Szálinger Balázs

ELSŐ PESTI VÉRKABARÉ

Sárkány monológjai

1. A szerelemről

Függöny mögött egy prémsötét kabát
elég, hogy a reflektorfényt kiszűrje.
S ha meglátom a nézők mosolyát,
akkor sem cserélném el égi szűrre.
Pedig az, akár gyémánton karát,
épp úgy üt át, s mindegy, itt fent leszünk-e
vagy lent ülünk s másokba bámulunk:
nem lesz saját titkunk, tapsunk, jajunk.

Egyesülünk a szezonvégi tapsban
– itt kelletés, ott szánalom rajong.
A taps mögött, régről tudjuk, parancs van,
s minden parancs fekély: a jogra ront.
Én nem félek, polgár, tapasztalatlan,
nőkben lelni bár félarasznyi hont.
Szeretőim másoknak szeretői
– közös hazák fényéből egy verőnyi.

2. A műsorról

Adjunk, játsszunk éjjel hajléktalant,
tévéműsort a Margit híd alattról!
Folyj majd, dúdolj és gőzölögj alant,
s én fölhajtom a kombinédat akkor.
Téged fölizgatni egyszer kaland,
hiszen némán folysz s gőzölögsz s kialszol,
színt nem öltesz, se most, se álmaimkor,
ám ébredek, ha rád ugrom a hídról.

Ha főműsor leszünk a sors miatt,
hát nem szakíthat meg reklámidő sem,
akár ujjat gyűrű s téged hidak.
– – – Vérbajosan és nyavalyatörősen
bemocskoljuk, város, talk show-idat.
Várd ki, Dunám, a harmincat betöltsem,
mert fölhajtom a kombinédat akkor.
Azt már közvetítik, a Margit híd alattról!

3. A látásról

Ne számolgasd, városom, gömböcöm,
hány esztendeje élek itt, a földön.
Sem hogy mit ér a mái könnyözön,
ha keszkenődbe, a régmúltba gyötröm.
Mert jó szívvel hiszem, hogy őrködöm,
ha látom, nyelem, emésztem s visszaöklöm
(mert igaz fényt gyöngyre utánzat ád:)
halott nyarak gyönge utánzatát.

Gurulj, gömböc, fölfalsz majd engemet,
s gyomrod szerint szétválogatsz, akár mást.
A selejtet: lényemet elnyeled,
ám felszinedre öleled a látást.
Egy szemmező lesz a bőröd, hogy átlásd,
ki vagy. Én: elektronhéjad leszek,
előjelek tánca – mindig s megint más.
…Vigyázz, gömböc, halálod egy kacsintás.

4. A lepkegyűjteményről

Halott műfajoknak szamárkövén,
csak így tovább, csak lassú bicegéssel – – –
véren járok, és végzet áll mögém:
és figyelni kezd, amint bicegést lel.
S leszek lepke, és ő tűt bök belém,
és oda vágyakoztat s ide présel,
s leszek árva, páratlan árvarím – – –
s lefújja és kihajtja szárnyaim.

A vér: szívódni kész, porlepte rum,
s a vég a könyvet át vele itatja.
Szerkesztési elvét átjárja gúny:
a pillangók között megannyi hangya,
balra Parnasszus, jobbra Orfeum
– – – és ide szúr engem. Félig se balra,
félig se jobbra – űrbe, rumba, vérbe,
szamárkövek közé: egy lepke vértje.