Schein Gábor

(MEGY KI BELŐLE)

A kőkerítés mögött állt egy nagy, kétemeletes ház. Valaki azt mondta,
hogy malom, de nem az volt, és sosem sikerült megtudni, valójában
mit csinálnak benne. Szűk ablakaiban nem látszott semmi mozgás.
Az ajtót eltakarta a kőfal, amely előtt belül keskeny árok húzódott,
oda mindig begurult a labda. Akkoriban fűzős labdával játszottak.
Disznóbőrből készült, és hogy könnyen ki lehessen venni a belsőt,
fűzővel kellett megkötni: öröm volt hallgatni, ahogy buffogott a
döngölt salakon, de ha beleesett néhányszor a pocsolyába, úgy teleszívta
magát, hogy egy pillanatra megszédült, aki belefejelt. A kőfal tetején
konzolok alá szögesdrót volt feszítve. A drót a melegben megereszkedett,
nem volt nehéz átbújni alatta, de ahogy az ember áthúzta a lábát,
miközben a túloldalon kapaszkodott a töredezett, éles perembe, így is
gyakran összevissza karcolta magát. A fiúk között ott volt a suszter
fia is. Az apjának a főutcán volt a műhelye, ha kifeslett a labda, ő
varrta meg, a térde közé fogta, mint egy sarkalni való cipőt, horgas
tűvel áthúzta a szálat a bőrön, és minden öltés után csomózott egyet.
Szerettem a suszteráj savanyú bőrszagát. Mikor beléptem, a suszter
föl se pillantva mindig odakurjantotta, hogy na mi újság, focista.
Később, amikor a főutcát a Vértanúk terétől a templomig befedték
virággal, és a templom előtti téren fehér meg piros tulipánból és
levelekből kirakták a Kossuth-címert, köré pedig margarétából odaírták,
hogy „PAX”, „VIRRAD!”, a suszter a műhely ajtajában állítólag azt
mondta egy régi kuncsaftjának, hogy ha ezek ezentúl virágszőnyegen
akarnak járni, ő akár be is csukhat. Akkor ezt a virradatot még senki
nem vette olyan komolyan. Délután kimentünk focizni, át a kőfalon,
a szögesdrót alatt, de egy gólnál a kapunak odatett állvány sarokvasán
fennakadt a labda. Máskor üvöltöttünk volna, hogy „gól”, most csak
álltunk, és hallgattuk, ahogy a levegő hosszú sziszegéssel megy ki belőle.