Engel Pál

EMLÉKFOSZLÁNYOK 1956-BÓL

1956 nyara volt életemnek talán legboldogabb, legfelhőtlenebb időszaka. Soha előtte és azóta olyan szerencsésnek, magabiztosnak és erősnek nem éreztem magam, mint azokban a hónapokban. Ebben nyilván nagy szerepe volt annak, hogy éppen nemrég lettem tizennyolc éves. Mikor legyen az ember felhőtlenül boldog, ha nem akkor? De azért volt ennek az én eufóriámnak többféle, ennél megfoghatóbb oka is.
Persze, értjük – gondolják most önök. Egész Pest egyfajta eufóriában, erjedésben, forrongásban élt akkor. A XX. kongresszus utószele, Poznań, Petőfi-kör, Rákosi bukása, Nagy Imre-csoport, miegymás. Egész Pest úgy érezte, hogy addig hallatlan, nagyszerű dolgok vannak készülőben. Hogy naponta történik valami fontos, és ki tudja, hova fog ez vezetni. Még az is lehet, hogy egy új, az addiginál sokkal élhetőbb világ születik. Így gondolták az emberek – odaát, Pesten.
Csakhogy mi Budán laktunk. Ez pedig akkoriban sem volt ugyanaz, mint ha Pesten laktunk volna. A mi polgári köreinkben az egész „erjedésből”, ami folyt, jóformán semmi sem volt észlelhető. Számunkra, otthon, nem létezett sem Petőfi-kör, sem más ilyesmi. Úgy értem, nem kerültek szóba, sőt, meglehet, nem is tudtunk róluk. Felőlünk fellázadhatott az egész Szabad Nép, nekünk ők így is, úgy is „komcsik” maradtak (hogy egyéb jelzőkről ne essék szó). Hozzánk, még a háború előttről, a Magyar Nemzet járt, de máig sincs fogalmam, írt-e, és ha igen, mit és mennyit a Petőfi-kör körüli „szenzációkról”. Nálunk sokévi tapasztalat alakította úgy, hogy az úgynevezett belpolitikai rovatot egyszerűen átlapozzuk. Hogy a „komcsik odaát” mit művelnek és mit nem művelnek egymás közt, az nálunk, „ideát” senkit sem érdekelt. Annyit persze mi is tapasztaltunk már, hogy Nagy Imre valamivel „jobb”, mint Rákosi, de ez a különbség alig volt több, mint árnyalatnyi. Vacsora közben, úgy képzelem, olyasmiket latolgathattunk az idő tájt, vajon újraválasztják-e majd Eisenhowert, és ha igen, jó lesz-e ez nekünk. Meg még, mint rendesen, sok minden másról is szó eshetett, főleg olyasmiről, ami a nyugati világban meg a gyarmatokon történt. Engem, mivel a szempontjaim elég gyermetegek voltak, a politikából akkoriban – és még elég sok éven át – elsősorban a dél-amerikai meg egyéb puccsok érdekeltek. A Nemzet ezeket mindig az első oldalon hozta, és sosem tudtam betelni velük, pedig volt belőlük elég. Ha ilyesmit olvastam, azonnal tankok jelentek meg a szemem előtt, amint éppen körülveszik az elnöki palotát. „Ruritániában katonai junta vette át a hatalmat, az államfő hollétéről nincsenek megbízható hírek…” – merő gyönyörűség volt efféle híreket olvasni, úgyszólván nap mint nap. Régi szép idők.
Nem, akkori eufóriámnak egészen más okai voltak. Semmi összefüggésben nem állt az a politikával, kivált nem az itthonival.
Először is ott volt az érettségi. Az eredménye nem volt mellékes, mert nagyrészt ezen múlott az ember egyetemi felvétele. Akkoriban még, ha jól emlékszem, a felvételi keretből tíz százalék jutott értelmiségi származásúaknak, a többi hely „munkás-paraszt fiataloknak” volt fenntartva. A magamfajtának csak akkor lehetett némi esélye, ha az iskolából a lehető legjobb ajánlással érkezik, és a felvételi vizsgán is hibátlanul megfelel.
Nos, az érettségin hamar túljutottam. Az írásbeli dolgozatokkal addig sem volt gondom, és ekkoriban már a múlté volt (hogy mitől és hogyan, az külön történet) az a szinte beteges félénkség és lámpaláz, amely korábban évekig gyötört, megkeserítve iskolai és magánéletemet egyaránt. Így hát a szóbelire, bármily hihetetlenül hangzik, körülbelül olyan vidáman és fesztelenül mentem el, mint mondjuk jó ismerősökhöz délelőtti vizitbe. Nem is ért semmi meglepetés. Mindenből simán jelest kaptam, még abból a két tárgyból is – biológiából és magyarból –, amelyeket utáltam. Ugyanígy végzett két legjobb barátom is. (Míg azonban én évek kemény munkájával küzdöttem fel magam a legjobbak közé, ők „született” kitűnők voltak, magyarán azt sem tudták, hogy néz ki egy négyes.) Utána csatangoltunk egyet, majd elmentem egyikükhöz látogatóba – és ott ragadtam. Ott talált meg anyám telefonon, úgy estefelé, immár teljesen magánkívül, mert el nem tudta képzelni, miféle katasztrófa érhetett, és hová bujdokoltam el. Túltengő önbizalmamban elfelejtettem szegényt értesíteni az eredményről.
Egyetemi felvételim még ennél is szerencsésebben alakult. Ehhez tudni kell, hogy akkor már vagy tíz éve megszállottja voltam a középkori történelemnek (persze a magam módján), és uralkodók százait, sőt talán ezreit ismertem közelről, szinte „személyesen”, a vizigót királyoktól a córdobai kalifákon át a brandenburgi és pfalzi választófejedelmekig, évszámaikkal, családfájukkal és összes csatájukkal együtt. Az „osztályharcok” ellenben, például a parasztfelkelések, már csak dacból sem érdekeltek, noha várható volt, hogy egy felvételi írásbelinek 1956-ban aligha lesz más középkori tárgyú témája. Csakhogy ezúttal, nem fogják elhinni, csoda történt. Amikor beültem a terembe, a három megjelölt téma egyikeként ezt láttam felírva: „A népvándorlás kori germán királyságok.” Így. Szóról szóra. Nem hittem a szememnek. Amióta létezik felvételi vizsga Magyarországon, ez volt – ebben biztos vagyok – az első és az utolsó év, amikor a kínálatban ehhez foghatóan képtelen feladat szerepelt. Hogy miért, és miért épp akkor, ma sem értem. Nincs rá földi magyarázat. A tankönyvben legfeljebb ha három bekezdés szólhatott ilyesmiről, az is valamikor réges-rég, másodikban.
A szerencse fiának éreztem magam. A kapott papírlapokat teleírtam annyi gót, frank, vandál, burgund meg longobárd királlyal, amennyi csak rájuk fért, aztán, amikor már sem papír, sem király nem volt több, elégedetten távoztam. Majd nemsokára, ahogy nyaranta szoktuk, két említett barátommal elmentünk egy hónapra dolgozni. Ezúttal Esztergom mellett, Dágon, egy fúrótoronynál végeztünk segédmunkát, és szállásunkat a falu iskolájának egyik tantermében rendeztük be. (Az igazgató nagyon derék ember lehetett, mert csak annyit kért, hogy mielőtt majd elmegyünk, tegyünk rendet.) Szénával ágyaztunk meg, ki a dobogón, ki a padban, nagyokat ettünk – szalonnát, hagymát, ilyesmit –, és remekül éreztük magunkat. Nagyon jól kijöttünk „pesti úrifiú” létünkre kollégáinkkal is, úgy értem, a fúrómesterrel meg a többi segédmunkással, mert inkább dolgoztunk keményen, semhogy azt higgyék, nyaralni jöttünk ide.
Anyám ezalatt otthon a kezét tördelte, vajon „fölvesznek-e” – már tudniillik az egyetemre. Nekem szemernyi kétségem sem volt efelől, annyira nem, hogy el is felejtettem az egészet, mialatt munkán voltunk. Igazam lett. A germán törzsek, utoljára a történelemben, fényes győzelmet arattak, és mire hazatértünk, már várt az értesítés, hogy fel vagyok véve. Barátaimat is ugyanilyen simán felvették, csak más egyetemekre.
Szeptemberben tehát megkezdhettem első évemet az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem és könyvtár szakán. A könyvtár szak telitalálatnak bizonyult, noha ezt akkor nem lehetett előre látni, és választásomat pusztán a kényszer szülte. Abban az egy évben a történelem mellé vagy ezt a szakot lehetett választani, vagy magyart. Egyebet, például idegen nyelvet, akkor éppen nem lehetett. Hogy miért, ki tudja. Mármost az, hogy magyar irodalmat tanuljak – gimnáziumi élményeim okán –, ki volt zárva. Fogalmazni sem szerettem soha (máig nyomasztó emlékeim „Petőfi szerelmi lírája” meg az efféle dolgozatok), de kiváltképp a verseket nem bírtam megkedvelni. Nem tudnám megmondani, mi okból. Egyszerűen így volt. Még ma is, ha egy könyvben olyasmit látok, ami versidézetre emlékeztet, a szemem automatikusan átugorja. Általában véve idegesít, ha egy sor nem ér el egészen a lap széléig. Furcsa. Tény azonban, hogy nem voltam magyar szakra való. Így lettem könyvtáros, ami viszont később huszonegy éven át biztosított aránylag nyugodt megélhetést.
A forradalom, ami kevéssel ezután következett, meglepetésként ért. Rajk temetésére ugyan elmentem, de hogy körülöttem forrong a város, sőt maga a bölcsészkar is, az úgyszólván fel sem tűnt. Teljesen lefoglalt két új és nagyszerű élmény: az egyetem mint olyan, meg az első szerelem mint egészen másmilyen. Nagyon élveztem például a raccsoló Szalai Sándor roppant világos logikaelőadásait meg remek beköpéseit (holott a leghíresebbet, amely állítólag a Rajk-temetésen hangzott el – „szegény Laci, ha élne, hogy közibünk lövetne” –, akkor még nem ismertem). Még jobban lebilincselt azonban Sarkady János szemináriuma és rokonszenves egyénisége. Könnyen lehet, hogy ha 1957-ben nem távolítják el az egyetemről, úgy ma az ókor kutatója lennék és nem a középkoré.
Ekkor jött közbe október 23-a, amely a rá következő napokkal együtt éppoly életre szóló élmény maradt számomra is, mint mindenki számára, aki részt vehetett benne. (Rémes ez így, de most nem fogom törni a fejem valami eredetibben.) Pedig a felvonulásra, úgy rémlik, kissé fanyalogva mentem el, és talán egyedül azért, mert, mint magyarázták, „mindenki ott lesz”. Aztán persze már lázas izgalommal figyeltem az eseményeket, faltam a sajtót, s közben a barátaimmal folyton Pesten kószáltunk, nehogy lemaradjunk valamiről. A Parlament előtti mészárlást csak véletlenül kerültük el, láttunk viszont meggyötört holttesteket a Köztársaság téren, és jóval korábban akasztott férfit is egyenruhában, őt talán a Múzeum-kertnél. Érdekes, hogy ha visszagondolok, semmi szánalmat nem éreztem egyikük iránt sem. Gonosz talán nem voltam, de nagyon fiatal. „Kommunisták voltak, ezt érdemelték” – valami ilyesmit képzelhettem. (Azóta többször eltöprengek, nem kellene-e a választói korhatárt felemelni, mondjuk 24 évre. De hát úgyis hiába, már legfeljebb leszállítani fogják.)
November 1-je körül történhetett, hogy betoppant hozzánk egy fiatalember a házból, jó arcú, nálam úgy tíz évvel idősebb. Egy néhai neves történész unokája volt, de angolbajuszával és lovaglócsizmában – emlékszem, akkor ez volt rajta – sokkal inkább keltette egy dzsentri benyomását, mint egy polgárét. A szüleink jól ismerték egymást vagy húsz éve, de mi persze, lévén az „óriási” korkülönbség, csak látásból. Nos, azért jött, mondta, mert a „csapatuknak” megbízható emberekre van szüksége. „Ávósokra vadászunk” – folytatta, merthogy „még sokan bujkálnak közülük itt a budai hegyekben”. Aztán, mintegy csábításként, elővette a revolverét, kitette az asztalra, és végső aduként mosolyogva hozzátette, hogy természetesen én is ilyet kapok majd, amennyiben közéjük állok.
Izgalmas pillanat volt. Bárcsak jobban emlékeznék, mi járt akkor a fejemben. Valamicske hajlandóságot egész biztosan éreztem. Kellett, hogy érezzek. Az ávósokat nagyon nem szerettem, célba lőni viszont mindig is szerettem volna, hiszen a lőgyakorlatot még később, a katonaságnál is kifejezetten élveztem. A feladatban, amit Jancsi ajánlott, két erős és ellentétes érzelem találkozott tehát, ezért másnak, mint vonzónak, aligha találhattam. Nyilván voltak azonban másféle gondolataim is, mert, emlékszem, kényelmesebbnek találtam megvárni, mit szól a dologhoz anyám.
„Szó sem lehet róla” – jelentette ki ő nagyon határozottan. „Nézze, Jancsi, maga igazán jól tudja, mi a véleményem a bukott rendszerről. De ez az egész, ami most van, legfeljebb pár napig tart még, aztán vége. Bejönnek az oroszok, és isten tudja, mi minden következik majd. A maga dolga, hogy mit és miért csinál, végtére felnőtt ember. Én azonban nem engedem, hogy a Palkó” – ez én voltam – „puszta kalandvágyból belekeveredjen ebbe. Még előtte az élet, semmi értelme, hogy most elpusztuljon egy olyan ügyért, amely úgyis el van veszve.” Nyilván nem éppen így mondta, de mindenesetre ez volt a veleje.
Egy darabig még elvitatkoztak ezen, de anyám megingathatatlan maradt, Jancsi pedig végül elment. Soha többé nem láttam. Remélem, túlélte a harcokat és disszidált. Én egy kicsit restelltem, hogy nem álltam határozottan mellé (egy kicsikét azért, úgy rémlik, igen), de azt hiszem, inkább megkönnyebbültem, hogy nem nekem kellett döntenem. Mit szépítsük: inkább elhittem anyámnak, hogy igaza van, mintsem hogy beálljak harcolni. Aligha a haláltól féltem, mert ahhoz nem volt elég fantáziám (ma sincs), hanem inkább a dologgal járó fizikai kényelmetlenségtől. Az ilyesmit sose szerettem. Ha lett volna, mondjuk, olyan lehetőség, hogy délutánonként az ember ávósokra lövöldöz, ahogyan mások teniszeznek, és aztán hazamegy vacsorázni, alighanem nehéz lett volna visszatartani. Így azonban, elképzelve, hogy esetleg nem is alhatom mindig a saját ágyikómban, az egész katonásdit már nem találtam olyan csábítónak.
Anyám jóslata, sajnos, bevált, és néhány nap múlva emberek százezrei találták szembe magukat azzal az utólag nagyon is ismert, ám akkor merőben új problémával: vajon mi lesz most? Mire lehet számítani egy levert forradalom után, és mi a legjobb, amit az ember ilyenkor tehet? Elmenni avagy maradni? Jó válasz nem volt, csak egy rossz meg egy még rosszabb. De vajon melyik a rosszabb? Mert akkor a másikat kell választani.
Miközben azonban tömegek töprengtek ezen, és döntöttek így vagy úgy, engem meg sem legyintettek efféle gondok. Eleve kevés volt bennem a kezdeményezőkészség, de nem ez volt a fő ok. Az sokkal egyszerűbb volt: megszoktam, hogy itt élek, és egyszerűen eszembe sem jutott, hogy élhetnék máshol is. Itt volt minden, ami kedves vagy fontos volt nekem: a ház, ahol laktunk, a város, az emlékeim, a barátaim, a szerelmem, meg… egyszóval minden. Rettenetesen le voltam törve mindattól, ami történt és történik, és féktelen gyűlölet izzott bennem minden emberi lény iránt, aki képes ilyenkor a „túlsó oldalon” állni. De hogy itt hagyjak mindent, ami addig körülvett, és nekivágjak az ismeretlennek – nos, ilyesféle gondolat magamtól fel sem merült volna bennem.
Aztán mégis úgy alakult, hogy nekivágtam. Azazhogy nekivágtunk, ketten, említett barátaim egyikével. Egyedül nem mentem volna, de így, vele együtt hajlandó voltam rá. Én magam egy lelket sem ismertem külföldön, de neki közeli rokonai éltek Belgiumban, oda készültünk hát. Pontosan egy hónappal a forradalom kitörése után, november 23-án reggel keltünk útra. Teherautó várt bennünket, ha jól emlékszem, a Margit híd budai hídfőjénél, azon volt „kibérelve” két hely a számunkra.
Anyám ötlete volt az egész, az untunkat is ő szervezte meg. Ő látta úgy, egy-két héttel az oroszok bevonulása után, hogy ebben az országban – ahogy mondta – „fű nem nő többé”, és innen a magunkféle fiataloknak azonnal el kell menniük. Azonnal, mielőtt a határt újból lezárják. Arról, hogy mi vár az itt maradókra, nagyon komor előérzetei voltak. Azt pedig, hogy az előérzetei megbízhatók, már volt alkalmam tapasztalni, ha máskor nem, november 4-én hajnalban. Így azután elég hamar hajlottam rá, hogy szót fogadjak, sőt a végén már egyfajta kíváncsiság is a hatalmába kerített. Ha úgy nézzük – és akkor már úgy néztem –, jópofa, izgalmas kalandnak ígérkezett az egész. Említettem már, hogy „későn érő típus” voltam, de találóbb lenne infantilist mondani. El sem töprengtem például azon, legalábbis akkor még nem, hogy anyám ezt a döntést aligha hozta meg egykönnyen. Egyfelől ő maga itt maradt, és ha beválik, amit jósolt, kevés jónak nézett elébe. Másfelől és legfőképp, én voltam az egyetlen gyermeke. Egyedül nevelt, és bár nem kényeztetett úgy, ahogyan magányos anyák szokták néha az egy szem fiukat, az azért nyilvánvaló volt, hogy nagyon ragaszkodik hozzám. Márpedig nagy volt a valószínűsége, hogy aznap reggel lát utoljára.
Csakugyan elég szomorúnak látszott, amikor elbúcsúztunk, bár szokásához híven próbált uralkodni magán. Én viszont a helyzethez képest nagyon is vidáman helyezkedtem el a teherautó platóján, hogy nekivágjak az ismeretlen, de nyilván csodás meglepetésekkel teli jövőnek.
Egészen Komáromig jutottunk. Ott magyar határőrök állítottak meg bennünket, és mindenkit leszedtek, aki még nem volt tizennyolc éves, és egyedül utazott. A többieket továbbengedték. Mi is azok közé kerültünk, akiket begyűjtöttek. Hiába tiltakoztunk, dühösen lobogtatva az igazolványunkat, hogy már mindketten betöltöttük a tizennyolcat. Nem törődtek vele. Ugyanabba a cellába kerültünk, mint a többi tizenöt-húsz srác. Akadt köztük hétéves meg jóval idősebb, de egy sem, aki akár csak közel korunkbéli lett volna. Mit mondjak: elképesztő társaság volt. Egytől egyig olyanok, akiket otthon „utcagyerekeknek” volt szokás nevezni, s amilyenből néhánnyal már találkoztunk, ám együtt ennyivel és ilyen mosdatlan szájúval még soha. Csak ültünk a földön elképedve, és hallgattuk őket bazmegezni órák hosszat, amíg el nem jött az éjszaka.
Másnap mindannyiunkat vonatra ültettek, és Kelenföldre érve szélnek eresztettek. Alig egy nap telt el az indulásunktól, és már itthon is voltunk. Itthon is maradtunk, mert nem vágtunk neki újból, ámbár hogy miért nem, azt nem tudnám megmondani. Lehet, hogy akkor sem volt ez teljesen világos. Talán mert mindketten úgy éreztük, a sors akarta úgy, hogy maradjunk; de inkább talán azért, mert olyan nagyon-nagyon végül is egyikünknek sem akarózott elmennie.
Visszatekintve nem lett okom megbánni, hogy így alakult. Egy darabig szörnyű dolgok következtek, de mégsem olyan szörnyűek (deportálás Szibériába stb.), amikre anyám számított. Ma pedig, egy sikeresnek érzett pálya vége felé már kifejezetten hálás vagyok akkori ismeretlen jótevőimnek, hogy nem engedtek Komáromnál tovább. Ki tudja, mivé kallódom, ha csak egy kicsit is előzékenyebbek.