövegeknek nem igazán adekvát megjelenési formája a számítógépes képernyő. Az eredetileg nyomtatott, hosszú szövegek olvashatóságának élménye szorosan összefügghet az oda-vissza lapozással, s valljuk be, hogy a kurzorral, illetve a „PgUp” és „PgDn” gombokkal való manipuláció legalábbis más eljárás. A tudomány területén azonban mindez akár komoly előnyökkel is járhat. Az on-line-publikációk tömörsége szembeötlő, az átlagos tanulmányhossz már ma is jelentősen csökkent. Ám a tömörség nem minden, s az irodalom esetében bizonyosan kedvezőtlen következményekkel is járhat, ha valaki az internet, illetve a számítógép által kínált technológiai környezetet választja egy-egy hosszú regény befogadására. Ugyanakkor – anélkül, hogy a technológiai determinizmus, illetve a gadgetkultúra bűnébe kívánnék esni – az e-book és az e-papír ma még nehezen felmérhető változásokhoz vezethet.
De a technológiai változások nem csupán a memória klasszikus intézményeinek – a múzeumnak, a könyvtárnak, a levéltárnak, az archívumnak – az átalakulását hozták magukkal, tehát nem pusztán a már létező szövegek számára létesítettek új interpretációs környezetet. A digitális kommunikatív technológia maga is folyamatosan hoz létre új szövegfajtákat, amelyek olvasási normái már ebben a környezetben alakultak ki, s amelyek interpretációja nem azoknak okoz kulturális sokkot, akik otthon vannak a network világában, hanem mindazoknak, akik a Gutenberg-galaxis normáit kívánják számon kérni a hypertext, a bulletin-board, az e-mail, az SMS, a chat-room, a discussion group számára írott szövegfajtákon. Én semmi értelmét nem látom annak, hogy a nem elektronikus környezetben létrejött normák betartását kérjük számon az elektronikus világban írott szövegfajtákon, amelyeknek éppúgy megvan a maguk retorikai,5 etikai, interpretációs mechanizmusuk, mint ahogy megvolt a scriptorium mélyén dolgozó másolók, a humanisták vagy a modern kor néma könyvtárainak mélyén olvasó tudósok világának is.
Lehetséges (és nyilván fontos is) sorra venni az olvasási szokások és elvárások átváltozásának listáját – részletesen megvizsgálni, miként alakította át a lineáris logikát a hypertext6 szerkezete, azaz miként váltak az internet közegében uralkodó formává a kódexekből ismerős glosszáriumok, keresztutalások, címek, alcímek, sorozatok, térképek, listák, kronológiák, tehát a lexikonhasználatnak megfelelő olvasás normái.
A hypertext nem egyéb, mint a kódexek7 digitális változata. A kommentárok kommentárját (azaz a könyvek könyveit, a bibliográfiák bibliográfiáit) tartalmazó gyűjtemények lenyűgözően terjeszkedő extenzivitásában, a szöveg zártságának radikális felbontására irányuló technológiában észrevehetjük, hogy abban a különféle kompendiumok, a memóriakerekek,8 tehát textuális és mechanikus mnemotechnikai eljárások aktuális utódai jelentek meg. A kontinuitás helyett a diszkontinuitás és a mozaikosság elve tűnik elénk, a lineáris logika helyett a szemantikai azonosságokra épülő párhuzamosságoké. A hypertext gyakorlata ez, amely együttműködésen alapul, amely elmossa a határt a szerző és az olvasó között, és szüntelenül újradefiniálja az autoritás és autenticitás fogalmát, s amelyben a kollektív intelligencia logikája is megjelent. Az elkülönült dokumentumok, a zárt univerzumok narrativitásának helyén a globális mnemotechnikai gépezet: az internet által újra felidézett vagy épp most teremtett történeti/új elsajátítási formák rendszeréről van szó, s ahogy megváltozik a kulturális hozzáférés szerkezete, értelemszerűen kihívás éri az olvasás okát. Ha másért, akkor másként olvasunk. „Új olvasók új szövegeket teremtenek, s ezek új jelentései az új formákból erednek.”9
A hypertextrendszereken alapuló olvasás az ismeretszerzés technikáit tekintve jóval hatékonyabb, mint a lineáris logikát követő nyomtatott textus ma klasszikusnak tekintett olvasási módja. A racionalitás és a hatékonyság érve azonban függetleníthető az olvasás normatív ethoszától, amely a Gutenberg-galaxisban otthonos nemzedékek számára nyilván az utóbbihoz, a lineáris logika olvasási technikájához kötődik. Nyitott kérdés, hogy az olvasás személyiségformáló, humanista tapasztalatának normája valóban elválaszthatatlannak bizonyul-e a jelenleg kanonizált technikáktól, formáktól.
A magam részéről nem tartom sem negatívnak, sem aggodalomra okot adónak, hogy a kollektív intelligencia gyakorlata új olvasási eljárásokat, technikákat teremt. Ez csupán tény, amellyel számolnia kell mindenkinek, aki nyomon kívánja követni a kulturális forma- és normateremtés történelmi változásait. Ugyancsak fontos felismernünk az interface kultúra jelentőségét is, azt, hogy miként alakul át folyamatosan az a „felület”, amelyen aktuálisan a különféle szövegek sorra megjelennek.10 Talán nem is a papír-képernyő váltás a legfontosabb, hanem például az olyan elemi kérdés, mint a szövegalkotás mindennapi gyakorlata. Itt vannak mindjárt az ikonok, valamint az, hogy megjelent az egér az írás és az olvasás(!) praxisában. Mindez arra vall, hogy újra kell kötni a kép és szöveg szerződését. Immár a múlté a közös keretben, illusztrációként való megértés-értelmezés, az interpretatív keret hegemóniája, amely a klasszikus értelemben vett ikonográfia alapja. A számítógépes ikonok más „ikonográfiát” jelentenek, illetve a klasszikus ikonográfiát más helyzetbe hozzák. Az egymásra vonatkoztatás eddigi formái a képernyő retorikája szerint érvénytelenek. A Microsoftnak képernyők millióin lobogó kis zászlaja már nem az a kép, amely egykor – az illusztráció elkülönített területeként – betört a szövegtestbe. Amíg az egykori szöveg és az arra referáló kép egységes keretben való interpretációja szellemi áttörést hozott – szoros összefüggésben a szóközökkel –, addig a Microsoft nyilván a hajdani illusztrált kéziratokra utaló eljárása csupán a marketing győzelme. (Talán érdemes lenne megvizsgálni, hogy szerte a földön hányan hiszik, hogy a Microsoft zászlója egy nemzet lobogója. És akik ezt hiszik, talán nem is tévednek sokat. Mert ha nem is egy nemzetállam, de egy igen befolyásos klán, törzs zászlajáról van szó.)
A vizuális környezet mellett pedig ott vannak a hangok, tehát a multimediális környezet jelentősége folyamatosan növekszik: a szöveg immár nyitott és hatásos, az érzékek mindegyikére ható közegben áll – nem pusztán olvasójának, hanem használójának rendelkezésére. Azt hiszem, hogy ezeket a változásokat – tehát az olvasás medializálódását és a másodlagos oralitásban való újrameghatározását – nem lehet megkerülni. Én most néhány evidens közhelyet szeretnék értelmezni.
Amikor az új technológiai környezet kihívásait vesszük szemügyre, folyamatosan emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy az olvasás és az írás társadalomtudományi értelemben nem definitív fogalmak, hanem olyanok, amelyek jelentésüket a történeti kontextusok szerint folyamatosan változtatják. Ennek megfelelően nincs okunk arra, hogy jelentésük legutolsó – általunk gyakorolt – állapotát abszolutizáljuk, ahistorikus formává merevítsük, majd pedig, hogy most lezajló átalakulását egy ideológiai állapothoz, tehát a kulturális elkötelezettségünknek kedves, ám cseppet sem objektív ideáltípushoz képest írjuk le. Története során az olvasás és az írás aktuális funkciója – tehát mintegy metaforikus jelentése – technológiai kontextusán, illetve az abból következő társadalmi elvárásokon és következtetéseken is múlott. A két cselekvés gyakorlatában az egyes korszakok között majdhogynem akkorák a különbségek, mint az azonosságok. Mindig másként és másért olvastak az eltérő kultúrákban – kevesebben vagy többen, más-más írásmódot követve. Az orális és az írásos társadalmak nem élesen váltották egymást, hanem az utóbbiak hosszú évszázadok során szorították ki az előbbieket. Az auralitás, az oralitás, a felhangzó szó és a leírt mondat nem egymás helyére lépett, hanem egymás mellett hatott. Az írás és olvasás – illetve a könyv – formális története nem azonos mindezek társadalomtörténetével: elterjedésének és uralkodóvá válásának történeteivel. „Ha a könyv története nem foglalkozik a megjelentetés társadalmi, gazdasági és politikai motívumaival, ha nem kutatja, hogy miért írtak és olvastak úgy, ahogyan tették, miért írták és tervezték újra a szövegeket, vagy miért engedték elpusztulni; nos, ha mindezeket kizárja vizsgálódási köréből, akkor a könyvtörténetből sohasem lesz olvasható történelem, hanem fogyatékos könyvlistává satnyul.”11
A latin írás különböző formáinak kialakulása nem jelentette feltétlen és teljes társadalmi használatbavételüket. A könyv évszázadokon keresztül hiánycikk volt, az írni és olvasni tudás nemkülönben, mindössze kétszáz éve könnyű hozzáférni a könyvekhez. A XII. század előtt nemigen beszélhetünk arról, hogy az európai civilizáció – akár politikai, bürokratikus értelemben – írásos normarendszereken alapult volna. Az írás sokáig nem önmaga, hanem az elhangzó szó rögzítése volt. A művészetben az oralitás jelei még a reneszánszban is bőven fellelhetők. A hangos olvasás majdnem alapvetően más kulturális színházat, más szereplőket, más antropológiát jelent, mint a néma – amelyet mi, modernek már egyeduralkodó formaként ismerünk. A szó szoros értelmében vett olvasás, tanulás, a lectio, a ruminatio, murmuratio – az ismételt dünnyögő bevésése – más intellektuális teljesítményt jelentett és követelt, mint a meditáció. A XII. századi Saint-victori Hugo Didascalicon-jában – amely az olvasás módozatait tekinti át, majd az oktatással való kapcsolatát elemzi – a tudás kezdete a lectio gyakorlatában, ám beteljesülése a meditatióban áll.12
A hangos olvasás a közös munka, a jelentésteremtés együttes élményére vezetett, a „textuális közösség”13 tehát a szó szoros értelmében vett vallási, ideológiai és végül, de nem utolsósorban részben életforma-közösséget is jelentett. A néma olvasás éppúgy az olvasás történetének egy fejezete, mint ahogy Hans Belting szerint a képzőművészet is a képek történetének egy fejezete,14 s ez a két korszak javarészt egybe is esik. De a hangos olvasás sem volt mindig ugyanaz – mást jelentett a görögök, a rómaiak, majd a kereszténység megjelenése és térhódítása után. S ami a meditatio színterét illeti: a scriptorium nem volt csendes, mint majd évszázadok múltán a könyvtár, hanem a dünnyögő olvasás alapzaja mellett az ismétlések, kérdések és válaszok kánonja verte fel a csendet. A csöndes vagy néma olvasás uralkodóvá válása – a XII. századtól – a kritikai interpretáció, az exegézis lehetőségének kezdetét jelentette. Az írott latin folyamatos átalakulása, a technikai feltételek állandó javulása – tehát a technikai környezet lassú átalakulása – komoly szellemi következményekkel járt. A szöveggel bensőséges viszonyba kerülő, azzal egyedül maradó clericus, majd litteratus a szó mindkét ételmében megteremtette a maga intim terét. A csöndes olvasás együtt járt a csöndes fogalmazás technikájának megjelenésével, s mindez a korábbi kollektív élményt követelő színpad átrendeződésére vezetett. Új szereplők jelentek meg: szerzők, olvasók – minél nagyobb lett a fizikai csend, annál szabadabb lett a szellem, s tágasabb az imaginárius tér. Mindezek a retorikai változások – az írás és a memória fennmaradásáért folytatott küzdelem összefüggéseinek átrendeződései – egyre komolyabban befolyásolták az írás mellett az olvasás fiziológiáját és etikáját is.
Az állandó és néma szöveg tehát lassan előbbre való lett, mint a változó és hangos világ. A kora kereszténységtől a reneszánszon át az újkor kezdetéig tartott a Gutenberg-galaxis fénykora, a szövegek ma már nehezen rekonstruálható uralma. A természet éppúgy szavakból állt,15 ahogyan a világ könyv16 és Isten is szöveg volt.17 A megváltás és a végítélet is könyv volt tehát, vagyis Noé bárkáját is szövegként értették.
A szövegre szöveg felelt, a nyelv kozmoszán kívül nem volt világ, csak káosz. A memória arra volt hivatott, hogy a szövegek között otthonra leljen, s ha valaki a világra kérdezett, akkor a kompendium, a sententia volt a válasz. Isten hatalmát, a textuális világrendet a kommentárok és a kommentárok kommentárjai tették nyilvánvalóvá. Az örökös kommentár – mint Foucault állítja – a XVI. századig kitöltötte az értelmezés globális terét. „Mindent szóra kell bírni, azaz minden ismertetőjegy fölött létre kell hozni a kommentár másodlagos diskurzusát. A tudás sajátja nem a látás, nem a bizonyítás, hanem az interpretáció. Az Írás kommentárja, a Régiek kommentárja, az utazók kommentárjai… Kommentár csak akkor van, ha az olvasott és megfejtendő nyelv alatt egy eredendő Szöveg függetlensége húzódik meg.”18 A titkok megértése a mondatok jelentésének feltárulását, az emblémák korrekt interpretációját jelentette. Az egyéni invenciónak, a kritikának, a tapasztalatnak még nemigen volt helye.
Montaigne többre becsülte a szabad észjárást, a személyes tapasztalatot, mint a lingvisztikai kommentárt, a textuális hagyomány tapasztalatát. „Magyarázatokat magyarázni nagyobb szó, mint dolgokat magyarázni, és több könyvet írtak könyvekről, mint bármi másról: egyebet sem teszünk, csak értelmezzük egymást. A világ hemzseg a kommentároktól, írókban nagy a hiány.”19 Van olvasás, amely újabb szövegekbe vezet vissza, s minden egyes mondat egy másikba tér meg. És van olvasás, amely a nyelven túli világba visz. A néma olvasás annak az útnak a kezdetén áll, amelyen az interpretáció, a kritika révén a szöveg olvasója a textus tanulmányozása által önmagára ismer. Az olvasás és írás célja tehát önmagunk megismerése is lehet, ám tény, hogy ez az elvárás a modern individuum feltételezésére épül. Az olvasásban nem az ismétlés, hanem az újítás válik döntő értékké. A kommentár a kritika tárgya lesz. A magában is érzékelhető, a tapasztalat és a bölcsesség forrását jelentő világ ellép a szöveg mellől.
De miként történt, hogy az új technológiai környezetben, a globális hálózatok láthatatlan és nyitott archívumainak közegében ismét két középkori séma: a Florilegium és a Summa, tehát az összefoglalók között találjuk magunkat? Holott az olvasás története egy szempontból bizonyosan a progresszió története – a példányszámok tekintetében. Az alacsony példányszámok és hatalmas távolságok korszakaiban pusztán az adatok, a hozzáférés tekintetében radikálisan mást jelentett az olvasás, mint a folyamatosan szűkülő távolságokat és egyre globálisabb memóriapalotákat teremtő modern korban, amikor a tömegek olvasásra kényszerítése vagy felvilágosítása önmagában is új lehetőségeket kínált, és kultúrtörténeti fordulatot jelentett. Hiszen története során az olvasás inkább a kevesek, a kiválasztottak tevékenysége volt. Gondoljunk csak arra, hogy milyen nehézséget jelentett egy-egy példány megszerzése. 1330-ban XXII. János William Ockhamot azzal a büntetéssel sújtotta, hogy a komolyabb könyvtárral rendelkező Oxford, Párizs, illetve Bologna helyett Münchenbe küldte, ahol javarészt csak önnön memóriájára hagyatkozhatott. Hosszú évszázadokkal később – érthetően jóval csekélyebb mnemotechnikai praxissal – többek között Mihail Bahtyin szorult rá könyvtárak helyett a saját emlékezetére. Egy azóta elhunyt marxista társadalomtudós a hetvenes években arra tett javaslatot, hogy a demokratikus ellenzék tagjait zárják ki a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárából. Az Országos Széchényi Könyvtárban pedig elzárt külön teremben olvashatták a kiválasztottak a felforgatónak szánt irodalmat. S ami a példányszámok és a hozzáférés egyik modern költői példáját illeti: Ray Bradbury Fahrenheit 451 című regényének végén a könyvek emlékezete egy-egy olvasó által marad fenn: azaz a Könyvember utópiája így válik ironikus valósággá. Szövegek hiányában a mnemotechnika ismét releváns kérdés lesz.
Ma mindenből – így szövegből, kommentárból, kritikából is – túl sok van, miközben a távolság eltűnt, és a szövegek soha nem voltak ennyiféleképp és ilyen könnyen elérhetők. A Borges-féle Bábeli világkönyvtár, az univerzumnál nagyobb terek rendszerét magában foglaló palotasor travesztiája az alexandriai könyvtár óta dédelgetett álmot értelmezi. Legyen minden szöveg egy helyen, s mindegyik legyen mindenkinek elérhető. Ugye milyen távoli és milyen ismerős? A Netizen közösség álma mindez, az internet szellemi alapító atyáinak utópiái ismétlik meg újra és újra ezt a követelést. Vannevar Bush Memexe,20 Ted Nelson Xanadu21-terve, amelyek mind a mnemotechnika kihívásaira kívántak választ adni, s a fantázia tereinek és a fantasztikus hálózatok lehetőségeinek megragadására épülnek. A Memória művészete soha nem volt aktuálisabb, mint az internet korában: a globális könyvtárban épp csak a katalógusrendszer hiányzik, épp csak az áttekinthetőség veszett el. A különféle metasearch engine-ek ugyan egy-egy fénycsóvájukkal némi világosságot teremtenek, de a szövegek őserdeje pillanatról pillanatra nő. Amiképpen pusztulnak az Amazonas fái, úgy éppoly kezelhetetlenül és áttekinthetetlenül nő a szövegek erdeje, amelyet egyszerre hívhatunk az emberiség kultúrkincsének, soha nem látott nyilvánosságok feltárulásának és a Tudás bűnéért fizetett árnak.
Az a bizonyos internet, amelyről e szövegben mint az új technológiai kihívás lényegéről esik szó, tehát a háló e tekintetben nem egyéb, mint az a nyelveken és tereken túlterjedő, civilizálókat összekötő archívum, könyvtár, hang- és képtár, amely valóban mindenképp figyelemre méltó gyűjtemény. Az interneten nem a memória különösen rafinált használatára van szükség, a cyberspace nem felel meg semmiféle memóriapalota víziójának sem. Az internet – a Memex és a Xanadu öröksége – átláthatatlannak bizonyult. A Megamachine leállíthatatlan. De vajon mindez azt jelenti-e, hogy az innováció, a szellemi autonómia, a megújulás, a szerző, az elidegeníthetetlen autenticitás XVIII. századból elterjedt formái továbbra is érvényesek – vagy nem ezt jelenti? Miközben – a memória használatától nem függetlenül – éppen visszatérőben vannak a középkor és a humanizmus nagy műfajai, a Florilegium és a Summa, az összefoglalás. Amelyek között aztán választani lehet s kell. A virágoskert a bölcsességek tárháza, az emlékezetre méltó kommentárokat teremtő hely. A Summa a kritikai gondolkozás első pillanataként is érthető. Ám én attól tartok, hogy az interneten inkább az előbbi uralkodik. A kompendium, a sorvezető, a meglévő tudás újrarendezése éppolyan szellemi cselekvés, mint a mindig felfedező interpretáció, legyen szó akár írásról, akár olvasásról. Proust kalandor olvasókat követelt – az érzéki elmélyülés, a meditatio nagy metamorfózisa egyben a narratívák uralmát jelentette. A Florilegium, tehát a hypertext, illetve a Search engine által elénk kerülő, a globális tér homályából felmerülő szöveg mindig újabb szövegekre mutat rá, s mint egykor: a mediális tér kizárólagosságát lassan nem bontja meg a világ. Ha pedig a hangos vagy épp a dünnyögő olvasást, a murmurációt idézzük magunk elé, akkor vajon a remix nem egyfajta murmurációja-e a kulturális hagyománynak? Ha a közös értelmezés révén megteremtett jelentést nézzük, akkor vajon a kollektív intelligencia nem épp ennek felel-e meg? A folyamatos megfeleltethetőség, az, hogy minden kérdésre egy másik szöveg felel, a zárt textuális univerzum vajon nem nagyon is ismerős-e az Írás történetéből? A világ mint könyv, a világ mint szöveg, a világ mint háló, a háló mint a szövegek és képek montázsa, hangok összessége, a folyamatosan összeálló és illékony rendszerek rendszere. Amikor Umberto Eco az Új Középkorról beszél – amikor egyébként is az irracionalizmus megerősödésének vagyunk a tanúi –, akkor bizony a kritikai értelem hiányát okolhatjuk, a kommentárok kommentárjaira berendezkedő világ sajátosságait. Az új technológiai környezet jelentős mértékben felerősítette a világ adott állapotát megfellebbezhetetlennek leíró praxis lehetőségét. A szövegeken túl ismét szövegek rémlenek fel – és a modern könyvtárak csendje helyén a kollektív interpretáció virtuális multimediális műhelyeinek mozaikja áll elénk.
Nem hiszem tehát, hogy az internet lényegi kihívása interpretálható lenne az Írás és Olvasás történetének figyelembevétele nélkül. Mint láttuk: az új technológiai környezetben igen régi kérdések állnak ismét elénk. S ha Matteo Ricci még evidenciaként kínálhatta fel az Emlékezet palotáját a kínaiaknak, akkor nem lehet nem észrevennünk annak a jelentőségét, hogy a cyberspace térképei már cseppet sem ilyen magától értetődően rajzolhatók meg. A XIX. század a londoni világkiállításon, a Kristály-palotában, a hajdani világ csodájában szemlélhette önmagát. A világ, amely reánk vár, javarészt láthatatlan összefüggések, csatornák, kommunikációs rendek és szabályok foglya, illetve építője. A tudás – vagyis mindaz, amit tudni érdemes volt – egykor a Florilegium, a memória jól rendezett textuális kertjében várt arra, hogy ki-ki újra elismételjen egy-egy szentenciát. Ma a végtelen könyvtár univerzuma,22 áttekinthetetlen szöveghalmaza vár ránk, illetve a Xanadu-terv: az álom és valóság, a felejtés és a győztes emlékezet metaforája, a hálózat általi digitális „megvalósítása”, a világméretű utalások, glosszáriumok, hierarchiák hálója.
Az emlékezet palotája szövegekből áll. A látogatók az olvasók. Ha a palota labirintus: akkor az emlékezet elveszett. Ha szobái és terei egymásból nyílva szabad szárnyalást kínálnak a fantáziának, akkor nem pusztán a szövegek emlékezete maradhat fenn, hanem ami fontosabb: a szövegek általi emlékezet.

 


Jegyzetek

1 „Mind az írás, mind az olvasás (a megfogalmazás értelmében) a beszéd kiterjesztése volt, ezért nem lehetett őket egymástól elválasztani, mint manapság. Attól, hogy egy ember tud írni, még nem tartják tanultnak, olvasottnak. …Walter Map megemlít egy fiút »aki nem volt litteratus (olvasott), de ennek ellenére képes volt bármilyen betűsort lemásolni«.” M. T. Clanchy: From Memory to Written Record. England, 1066–1307. Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, 1979. 218. o.
2 A XXI. század komputerforradalmához hasonló szerepet játszott a szavak elválasztásának s ennek megfelelően a néma olvasás lehetőségének elterjedése, melynek eredményeként szöveg és olvasójának viszonya a kora középkorban komoly változáson esett át. „A miniatúra, amely kis zászlókat – kibontott szöveges szalagokat – tartalmazott, fontos új fejlődés példája, amelyet a szavak elválasztásának elterjedése hozott. Ez a szöveg és a kép keveréke. Az ókori görögöknél és rómaiaknál a művészet és az írott szöveg keveredése korlátozott volt. Az ábrázolt emberek azonosítására szolgáló feliratok néha megjelennek mozaikokon, festményeken és könyvábrákban, de ezek elkülönültek az alkotás vizuális közlésétől. A szöveg és a művészet elválasztása azt a különbséget tükrözte, amely a művészet megfigyeléséhez szükséges vizuális folyamatok és a scriptura continuában leírt szöveg dekódolásához szükséges aurális képesség között volt. Az érzékelés mind a két módjához a saját egyedi összpontosítás működése szükséges, amely arra kényszeríti az alkotás megtekintőjét, hogy hol a kép megfigyelésére, hol a szöveg meghallgatására, megértésére koncentráljon… Az elválasztott írás elterjedése ledöntötte azt az érzékelési korlátot, amely ezt a két tevékenységet ez idáig elkülönítette.” Paul Saenger: Space Between Words. The Origins of Silent Reading. Stanford University Press, Stanford, California, 1997. 187. o. Mint látható, a szavak elválasztásának technikája semmi egyebet nem tett lehetővé – épp a figyelem és az olvasási eljárások átalakulásával –, mint a „multimediális környezetet”, amelyben szöveget és állóképet egy érzékelési séma alapján azonosítottak. Vajon nem hasonló új kulturális keret-e a digitális forradalom eredményeként létrejött hang/kép/szöveg montázsa, mozaikja vagy pusztán párhuzamosan is interpretálható közege?
3 A nyomtatás minősége nem lebecsülendő formai kérdés. Míg a kézirat mellett az írógépes szövegváltozat is megőrizte – a korlátozott példányszám mellett – az intimitás, a könyv előtti állapot jellegzetességeit, addig a PDF-formátumban nyomtatott szövegek a perfekció benyomását keltik. A kéziratok nyomdai eljárások illúzióját keltő elosztása, közlése segít annak a határnak a leomlásában, amely nem pusztán technikai, hanem intellektuális is. Mikor van kész egy kézirat? Persze mindennek a másik oldala is igaz. Míg egy-egy könyv nyomtatásának pillanatától fogva a kézirat hibáival együtt válik a könyvtár elemévé, addig a folyamatosan változtatható, korrigálható, alakítható számítógépes adatállományok lezáratlanok, s a nyitott szöveg mintájára felkínálják a javítás, módosítás lehetőségét. Másik kérdés a tipográfiai autonómia megjelenése. Ki-ki – a programok által felkínált lehetőségek közötti választás értelmében – a maga képére formálhatja a rendelkezésére álló adatállományt. Mindez bizonyos mértékben még a HTML-file-okra is igaz, de bizonyosak lehetünk abban, hogy a jövő a tipográfiai értelem standard formáinak felbomlását eredményezi, tehát a McLuhan által definiált különbségtétel a tipográfiai és grafikai létforma között immár valóság.
4 „Az itt felmerülő probléma az, hogy egy másik regiszter jelenléte, egy másik kommunikációs csatorna milyen mértékben befolyásol valamely jellegzetes »orális« kompozíciót, műfajt vagy szerzőt, ha mindkettő jelen van ugyanazokban vagy esetleg az egymással szomszédos társaságokban.” Jack Goody: The Interface Between the Written and the Oral. Cambridge University Press, 1987. 82. o. A kortárs magyar költészetben is megjelent az orális/írott kommunikációs csatornákon egyszerre játszó művészek egy csoportja. A Nyelvterület csoport alkotói, Térey János, Poós Zoltán és Peer Krisztián „rap” tevékenységének veleje épp az írás/szóbeliség transzgressziójával való játék. A textuális és auditív közösségteremtés egyszerre jelenik meg művészetükben.
5 Vö. Kathleen E. Welch: Electric Rhetoric. Classical Rhetoric, Oralism, and a New Literacy. Cambridge, Massachusetts, MIT Press, 1999.
6 Jay David Bolter: Writing Space: The Computer, Hypertext and the History of Writing. Hillsdale, New Jersey, Lawrence Erlbaum, 1991; George P. Landow: Hypertext: The Convergence of Contemporary Critical Theory and Technology. Johns Hopkins University Press, Baltimore, 1992.
7 Neil Rhodes and Jonathan Sawday, Eds: The Renaissance Computer. Knowledge Technology in the First Age of Print. Routledge, London and New York, 2000.
8 Thomas N. Corns: The Early Modern Search Engine: Indices, Title Pages, Marginalia and Contents. In: Neil Rhodes and Jonathan Sawday: i. m. 95–105. o.
9 D. F. McKenzie: Bibliography and the Sociology of Texts. (The Panizzi Lectures, 1985.) London, British Library, 1986. In: Guglielmo Cavallo–Roger Chartier: Bevezetés. In: Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban. Balassi Kiadó, 2000. 11. o.
10 Nem lehet szó nélkül elmenni például a városi tér textualizálódása mellett. Az a topográfia, amelyet Walter Benjamin a fragmentumok és káosz – a kapitalizmusnak megfelelő – szellemének tekintett, s amely a városnak a XIX. századi városkép hagyományos építészeti elemeivel azonos súlyú közege lett, mára ugyancsak átalakult. Szimbolikusnak tekintem például a Nasdaq egy egész épületet beborító, az árfolyammozgást közlő hirdetésének megjelenését a Times Square-en. Ez a tér amúgy is könnyen csábítja szimbolikus interpretációra az utazót. Vö. M. Christine Boyer: The City of Collective Memory. Its Historical Imagery and Architectural Entertainments. MIT Press, Cambridge, Massachusetts, London, England, 1996.
11 D. H. McKenzie: Bibliography and the Sociology of Texts. Cambridge University Press, 1999. 13. o.
12 Hugh of St. Victor: Didascalicon. Jerome Taylor fordítása. Columbia University Press, London and New York, 1961. III. 92–93. o. „Saint-victori Hugo a lectio és a meditatio közötti különbséget a Didascalicon-jában határozza meg. Lectio, »olvasás« vagy »tanulás«, amely valaki veleszületett ingeniumát fejleszti a magyarázás és elemzés rendjének és módszerének (»ordo et modus«) segítségével, beleértve a nyelvtan és a dialektika tudományágát. Az elmélkedés a tanulmányozással kezdődik (»principium sumit a lectione«).” A lectio még messze nem magányos tevékenység volt: „Egy iskolai kézikönyv… a következő párbeszédben foglalja össze az »olvasás« (lectio) középkori jelentését: »Tanuló vagy, mit olvasol? / Nem olvasok, hallgatok. / Mit hallgatsz? / Donatust vagy Alexandert vagy logikát vagy zenét.« Donatus Ars Minor-ja és Alexander Doctrinale-ja latin nyelvű tankönyvek voltak. A kifejezés, »reading« (olvasás vagy tanulmányok folytatása) mint tantárgy a mai napig fennmaradt Oxfordban és Cambridge-ben, és jóllehet néhány hallgató azt hiszi, hogy az »olvasás« könyvek olvasását jelenti előadások hallgatása helyett, addig a középkori diákok főképpen azt értették rajta, hogy a tanár felolvas, ők pedig hallgatják.” M. T. Clanchy: i. m. 217. o.
13 „A textuális közösség számára nem a szöveg egy írott formája volt lényeges, habár olykor azzal is rendelkeztek, hanem a személy, aki már elsajátította a szöveget, majd arra használta fel, hogy a csoport gondolatait és cselekedeteit újraformálja… Végül a textuális közösség már új orális alkalmazásokat is magában foglalt.” Brian Stock: The Implications of Literacy. Written Language and Models of Interpretation in the Eleventh and the Twelfth Century. Princeton University Press, New Jersey, 1995. 91. o.
14 Vö. Hans Belting: Kép és kultusz. A kép története a művészet kora előtt. Balassi Kiadó, 2000.
15 „Az elemek a legfontosabb építőkockái a dolgoknak, de elsősorban identitásukat őrzik meg, akárcsak a szavak, amelyeket érzékeinkkel csak hangok és szótagok kombinációjaként érzékelünk.” Brian Stock: i. m. 319–320. o.
16 Alexander Neckam: „A világ az értő számára Isten tollával írott olyan betű, amely megjeleníti a művész hatalmát bölcsességével és jóságával együtt. Ahogyan pedig az egész világ (Isten tollával) írva van, úgy az egész betű, de az értő és a dolgok természeteit kutató számára a Teremtő megismerésére és dicsőítésére szolgál.” Idézi Németh Csaba: Liber a liberando. In: Pannonhalmi Szemle, 1999. VII/2. 22. o.
17 A kínálkozó bibliai locusok helyett hadd utaljak egy modern szövegre. „Az Atya, mint egy szálkát / visszaveszi a keresztet, / s az angyalok, a mennyek állatai / fölütik a világ utolsó lapját.” Pilinszky János: Mielőtt. In: Szálkák. Szépirodalmi Kiadó, 1972. 10. o.
18 Michel Foucault: A szavak és a dolgok. A társadalomtudományok archeológiája. Osiris, 2000. 60–61. o.
19 Montaigne: A tapasztalásról. Európa Könyvkiadó, 1983. 12. o.
20 „A memex olyan eszköz, amelyben egy személy tárolhatja összes könyvét, lemezét és kommunikációját. Arra tervezték, hogy rendkívül gyorsan és rugalmasan lehessen benne utánanézni az adatoknak. Ez a felhasználó emlékezetének megnagyobbított, gyorsan elérhető kiegészítése. …A gyakran használt kódok emlékezeterősítőként szolgálnak, így ha ritkán használják is a kódkönyvét, de amikor éppen igen, a billentyűzet egyetlen érintésre az egészet a felhasználó rendelkezésére bocsátja.” Vannevar Bush: As We May Think. The Athlantic Monthly, July, 1945. Http://www.theantlantic.com/unbound/flachbks/computer/bushf.htm
21 Ted Nelson: Project Xanadu. Http://www.sfc.keio.ac.jp/’ted/XU/Xupagekeio.html. „A névről: Nem Olivia Newton-Johntól vettük. Ez valóságos hely Mongóliában, amelyet Coleridge Kubla Khan-ja, sokak szerint az egyik legromantikusabb angol nyelvű költemény, ír le. A költemény így kezdődik: »In Xanadu did Kubla Khan / A stately Pleasure Dome decree….« [»Kubla Khan tündérpalotát építtetett Xanaduban…«], és a folytatásban az érzékiségre és az őrültségre utaló célozgatásokkal mutatja be a hátborzongató és gyönyörű palotát. A vershez fűződő hagyomány összekapcsolja a Xanadu nevet az emlékezettel és az elveszett munkával, mert Coleridge azt állította, hogy a költemény egy részét elfelejtette, mert megzavarták. A Xanadu nevet azért választottuk mindezekkel a mellékértelmekkel együtt, hogy olyan varázslatos helyét reprezentálja az irodalmi emlékezetnek és szabadságnak, ahol semmit sem felejtenek el.” Http://www.
xanadu.net/HISTORY
22 Némely könyvtárépület nyilvánvaló szimbóluma a memóriapalota univerzalizmusának. A Yale egyetem Beindecke Rare Book and Manuscript Libraryje kiváló példát nyújt erre. A Gutenberg-biblia egyik példányát is őrző, azt oltáriszentségként prezentáló könyvtár egyik technikai kulcskérdése a világítás. A vermonti márvány-, bronz- és üvegépületet Gordon Bunshaft tervezte. A terv lényegéhez tartozott a mintegy 180 000 kötet elhelyezése a felszíni részben s 600 000 könyv és 500 000 kézirat elhelyezése a föld alatt. A mesterséges fényforrások lehetőség szerinti minimumra csökkentése és a napfény kiszűrése ugyanolyan lényeges eleme a múzeumként és könyvtárként működő intézménynek. A megoldás az ablakok roppant vékony márványlemezekkel való elfedése, kiváltása volt. Ezek a lemezek „féligáteresztő hártyaként” a kellő derengést és félhomályt biztosítják: ám az éles napfényt kiszűrik. Az épület kívülről vaknak tűnik, azaz zárt, áthatolhatatlan erőd, belülről nézvést a hatás épp az ellenkezője: a derengés, a szűrt fény áradása áhítatot követel. Az ablakok nagy száma a teljes falfelületeket derengő képernyővé változtatja: a világ felé való szellemi nyitottság és fizikai elkülönültség példájaként. E ritka tudatos épület azt mutatja, hogy a könyvtár szimbólumként értelmezése roppant kreatív lehetőséget biztosít az építészet számára is.