Szabó T. Anna

„A TISZTA ISMERET”

A szélnek is van vége-kezdete,
a hangnak is van, és a fénynek is:
hiába terjed – mire megy vele?
Ilyen az elme és a lélek is.
Akár az árvíz vagy akár a tűz,
ami a rászabott tér rácsait
ostromolja, és a drótok között
kidugdossa formátlan csápjait:
acsarkodik, és roppant, metamorf
testét a ketrec rácsának veri,
cseppek fröcskölnek, szikrák, és elég
egy hajszálnyi rés, máris átlöki
képlékeny lényét, és újabb darab
teret fal fel, hogy egy legyen vele,
nyújtózik, terjed, mind tovább dagad,
ám vele együtt tágul börtöne –
ilyen a tudat: hogyan is remél
áttörni léte rugalmas falán?
Mohó vágyában mindent felemészt,
de nem tud túlterjedni önmagán:

ami nem övé, nem ismerheti –
s ami övé: az már nem az, ami.