Vörös István

A FOLYÓPARTRÓL ÉS A LÉTRÁRÓL

Amikor azt veszed észre,
a szüleid öregednek,
te, mintha utánuk nyúlnál,
utánuk öregszel. A kézfejeden
barna folt jelenik meg.
Tegnap még veled együtt
fiatalok voltak, ma a diófa
alatt kutatnak az avarban,
ha találnak egy apró koponyát,
a cipőjükkel szétroppantják.
A fiam szerint a világ
végén van egy létra, épp-
olyan aranyszínű, mint
a száradt agyvelők a kis,
törött héjban, ha ott
fölkapaszkodnék, vissza-
juthatnék a gyerekkorba.
A világ végére egyszer én
vittem el őt. Az első
áradáskor a Duna-parti
bozótosban bolyongtunk.
Kizöldült fű, avarégetés
fekete karikája, csónakkikötő,
agyagos part nejlonzacskóval.
Mintha valamennyi dolog
között vitt volna az ösvény.
És egy kerítés mellett
beleszaladt a Dunába.
A tavaszi víz áttetsző
volt, mintha a feltámadásra
igyekvők lelke ömlene
előttünk. A felszín üveg-
lap, ami alatt nincs
semmi. Fölötte távoli
hegyek sodródtak. Az ég
felhőtlen, de jóformán
fehér, mintha kivételesen
ő tükrözné a vizet.
A túlsó part fái elvesztek
a párában. A nap felülről
beledobva ebbe a képbe,
a fehér sárga lett, az át-
tetszőre néhány aranypapír
borult, mint a világ
vége az addig történtekre.
Aranyozás a létezőn, amit
egy óvatos mester visz föl.
Valóság: torzó, épp a törzse
hiányzik. A részek mégsem
kallódnak el. Volt valami
megszokott rendezetlenség
ott a világ végén. Persze
visszafordultunk. Megint
a sár, a kagyló- és üvegdarabok,
pár műanyag flakon.
Még hátranéztem. A csupasz
ágakon át mindenhonnan
sütött a végesség
biztonsága. De létrára
nem emlékszem.