Podmaniczky Szilárd

A BERLINGO ÖRVÉNYE

Még mindig a legvalóságosabbnak tűnő tapasztalat: lehetetlen felébredni.

*
Álmomban egy óriási építkezésen jártam, hétvége lehetett. Az élénkvörös téglából épült házak között bolyongtam, nem zavart senki, hajnali vagy alkonyati felhők borították a szürke eget, hasonló szürkén vonultak a téglák közti fugavonalak. Friss mész, fenyőgerendák illata állt a levegőben, ázott homokszag, a cementpor vékonyan lepte a nyers ablakkereteket.
Az épületek nagy belső tereit félhomály borította, de ugyanúgy láttam a leheletem, mint odakint. A falakat, az ablakok állását, a belső tereket figyeltem, mintha ide akarnék költözni. Az egyik ablakon kikönyököltem, valami látképet kerestem a ritkás, szitáló ködben. Előttem homokkal vastagon felszórt udvar, talán kertrész is lehet majd benne. Szemben két, egymásnak tompaszögben épített házfal, közöttük vékony kilátás valamerre, az elszáradt, nedves kórók felé. Erősen megdörzsöltem az arcomat, a homlokomat, beletúrtam a hajamba, mintha részben elégedett volnék, csak hát ez a látvány, ez kissé bizonytalan. Nem tudom, jó lesz-e ez így. Elképzeltem az udvaron a gyerekzsivajt, az ablakból lekiabáló szomszédasszonyt, „hozz még egy fél kiló kenyeret”. Borzalmas. Nincs hová elvonulni. Itt kellene abbahagyni az építkezést, és valahogy befejezném magamnak ezt a lakrészt.
Zsebre vágtam a kezem, a nedves levegő végigfolyt az arcomon. A távolból repülőgép zúgását hallottam, egy kis állat surrant ki a bejárati ajtótokon. Fölébredtem.
Hajnal volt, hat óra harmincnégy perc, odakint sötét. Fölkapcsoltam az éjjeli lámpát, nyakamig húztam a takarót, éjszaka kihűlt a szoba. A lámpa fényköre az éjjeliszekrény sima, barna lapjáról verődött a falra, a lámpa mellett az este elolvasott horgászkönyv. Lassan megszokta szemem a fényt, már amúgy sem tudtam volna visszaaludni. Valamelyik szomszéd felébredt, bekapcsolta a rádiót. A hírek végén halk hegedűszó és zongora indult. Komolyzene. A lámpafej átmelegedett, egy méterről langyos hőt sugárzott az arcomra. Be kellene kapcsolni a kályhát. Majd mindjárt. Nem akartam megszakítani ezt a pillanatot; „valahová elindultam”.
Egyszer gyerekkoromban ugyanígy feküdtem hajnalban a lámpa mellett, néztem a fényét, éreztem a melegét, és hallgattam, milyen csönd van. A hegedű- és zongoraszó éppilyen lehetett aztán. Mennyire régen is? Az idő feneketlen kútjában ez mindegy. Nincs mértéke a távolságnak, csak távolság van, csak a távoliság felidézése van. Mintha egyszerre mindkét helyen lehetnék. Azt is érzem, ahol akkor voltam, éppilyen, mint most ez, ahol vagyok. Hát ott vagyok megint, az idő feneketlen kútja megnyílik, valamennyit visszazuhanok benne. Nem tudom eldönteni, jó ez vagy rossz. Merthogy az idő ennyire múlik, mi mást juttathatna eszembe: a legvégét; mégis jó oda a múltba betérni. És rossz visszajönni. A paplan alól előhúzom a kezem, a kézfejem és a tenyerem nézem a félárnyékban. Milyen lehetett a kezem? Aztán újra eldugom a takaró alatt. A feleségem csendben, szótlanul alszik mellettem.
Felkelek. Amikor reggel felkelek, valami útjára indul, ami majd meglesz aznap; szeretem a kávé illatát, aztán néhány korty után rágyújtani, a kettő ízét együtt; este, amikor lefekszem, akkor is erre gondolok, hamarosan kialszom magam, felkelek és kávét főzök és cigarettára gyújtok; de később, napközben, akkor meg arra gondolok, jó lenne lefeküdni, aludni, pihenni; amikor meg lefekszem pihenni, arra gondolok, jó lenne felébredni, kávét inni és cigizni. Nem baj, mert arra gondolok, hogy legalább valami jó lenne. Csak az első néhány slukk érdekel, a többi megszokás, végig kell szívni a cigarettát. Nem tudok olyan lassan dohányozni, hogy minden egyes szippantást kiélvezzek.
A forró zuhanyt sokáig engedem az arcomra, a párás ablakon át dereng a hajnal. Megszagolom a tegnapi ruháimat, mindet tisztára cserélem. Reggeli helyett egy pohár víz, aztán rövid séta a hajnali utcán. Látom, mások is fölébredtek. A karácsony elmúlt, nem maradt itt belőle semmi. Díszes fenyők villognak a függönyök mögött, ugyanúgy, csak lassabban, ahogy egy lehúzott ablakú autó vészvillogója működik, a motor halkan jár, a levegőben élénken gomolyog a füsttel kevert kipufogó vízpára.
Mindennap ezen az útvonalon, úgy húsz perc lehet. Valamit mindig megpróbálok végiggondolni húsz perc alatt.

*

A karácsony előtti napon kitettem az ablakba a szobahőmérőt. A higanyszál lassan szállt alá, úgy tíz perc alatt állt be a kinti hőmérséklet. Öt fok. Hideg van. Bár a Nap egyre élénkebben süt. Szeretem, ahogy télen erősödik a nappali fény, mintha tudná, hogy kevés ez, de megpróbál magából kihozni mindent. Vagyis ez inkább rám jellemző. A Nap könnyedségét nem tudom eltanulni. Ahogy finom ívben átgördül az égbolton. Megnéztem a hőmérőt, öt fok, ez beállt. Pedig arra gondoltam, kimegyek ma horgászni a folyóra pár órát, megfogom a karácsonyi halat. Túl hideg van, odafagyok a bothoz. Le kell mondanom róla, pedig már éreztem magamban a készülődést. Gyorsan el kell felejtenem, mielőtt még bántana. Nem könnyű. Újra az ablakhoz megyek, a Nap már vastagabb sávban süti a párkányt; hét fok. Ez se sok. Az ablak előtti fa ágai megbillennek a légáramban. Még a szél is fúj, odalent a parton ennek az ötszöröse a mederben száguldó szél. Jobb lesz, ha időben föladom. A makacsságnak itt semmi helye. Minden pillanatban csak a hideget érezném, öt perc alatt átfagynék, és jöhetnék haza. De legalább megpróbáltam, ezt mondhatnám; ennek így semmi értelme. Inkább reggelizem, fél tizenegy is elmúlt, a karácsonyi vacsoráig még sok idő van. El kell felejtenem a hőmérőt, be is veszem az ablakból. Közben már tíz fok, emelkedik. Legfeljebb tizenegyig várok, azután már amúgy sem lenne értelme nekivágni. Újra a párkányra teszem a hőmérőt. A Nap ilyenkor hamar lemegy, fél három körül újra hűlni kezd a levegő, és amíg nekikészülődöm meg végighorgászom a rakpartot, a műcsalival keresve, hol jár a hal, az legalább két, két és fél óra. Jó esetben, ha megtalálom a vermelőhelyet, három. Vagy rátalálok a bandázóútvonalra a vízben, a víz alatt; kívül semmi nem látszik; és majdnem mindig máshol találok rájuk. Tizenegy fok, tizenegy óra lesz tíz perc múlva. Most már nincs visszaút, már a szél sem érdekel, még vagy két fokot emelkedni fog. Három nadrágot veszek magamra, négy rétegben pulóvert, dzsekit, vastag, fehér sálat, kötött sapkát, ujjatlan bicikliskesztyűt, két vastag zoknit, a köves terepen legkényelmesebb focicipőt, a cipő és a nadrágvég közötti, viszonylag szabad bokadarabra kézzel kötött, élénk színű (és mintás) női bokavédőt húzok (milyen elegáns divat volt ez régen!), plusz sötét napszemüveg. Így megyek gyalog végig az utcán, ha valaki rám köszön, biztos, hogy utána napokig gondolkozik azon, kinek is kívánt jó napot!
A kórház előtti rakpart felső, fasorral szegélyezett pereméhez érek, az árvízi betonkorlát fölött megpillantom a csillámló vizet. Otthontól a rakpartig tartó út a legfeszültebb, feszültebb még a horgászatnál is. De amikor megpillantom a vizet, megenyhülök, fölszabadulok, és élvezem, ahogy rám tör a víz látványából áradó megkönnyebbülés. Itt vagyok, és mindjárt hozzáláthatok. A fönti fasorból az első lépcsősoron letrappolok a partra. Már föntről láttam, óriási jégmezők sodródnak a folyóval. Északon sokkal hidegebb van. A sodródó jégmezők között keskeny, szabad vízfelületek, nagyon észnél kell lennem. Újra végignézek a parton, a túlparton is, sehol senki. Ez jó. Máskor csak egymással helyet cserélve változtathatunk helyet. Most szabad a pálya. A szél kisebb rohamokban fúj, de nem veszélyes, a levegő még mindig melegszik, szabadon hagyott ujjperceimben zsibogva árad a forró vér. Sehol egy felhő, a Nap megbízhatóan ragyog. Figyelem a jégtáblák torlódását, aztán nekilendülnek. Megállok, hallgatózom, pásztázva nézem a vízfelszínt. Pici mozgást, hangot keresek, apró életjelet. Semmi. Csak roppanások, az úszó jégtömbök egymásnak sodródnak, darálják, morzsolják egymást. Percenkénti neszek, de mindre fölkapom a fejem, hátha a hal mozog. Kihúzom a teleszkópos horgászbotot, a horgásztáskából egy újonnan vásárolt nagyobb, hologramos körforgót akasztok a karabinerre. Nézzük, hogy mozog. Rövid zsinóron magam elé lógatom, óvatosan meghúzom a vízben: a kis fényes körlemez csillámlóan pörög a horog fölött. Ez az, jól működik, éppen úgy, mint egy menekülő kishal vagy babahal. Megvárom, amíg a jégmező szétnyílik előttem, jó erősen megsuhintom a „pálcát”. A körforgó nem túl messze hullik a vízre, a bot végét a víz fölé tartom, hagyom, hadd süllyedjen a csali. Elszámolok ötig, másodpercenként egy métert süllyed. Aztán lassan, kisebb-nagyobb ritmusváltásokkal csévélem vissza a damilt. A bot érzékeny, hajlékony végén érzem, ahogy a körforgó ritmikusan pulzál, lüktet a víz alatt; ezzel a rezgéssel és csillámló fényével csalja oda a kiéhezett rablóhalat. Süllőt biztosan nem fogok, pedig az lenne az igazi meglepetés, de a süllők egy éve eltűntek a cián miatt. Csuka, balin (ragadozó őn) vagy esetleg testesebb jászkeszeg jöhet számításba. Más nem.
Sétálok a parton, egyre följebb, keresem a jéglapok közti szabad vizet, aztán dobás, ritmikus tekerés, jól belemelegszem. Néhány jégtábla nekilódul egy hirtelen jött áramlásban. Gyorsan tekerem ki a körforgót, de késő, megette a fene. Fönnakad egy jó tonnás jégtömbben. Próbálom kiakasztani, pöcögtetni. Nem megy. A franc, aki megeszi. A bot kétrét hajlik a kezemben, a jégtábla megállíthatatlanul sodródik tovább, az orsó fékje felsivít, tartom, amíg lehet. Hátranézek, nem röhög rajtam senki, ahogy a nagy jégtáblát fárasztom. Lassan fogy a zsinór, ez így nem lesz jó. Ha letekeri a jég az összeset, mehetek haza. Pótzsinór, legközelebb hozok pótzsinórt. A jégtömbön mozdítani se tudok, belátom, ez most már oda van. Egy utolsó kísérlet, a fejem mellett megsuhintom a botot. Kész, vége, oda az új villantó, a vékony zsinór elszakadt. Majd valahol elolvad ez a jégperem, és lassan lebillen, aláhullik róla a villantóm. Na, nem baj. Kicsit baj, fáj a szívem érte. Újabb karabinert kötök föl, újabb körforgót. De most nem dobok, jobban kell figyelnem a jégzajlásra. Fölkapom a horgásztáskát, másikban a botot, sétálok a parton, a számban cigi parázslik. Hol lehetnek most, merre járhatnak? A kötött sapka alatt megizzad a hajam, de végre arra a helyre érek, ahol a parttól úgy tízméteres sávban a medertörés miatt visszafelé áramlik a víz. A köveken állást keresek, dobok néhányat, semmi. Új, nagyobb körforgót teszek, zöld hologramja csillog a napfényben. Dobok, elszámolok ötig, lassan, ritmusosan csévélem vissza a 0,2 milliméteres damilt. Hirtelen megremeg kezemben a bot, áramütésként egész testemen végigfut a rezgés, a bot elnehezül, a víz felé lódul a vége. Megvan. Végre megvan. Az első ijedség után könnyen engedi magát part felé irányítani a hal. Mi lehet az? Biztosan nem csuka. Aztán belelendül, érzem az erős, nagy test húzását, legalább másfél kilós. Balin vagy jászkeszeg, erre gondolok. Elindul oldalt, nem merem túlfeszíteni a zsinórt, 2,3 kiló a teherbírása, az orsó fékjét is ehhez állítottam, ha már éppen szakadni akarna, a fék engedjen. Kis rántásokkal megmozdul a fék. De már jön kifelé. A francba, egy jégtábla úszik a zsinór felé, ha eléri, elvágja. Megpróbálom irányítani a halat: a közeledő jégtábla irányába rántom, erre ő elkapja a fejét, és már úszik is a jégtábla elől. De profi! Közben lassan veszem vissza a zsinórt. Már nincs messze a parttól, a jégtábla elúszott fölötte. A hal egyre fárad a jéghideg vízben. Most már egészen közel van, látom a vízbe meredeken elém törő damilon. Óvatosan emelek a boton, szép nagy teste megcsillan a vízfelszín alatt. Balin. Még közelebb húzom, a száját kiemelem a vízből, ettől még jobban megadja magát. De ahogy megérzi a partközelt, utolsó rohamra készül, megint kivág a nyílt víz felé, az orsó fékje felzúg, de már nincs benne annyi erő. Három-négy kört leír még előttem, aztán egy csusszanással partra kerül, kihúzom az éles kövek között. Kezem-lábam remeg az izgalomtól. Megvan, sikerült, még soha nem horgásztam karácsonykor, főleg ekkora jégtáblák között. A horogtól gyorsan megszabadítom, beteszem a haltartó szákba, visszaengedem a vízbe, a szák zsinórját egy faágra hurkolom. Rágyújtok, kifújom magam. De már lendül is a bot. Egészen az orrom elé csapom. Mi van? Befagyott a zsinórvezető gyűrű. Kipöckölöm a jégkristályokat, és már lendíteném a botot, amikor egy álldogáló alakot pillantok meg magamtól pár méterre. Köszön. Én úgyszintén. Kérdezget a horgászatról, hogy lehet-e fogni, meg mekkorákat. Rendesen tájékoztatom a magas, vékony férfit; harmincnál nem lehet több, az arcát alig látni a harangszerűen fejébe engedett kötött sapkától. Közben tovább pergetek, ezt a horgászmódszert így hívják, pergetés, mondom neki. A horgászatról egy váratlan széllökéssel áttérünk a karácsonyra. Fölkapom a fejem: azt kérdezi, meg szoktam-e ünnepelni a karácsonyt. Meg, persze, mondom, családi körben. A következő kérdés: „Katolikus vagy?” Hoppá, egy hittérítő. Ma akkor eddig fogtam egy másfeles balint meg egy hittérítőt. Rajtunk kívül üres a rakpart. Látom magam előtt a fényképet, amin megkereszteltek. Bizonyos mértékig az vagyok, válaszolom. Bizonyos mértékig? Csodálkozik. Szóval, mondom, van énbennem elég szeretet a kereszténység nélkül is, és tudok én meditálni a buddhizmuson kívül is, és énnekem lenne ezekhez a dolgokhoz egy külön bejáratú szobám; bár ez első hallásra elég snassz, de aki érti, az ebből is megérti. Nem folytattam tovább. Ezt hogy érted? Kérdezte. Na jó, mondtam, ezt hagyjuk, ebbe most ne menjünk bele, én horgászni jöttem, nem azért, hogy ezekről beszéljek, éppen azért jöttem horgászni, hogy ne beszéljek, hogy ne gondoljak semmire, csak a horgászatra. Ebben a pillanatban magam elé csapom a műcsalit a vízbe. Ez mi volt? Kérdezi. Hal? Nem, mondom, túldumáltuk a horgászatot. Látom, kicsit megszeppen, a sapka még árnyaltabban csúszik az arcába, téblábol még egy percig a hátam mögött, aztán elköszön. Szintúgy.
Közben egy háznyi jégmező sodródik elém, elzárva az összes lehetséges dobásirányt. Fölszedelődzködöm és elindulok a híd alá, ahol kissé összeszűkül a lépcsőzetes meder, a víz felgyorsul. A híd alatt már a második dobásnál erős húzásba vágok bele. Nézem a bot spiccét, nem remeg. Ez nem hal. Pumpálom a botot: meghúzom, tekerem, meghúzom, tekerem a damilt. Egy komplett, beszakadt szerelék a villantómon. Levágom a horgot, az ólmokat. A következő dobásnál még egy szerelék. Na, mi van, mindenki itt szakadt be? Ezt a szerelést is elteszem, de nem dobok többet. Kémlelem az előbbi helyemet. A jégtorlaszok közben levonultak, a helyemről is elsodródott a jégpáncél. A szerelékkel együtt visszacaplatok. A vízen kis buborékok jelennek meg, mintha a földből melegebb forrás bugyogna elő. Most nem dobok, csak nézelődöm. A víz sima, engedelmes. A folyó közepén hirtelen csobbanások, még látom, ahogy a kiugró hal ívben visszahullik, és fröcskölve elmerül. Majd még egy ugrás, aztán párosával. De nagyon messze. Ezzel a könnyű szerelékkel odáig nem érek el. Fölnyitom a horgásztáskát, kotorászok, keresgélek. Kiválasztom a legnehezebb darabot: egy lapos, ívelt, csillogó hal alakú fémkanalat, ez a legnehezebb, 17 gramm. Fölhúzom a karabinerre, dobok. A szél belekap, irányát veszti, de a távolság jó. Ez az. Lassan kitekerem, most belekalkulálom a déli szelet a dobásirányba. Ilyenkor szokott hirtelen elállni. De most nem. A csillogó kanál épp az ugrások helyén csobban, az orsóra nézek, alig maradt rajta damil; ajaj! Elszámolok hatig, ott mélyebb a víz, hétig, lassan megemelem, visszaejtem, a „hulló falevél” technikát alkalmazom. A harmadik emelésnél meglódul kezemben a bot, gyorsan a spiccre pillantok, remeg, ez remek, megvan a második. Próbálom visszatartani a kevés damil miatt, de azért csak belevág. Ez megint balin lesz. A keservit, ez elvisz mindent. Ám amilyen harcosan indult, olyan gyorsan adja fel. Furcsa. A felső vízrétegben szánkázik a part felé. Megvan a második halam. A kezem megint remeg. Hirtelen szürkére festi a vizet egy felhő, a Nap elbukik a fák mögött, s mire összepakolok, a levegő hőmérséklete fokokat zuhan vissza. Kettőt üt egy harang, indulok haza.
Otthon már karácsony van, de majd elmúlik. Én még maradok, egy darabig.

*

Este megint a kávé illatával alszom el; a rászívott cigi füstje tömbként bukkan ki a számból. Leoltom a lámpát, a horgászkönyvet, tíz oldallal arrébb, leteszem. A feleségem már alszik, mélyen, ahogy csak karácsony után lehet.
Álmomban megint ott vagyok az épületek között, a téglák vörösen izzanak, de az ég most is szürke, a vastag, stabil felhőréteg alatt világosabb, leheletnyi felhőfoszlányok szállnak az alacsonyan mozgó déli széllel. A feleségemmel egy égkék Citroën Berlingóban ülünk, suhanunk a téglás építmények között. Most hétköznap van, és úgy látszik, nem várták meg, hogy felépüljenek a lakások, beköltöztek. Sietve szaladgálnak az udvaron, a kertrészen, bútorok a lépcsőházak előtt, mi lebegve kanyargunk a háztömbök között. Hallom a hangjukat, valami idegen, eddig még soha nem hallott nyelven beszélnek. Nem értem őket, ők pedig nem látnak minket. Csak nagy néha néz fel valamelyikük az égre, de látszik az arcán, a szemén, nem lát semmit, csak mintha úgy érezné, örvénylik fölötte a levegő. A Berlingo örvénye. Most ketten összedugják a fejüket, az égre mutogatnak, széttárják a karjukat. Aztán elkapom a kéziféket, ami itt a botkormány, fölrántom, és gázt adok. Néma csillámok pörkölik körbe az autót, a házak látképe kibillen, könnyed suhanással lendülünk az ég felé. A hangrobbanást már csak később hallom, ahogy a sebesség érzését elveszítve a Nap felé zuhanunk, kettesben.