Somlyó György

BAUDELAIRE HALÁL-CIKLUSA

(Marginális) fordítás – margináliába (fordítva)

1. A Romlás virágai (1923) ezzel a nem túl sikeres címadással (amelynél persze semmivel sem sikerültebb a mások által előbb [György Oszkár, 1917], illetve később [Tornai József, 1991] használt A Rossz virágai) az első kiadás óta eltelt közel száz esztendő után még mindig elfoglalja kitüntetett helyét a magyar versfordítás pante… (igen, nyugodtan mondhatjuk) panteonjában. Állóképességével csak Arany Shakespeare-fordításai vetekedhettek – azok is csak a legutóbbi időkig (hiszen jó ideje már a Hamlet-et és a Szentivánéji álmot is új fordítás[ok]ban viszik színre). A huszadik század előtti magyar verses fordítások közül jobbára már csak a fölülmúlhatatlan Sir Patrick Spens maradhatott érintetlen (de hát neki nem kellett a színpaddal megküzdenie). Az egyes versek ritka és a teljes Baudelaire-mű még ritkább magyar újrafordítási kísérletei leperegnek róla, mint az eső a márványról. Annak ellenére, hogy a könyv mesterfordítóinak (mindenki tudja: Babits, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc) kortárs rajongója, Gyergyai Albert szerint „közös erőfeszítése még mindig [1970-ben] csak ideiglenes megoldásnak” tekinthető, „mert a baudelaire-i egyszerű, erős, közvetlen, élesen pontos stílust, kíméletlen őszinteségét, már-már kibírhatatlan s mégis oly dallamos kiáltását ők is csak legjobb pillanataikban tudják megközelíteni”. Így aztán mások nem is merik még megközelíteni sem. S ha igen, többnyire kevés sikerrel. Bár azzal a tudattal (vagy sejtelemmel), hogy Gyergyai e kemény (lexikonbeli) kritikája fontos irányokba mutat, az „egyszerű”, az „erős”, a „már-már kibírhatatlan” jelzők indexével (ha a „dallamos kiáltás”-ból talán le lehetne is faragni valamennyit, az éppen inkább csak a magyar fordítást jellemzi, semmint az eredeti hajlásait követné).
2. Mindezen szempontok ellenére (miképpen egyes szempontok figyelembevételével) (illetve túlnézve ezeken a szempontokon), bármennyire rajongtam a „magyar Baudelaire”-ért, mióta csak megismertem, tizenhat évesen, kezdettől fogva játszottam a merész gondolattal, hogy egyszer majd kapom magam és újrafordítom – ha nem is az egészet, de legalább azt a legfontosabb, leghosszabb, legutolsó darabját A Romlás (vagy A Rossz) virágai-nak. A – fölséges – Utazás-t.
Nem utolsó ösztönzéssel járult ehhez az a kamaszmániám (közvetlenül apám halála után, az ő hosszú-hosszú elhallgatottsága utáni hirtelen feltámadásakor a nekrológok sorozatában), hogy rám vár az ő irodalmi jóvátételére fordítandó buzgalom – mi több, hogy semmi más nem is vár rám, mint ez. Posztumusz Válogatott versei-nek (szánalmasan összecsapott, kívül-belül szégyenletes) kiadásában mégiscsak ott olvashattam az élén az egyetlen a sok, a sok közül fájdalmasan gyönyörű (egy évtizeddel előbb elmondott) „halotti búcsúztatóját”, Kosztolányi 1926-ban a zeneakadémiai ünnepségen elhangzott magasztaló írását, amelyet mások elfelejtettek, de én (éppen én! micsoda megsemmisülés!) el sem felejthettem, mert addig sohasem került a szemem elé… És ott volt mellette a még élő, másik barát virtigli nekrológja, a „nagy mókamester” (írta róla apám boldogult „balkán-egyleti” ifjúkorukban), a nagy iróniavirtuóz (Karinthy) megrendült siratója. Benne, könnyek között, ezzel a mintegy véletlenül, oda sem illőn becsúszó hűvös szakmai megállapítással: „Baudelaire Voyage-át németből fordította, mert nem tudott jól franciául, s ez a fordítás, állítom, hűbb és inspiráltabb mása az eredetinek, mint a német.”
3. Való igaz, Baudelaire-nek ezt a kétségkívül minden paraméter szerint legebb költeményét először Somlyó Zoltán fordította magyarra. Előbb a szabadkai Bácskai Hírlap hasábjain jelentetve meg (amely lapnak belső munkatársa volt), 1911. július 2-án, majd 1913-ban Sötét baldachin című verseskönyvében; vagyis több mint egy évtizeddel a klasszikussá lett „magyar Baudelaire” előtt. Az is igaz, hogy az úttörés kikerülhetetlen buktatóival, kettős csorbát ejtve a kikezdhetetlen formán, keresztrímek helyett félrímekkel, a francia alexandrinust helyenként szeszélyesen nibelungizálva, a magyar költői nyelv megújulásának kezdeti, kialakulatlan, még kereső fázisában, de a baudelaire-i prae-helyzethez, a költészet modern napfordulatához illeszkedve, nem egy helyen az (akkor) vadiúj magyar líra ugyancsak vad találékonyságával, néhány telitalálattal is, nemcsak „a németnél hűbb” mását adva az eredetinek, hanem, legalábbis helyenként, „inspiráltabban” közelítve meg azt Tóth Árpád tíz évvel későbbi, máig klasszikusnak tekintett, bizonyára egyenletesebb, artisztikusabb (de Baudelaire-nél is „artisztikusabb”) újrafordításánál.
Titkos fogadalmam tehát a fiúi kegyeletet is magában foglalta. Aztán jöttek az idők. És maguk előtt sodorták mind messzebbre az utazást. Az utazás-sal együtt. Egy kerek fél századig. Akkor ért utol – akkor értem utol, amikor a 80-as évek vége felé módom nyílt a modern francia költészetben tett aktív kóborlásaim gyümölcseit egy vaskos kötetben összegyűjtenem. Szinte magától röppent a gyűjtemény élére az eleve öntudatlanul is odaképzelt cím. Amely más nem is lehetett volna, mint Az utazás. És ugyanilyen, „szinte magától” mód meglett a kötet még nem létező, de egyszerre létrejövő kezdő darabja. Nem írom le még egyszer a sokszor ismételt címet. A kötet 1984-ben megjelent, élén azzal az egyetlen verssel, amely betölthette azt a helyet. Ám kevéssel a megjelenése után egyszerre újra kínozni kezdett a hiány. Az utazás A Romlás virágai-nak hatalmas záróköve. De előtte, szorosan hozzátapadva ott ragyognak sötéten az utolsó ciklus kisebb ékkövei. Hat szonett. Nemsokára ezeknek is nekiveselkedtem. El is készültek. Sajnáltam, hogy post partum (vagy post mortem?). Miután már nem kerülhettek bele a könyvbe, nem törődtem velük. Freudi feledéssel hagytam, hogy kézirataik elkallódjanak. Több mint egy évtizede. Aztán egyszer csak keresés nélkül előkerültek. Mintha csak mindig előttem lettek volna.