Schein Gábor

(ÜTNI KEZDTE)

Tibikét nem lehetett lebeszélni, hogy ha meghallja az utcában a
kukásautó szuszogását, ne rohanjon oda az óra közepén az ablakhoz,
és ne kezdjen brümmögni, sikongatni, tapsikolni annak a böhöm
IFA-nak. Tibike ugyanis hallani sem akart arról, hogy nem lehet
belőle kukásautó. Amikor bújócskáztunk, és mások a hunyó háta
mögött bekúsztak a padok vagy a tanári asztal alá, ő befeküdt a
terem sarkában álló szemetesládába, magára húzta a tetejét, és ha
elfeledkeztünk róla, akár egész órán képes volt ott gubbasztani,
boldogságában nem vette észre, hogy véget ért a játék. Azokból
az évekből igazán csak ő maradt meg. Mint amikor az ember feltesz
egy réges-régen nem hallgatott bakelitlemezt, és rájön, hogy nem
a zene a fontos, hanem a csörgés, a sercegés, mintha valaki enné
a lemezt, mintha évekig be lett volna zárva a hegedűk zakatolása
mögé, és most minden erejét összeszedve megpróbálná kirágni magát.
Tibikének az volt a kedvenc mutatványa, hogy a kitépett könyvlapokat
összegyűrve betömte a szájába, a nyelvével gombóccá gyúrta őket,
rágta, forgatta és végül lenyelte, egy-egy szünetben akár négyet is:
mentek bele a könyvlapok, a cinegemese, a szöveges példák, hogy
hány kisdobos és hogy hány nap alatt, olyan volt, mint egy két lábon
járó kukásautó, mentek bele azok az évek. A kukákból Tibike mindenféle
muslincákat és legyeket fogdosott össze, gyufaskatulyába zárta
őket, a legyek majd megőrültek a kis fiókban, és a legváratlanabb
pillanatokban szétengedte őket a lányok ruhájába. Azok sikoltoztak,
csapkodták a hátukat, Tibike meg röhögött. Röhögése olyan volt,
mintha a torkán akadt volna egy falat, rázkódott a válla, sípolt
és ugatott, aztán az egész valami éppen csak átszűrt, fenyegető
sziszegéssé, sercegéssé változott, és ütni kezdte a fejét egy könyvvel.