Rába György

WO DIE ZITRONEN BLÜHN

Mikor először neszeltem föl egy signora
ablakából zsinegen lógat ki egy kosarat
lestem hogy egy kesztyűs kéz virágot tűzzön
a háncsok közé és üzenetet húzzon ki
szőrös férfimancsban nem is volt hiány
de kenyeret vajat mozzarellát pármai sonkát
zöldséget és egy palack Valpolicellát
egyengetett bele a garabolyba
a hétköznapi dinomdánom nyersanyaga máris
emelkedett röppent egy bérlakás édene felé
ez ott bizony nem a bevehetetlen lovagvár
nem havas kacsók hanem bütykös ujjak
tárják napvilágra a kaska titkát
azután amikor mámorosan szagolgattam
városszerte az utcák édeskés illatát
rá kellett ocsúdnom nem a tündérek
árasztják el balzsamos párával nyálkahártyámat
a hőségben gyakran váltogatott fehérneműk
tudósítottak gyakori találkozásaikról a mosószerrel
mégis föllelkesedtem a latin föld a nagyszerű
trubadúridők gesztusával színezi a létfenntartást
a test működésének fonákjáról egy bűvös sziget
illúziójának testőr kíséretével részegít