Lackfi János

KORMOS GYERTYA

A halál kisgyerek, újra és újra körbenyírja
ugyanazt a kartonpapír korongot, míg már
semmi sincs a korongból, csak egy mikroszkopikus
méretű darabka, de ő azért csak nyírja akkurátusan,
vagdalja összeszorított szájjal, kíváncsian.
Ugyanígy vágja körbe őt is, lehámlik az az
alig valamicske súly, már csak a csontok, és még
vizslatja őt az a kegyetlen szempár, kipróbál
egy-egy szervet, mint a szerelő, aki meg-meg-
piszkál besült dugattyút, kormos gyertyát,
hogy aztán szemétre hajítsa. Ugyanígy hajol
az apró test fölé, csodálkozva, hogy működik
enélkül is meg anélkül is, még hörög a motor,
ki hinné. Viszik kórházból kórházba, leszívnak
pár liter váladékot innen-onnan, úgy döntenek,
hogy mégsem operálják, hogy hazaküldik,
hogy újra bevitetik, szerviztől szervizig utazó
roncs, mindent összevetve legalább negyvenszer
volt kórházban, számolgatja nagyapa, beteges volt
világéletében, képzelj egy végtelenül rugalmas
anyagból készült szálat, feszítjük, feszítjük,
vékonyodik, mint a rétestészta, egyre hosszabb,
egyre nemlétezőbb, mereszteni kell a szemünket,
ha látni akarjuk, aztán már hiába is meresztjük,
mégis tudjuk, hogy ott van, mert szakadás
nem volt, de mintha csak a semmi volna az már,
pedig létezik.