Lator László

GOMBA

Nem tudom, olvastam-e vagy csak hallottam, hogy József Attila (megátalkodott kötekedő-vitatkozó volt) egyszer, talán sakkozás közben, állandó ellenfelével, Nagy Lajossal, azon huzakodott, hogy milyen színű a tenger, zöld-e vagy kék, s mikor barátja módszeres, alapos érveléssel lassan-lassan sarokba szorította, végül is kelletlenül engedett: jó, legyen kék, de nem olyan kék, mint amilyennek te gondolod. Így van ez a gombával is. Olvasom valamelyik gombakönyvben, hogy ez vagy az a gomba élénkzöld, fűzöld, sötétzöld, varaszöld, kékes, vöröses, lilás, tudom is én, milyen. Betéve tudom már valamennyi külső jellemzőjét, akkor találok egyet, csakugyan olyan, élénkzöld, fűzöld és a többi, aztán két lépéssel odébb lelek egy másikat, alighanem ugyanaz a fajta, csak éppen nem élénkzöld, nem fűzöld s a többi, ne adj’ isten, nem olyan. Másutt meg azt olvasom: leginkább arról ismerhetünk rá, hogy kellemes gombaszaga van. De hogy milyen az a kellemes gombaszag, azt csak a jóisten tudja. Ízlés dolga. Szóval a gomba olyan, mint a tenger: kék, zöld, de sohasem egészen olyan, amilyennek gondoljuk. Egy kicsit mindig más, hasonlít is, meg nem is, mintha a leírásokban gondosan felsorolt ismertetőjegyei gonoszul csúfot űznének belőlünk. A kicsi gomba ilyen, a nagyobb amolyan, kora, termőhelye, hangulata (mert a tudósok szerint az is lehet, hogy nem növény, félig-meddig állat, s akkor talán változhat a kedélye is) szerint változtatja külsejét is. De mindezt nem azért mondom, hogy bárkit is elriasszak a gombáktól. Hanem hogy felkészüljön a kiszámíthatatlanra. Én már gyerekkoromban elkezdtem, de akkor még nem annyira a kaland, inkább csak a látvány vonzott. Nagy kertünk volt, túl a virágágyakon, nemes cserjéken, bokrokon zöld homállyal derengő fenyves, öreg hársak, gyertyánok, mogyorófák, naphosszat mászkáltam, kuporogtam a nyirkos, földszagú bozótosokban, bámultam a mindenfelől előtülekedő tenyészetet. Még csak nem is mindig eső után, váratlanul fel-felnyomakodtak a föld, a tavalyi lomb, a tűlevelek alól, kalapjukon takarójuk morzsalékaival, a gombák. Szabad volt szedni, nem mindent, talán három-négyfélét. (A falusiak, az őrségi parasztok is csak nyolc-tíz fajtát szednek, s akad olyan gomba, amire már mi kapattuk rá őket Judittal, az elegánsan kékesszürke-fekete vagy vöröses-barnás trombitagombára például, némelyik erdő tele van vele késő ősszel, talán azért is, meg a külseje miatt is, haláltrombitának hívják németül, mostanában már jól fizető exporttermék, mert „elsőrangú fűszergomba, ha megszárítjuk, aromája a szarvasgombáéval vetekszik”.) Amit gyerekkorunkban összeszedtünk, meg is főzték, sütötték, ehettünk is belőle. Nem tudom, apám mennyire ismerte a gombafajtákat, valamennyire biztosan, már csak azért is, mert Lator-nagyapám erdészeti felügyelő volt Ugocsában. Hallottuk persze, hogy a legbiztosabb próba az ezüstkanál, ha belemártjuk a gombaételbe, és megsötétül, bele ne kóstoljunk, mert mérges gomba van benne, de szerencsére ezt a módszert nem gyakoroltuk. Csiperkét (picsirtinek hívtuk), galambgombát, bokrosgombát, más néven ákácfagombát (talán az ízletes tőkegomba ottani nevei) gyűjthettünk, azt csak harminc-egynéhány év múlva tudtam meg, hogy az olyan könnyen felismerhető csiperkék (szép rózsaszínű, hússzínű, sötétbarna a lemezes fonákjuk) közt vannak mérgesek is, a tintaszagú, karbolszagú meg a sárguló (igaz, az erdőszéli csiperke is sárgul, csak nem ott és nem úgy, ahogy amaz, és nagyon jó ánizsszaga van, csak hát nem mindenki ismeri az ánizst meg a karbolt), ezektől nem hal meg az óvatlan gombázó, csak ráérkezik tőlük a cifrafosás. Nem olyan egyszerű a galambica sem (ez az őrségi neve a galambgombának, a rókának meg nyulica, nem mindig tudni, miért éppen ez vagy az az állat lesz gombanévvé), merthogy van hánytató meg törékeny meg büdös galamb is. Hogy ezeket, véletlenül, elkerültem-e gyerekkoromban, vagy csak jó gyomrom volt, nem tudom, és azt sem tudnám eldönteni, hogy a fűzöld galambgomba mérges-e, a magyar szakirodalomban azt olvasom, hogy nem, a németben meg, hogy igen. Gyerekkoromban találkoztam a keserűgombával is (van egy ehetetlen testvére is), de azt nem mi szedtük, Gabona bácsi hozta a nem messzi hegyekből, vászontarisznyában (a patakokból meg rákot, csalán közt, fedeles kosárban), azt csak egyféleképpen lehet megenni, tepsiben sütve, szalonnával, juhtúróval, úgy már nem égetően csípős, mint nyersen, hanem enyhén, ínycsiklandóan kesernyés. Hoztak aztán a Fekete-hegyről vargányát is (mi minden szivacsos gombát tinórunak hívtunk), egy részét megaszaltuk, tüllzacskóban felakasztva állt a kamarában, csodálatosan bódító szaga volt. Dehogy tudtuk, hogy a tinóruk közt is van mérges, „figyeljünk a tönk vörös színére, hálózatos mintájára”, ott van mindjárt a legszebb, a riasztó nevű sátántinóru, veszedelmes gomba, ámbár „alaposan átsütve-főzve, úgy látszik, többnyire méregtelenítődik”. Úgy látszik. Mert persze a gomba szeszélyes. A ráncos tintagomba kivált pirítva ízletes, de ha megiszunk rá egy jó pohár bort, jön az aritmia meg a halálfélelem. Az elbűvölően szép, bár obszcén kinézetű gyapjas tintagombára (ősszel tele volt vele a füredi kertünk) viszont akár konyakot is ihatunk. A nagy őzláb (kukimuki gombának is hívják, ez a bűbájos-tősgyökeres ikerszónak tetsző név egyenest a németből jön, csak hozzádörgölődzött a magyar fonetikához) kisebb termetű rokonát, a piruló őzlábat nyugodtan gyűjthetjük, egy gyerek is felismeri, terem erdőben, terem réten, de ha véletlenül a kertünkben találjuk, „komposzttartalmú talajon”, ne felejtsük, hogy a gombászkönyvben halálfej minősíti. Vagy ott van egyik kedvencünk, a késő őszi gyűrűs tuskógomba (gyerekes-játékos becenevén potypinka, mintha Móra Ferenc találta volna ki, de ha utánanézünk, hamar rábukkanunk a szlovák eredetire, majdnem olyan az a szó, mint a magyar, csak éppen egész más). „Levesnek, paprikásnak, pörköltnek, ecetes gombának egyaránt kitűnő”, de ha nem sütjük-főzzük vagy húsz percig, megnézhetjük magunkat. Egyébként meg ez is leírhatatlan, tuskón, csoportosan-bokrosan, boszorkánykörben vagy hosszú folyamban jelenik meg, és szinte minden egyede más és más. Össze is lehet téveszteni, mondjuk, a kénvirággombával, annak pedig a zöld lemezű változata mérges (a szürke lemezűt nyugodtan megehetjük), vagy – hirtelen nem is jut eszembe, mi mindennel, olykor éppen csak azzal nem, amelyik a gombakönyv szerint veszedelmes alakmása, Doppelgängere. A látványos, tekervényes agyvelő- vagy sipkaforma, fityulaforma papsapka minden fajtája mellett ott a halálfej, de Vas megyében van, aki leforrázza és elkölti, mérhetetlen kíváncsiságomban magam is kipróbáltam. Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy a tudomány, a mikológia álláspontja egyszer-egyszer meg is változik. Első gombakönyvemben láttam egy módfelett kívánatos gombát, merő gyönyörűség már a neve is, begöngyölt szélű cölöpgomba, hát még a kalapja, az a barna, kávébarna, okkersárga, fakóbarna, cirmosmintás kalapja! Kitűnő ehető gomba, olvastam, kivált rántva ízletes. S néhány év múlva: azért kell megismernünk, hogy elkerülhessük. Lengyelországban egy esős esztendőben százhuszonhárman haltak meg tőle. Mert „ismételt fogyasztása után allergiás tünetek jelentkeznek, hőemelkedés, hidegrázás, keringési zavarok, béltünetek, nemritkán vörösvérsejt-oldódás, anafilaxiás reakció, órák alatt vagy napok múlva halállal végződhet”. Egyszóval mindebből kitetszik, hogy a gomba veszélyes. Alig merem kimondani, hogy engem a gombaszedésnek ez a hazárd vonása is megejtett, a játék, amely azért egy kicsit kockázatos. Gyerekkorommal a gomba is messzire került, csak egy jó negyedszázaddal később hozott össze vele megint Sárközi Márta. Választ már nem lehetett csinálni, de Márta, szándéktalanul is, a puszta kisugárzásával, összetartotta a hajdani munkatársakat. Nemcsak a vasárnapi vendégségeken: nagy kirándulásokra vitte barátait (képzeljük oda Bibót, Pilinszkyt vagy Vargyas Lajost!) a budai hegyekbe, a Börzsönybe, máshova. Hogy honnan ismerte a gombákat, nem tudnám megmondani, aligha apjától, Molnár Ferenctől. Gombáztunk vele később Szepezden is, ahol kis házat építtetett magának, később népes családjának. Sokan keresték meg ott is, a vonzáskörében maradtak. Harmadik találkozásom „a gombák csodálatos világával” nem éppen felhőtlenül indult. Judittal lejártunk Füredre, vettünk ott (valószínűtlen csoda volt, hogy tehettük) egy nem nagyon tágas, de lakályos üdülőegységet. Mindketten atavisztikus szenvedéllyel imádtuk a vizet. Egy nyáron Juditnak valami rejtélyes torokbaja támadt, fuldoklási rohamok jöttek rá. Egy gennyes mandulacsonkot szedtek ki aztán belőle, s egy nyárra eltiltották a Balatontól. De kárpótlásnak ott volt a füredi hegykoszorú, az egész Balaton-felvidék, azt hiszem, először csak kirándultunk, aztán, önkéntelenül, le-lehajoltunk egy-két ismerős gombáért. Akkor még romlatlanul szép volt a Koloska-völgy, a forrás, a patak, a vízmosások, Veszprém fele a Nosztori-pihenő (nemrég jártam ott, minden csupa szemét, emészthetetlen civilizációs hordalék, kidőlt fák, elvadult, járhatatlan ösvények, bozótosok), ismeretlen gombákra bukkantunk, elkezdte izgatni a képzeletünket már a puszta nevük is (mert akkor már felszerelkeztünk gombakönyvekkel): rézvörös nyálkásgomba, rákízű pereszke, szürke tölcsérgomba (míg fiatal, virágszaga van), késő ősszel a szédítően előkelő lila pereszke, a sereges tölcsérgomba (ügyeljünk jó kalácsszagára, nehogy össze találjuk téveszteni a parlagi tölcsérrel, az életveszélyes), rizike (szülőföldemen hordóban tették el télire), gyönyörű gomba, ha megvágja az ember, borvörös vagy répavörös vér buggyan ki belőle („a rizikére gondoltam, a koncentrikus zöld körökre, a zöld pontra a rizike rőt színű kalapja közepén, a világ köldökére, az omfaloszra, amelyen át visszajuthatunk Éva ősanyánk sima hasáig”, mondja Bohumil Hrabal erről a misztikus gombáról), ennek is mindig elandalodtam a nevétől, mert olyan gyöngéd és becéző, kicsinyítő képző van a végén (ezt csak én gondolom így, a nyelvtudománynak, a tudós és illetékes Gregor Ferencnek e tekintetben fenntartásai vannak), szóval gyönyörű magyar szó, kivált azért, mert áttetszik rajta valamilyen szlovák tájnyelvi alak, mondjuk, a hrizik, mert éppen ez a honosodás tanúsítja a nyelv eleven erejét. Csak most merem bevallani, hogy sose jártam gombaszakértői tanfolyamra, viszont, igaz, szeszélyesen, végigolvastam a szakirodalmat, nemcsak magyarul, németül is, belekóstoltam a franciába, az oroszba is, az különösen Juditot izgatta. De hiába a stúdiumok, a gombát az ember csak akkor ismeri meg, ha újra és újra látja testi valójában, tapintja, szagolja, meg is kóstolja. A szakirodalom is azt tanácsolja, hogy, mondjuk, a galambgombákat „kóstolgatva szedjük”, s ha csíp (órákig szánkban marad förtelmes íze), köpjük ki, dobjuk el. A veszélyeseket ismertük persze, azt meg, amit a könyv alapján jónak hittünk, kipróbáltuk, többnyire én ettem meg három-négy kalapot, Judit meg készenlétben várta, nem kell-e orvoshoz menni. Megkóstoltam én még, merő kíváncsiságból, a szemérmetlen szömörcsögöt is (latinul sokkal szebb, kifejezőbb neve van: phallus impudicus), hozzányúlni is csak addig lehet, míg ki nem bújik a burkából (akkor még nem phallus, hanem ördögtojás, boszorkánytojás), mert később iszonyú dögszagot áraszt, avval csalja magára a legyeket – de hogy miért kellenek neki a legyek, azt nem tudom. Füreden kezdődtek a nagy őszi gombaeltevések, kosárszám gyűjtöttük, pucoltuk, daraboltuk az ehetőket. Sokan ették nálunk Judit ecetes gombáját, bár mindig lelkiismeretesen figyelmeztette a vendégeket: mi szedtük. Emlékszem, Kálnoky Laci halált megvető bátorsággal ette a sülthöz a gombasalátát, s egyszer csak bocsánatkérően azt mondta: Ne haragudjon, Judit, ezt az egyet nem merem megenni, nagyon fekete. Csakugyan nagyon fekete volt, egy fiatal fenyőpereszke. Sok más közt, mert a vadgombában éppen az a jó, ha savanyítják, ha levesnek, pörköltnek, paprikásnak, pirítva csinálják, hogy minden fajtának más és más íze van, s az összhatás a keverés aránya szerint változik. Mohás Lívia többek közt azért látogatott, látogat meg most is az Őrségben, Ispánkon, hogy ilyen gombásételt ehessen. Egyébként a gomba megváltoztatta, másodszor még inkább, az életünket. Köztudomású, hogy az Őrség, kivált a Szlovénia és Ausztria közé ékelődő háromszöge, valószínűtlenül sok gombát terem. Ezért volt, hogy meg-megfordultunk ott (nekem amúgy is volt Vas megyei kötődésem, négy évet tanítottam valamikor Körmenden), ott maradtunk néhány napig. Mikor megváltozott a világ, s olcsón kínáltak egy-egy földdarabot, vettünk egy szép lankás rétet, igazi place du château volt, ahogy Judit szerette mondogatni, inkább csak játékból, eszünkbe sem igen jutott, hogy majd házat is építünk rá. De valahogy, barátok segítségével, mégis meglett. Ott aztán olyan gombákat találtunk, amilyeneket sehol másutt. Egy szép erdő szegletében, a vízmosás mellett, minden évben előjön a tintahalgomba, enni ugyan nem jó, de olyan valószínűtlenül és céltalanul ékes (fekete mintás piros karjai vannak), mint egy különös tengeri állat. Nem messze tőle a bidres-bodros, futball-labdányi káposztagomba, minden zege-zuga tele törmelékkel, göröngyöcskékkel, csak ott honos lényecskékkel. Találtam egyszer egy káprázatos tónusokkal ragyogó sötétlila pókhálós gombát, ritkaságszámba megy, felhoztam, gondoltam, elviszem ajándékba a Fény utcai piac mellett működő gombaszakértőnek, de akkor éppen nem az ismerős tudós nő volt ott (nagyon hízelgett, hogy néha még a tanácsomat is kikérte, bár minden mozdulatán látszott az óriási tapasztalat), hanem egy mogorva úr, az alig-alig méltatta figyelemre a csodálatos darabot. A gombázás különben nem egyszerűen szórakozás, inkább hatalmas szenvedély, előcsalja sokszor rejtett tulajdonságainkat. Judit lassan, elmélyült figyelemmel bóklászott a sűrűben, a rissz-rossz gombák is érdekelték, hosszú percekig vizsgálgatta, szagolgatta őket, én meg szaladtam ahhoz a fához, bokorhoz, ahol állandó fészke volt ennek vagy annak a fajtának. Miért éppen a gomba csalta elő mélyen lappangó türelmetlen sikervágyamat, ki tudja? Sokszor eszembe jutott Kormos Pista kedvesen vásott remekműve, A Pincérfrakk utcai cicák egy jelenete: Mörrenmorcogi Micó megkérdi a háztetőn sakkozgató Kováts Nikolájt (itt maga is macska, nem a Móra Ferenc Könyvkiadó igazgatója), hogy mit szeret a világon a legjobban. Sakkozni és nyerni, mondja KN. És másodszor? Sakkozni és veszíteni, így a macska-Kováts. Így vagyunk a gombával is. Azt hiszem, ősi (atavisztikus, archetipikus) ösztönöket csal ki az emberből. Talán szőrös eleink táplálékkereső mohóságát szublimáljuk, nem is beszélve a gombákban újabban felfedezett ősi szexuális-erotikus szimbólumokról. De honnan tudták azok a lapos homlokúak, hogy a gombát meg lehet enni? Ugyan hány hősi halottja lehet a gombatannak, a konyhaművészetnek? Hányan vittek haza susulykát, gyilkos galócát, bőrgombát a barlangkonyhára? És vajon Róma környékén, az Abbruzzókban ki tanította gombaismére a latin kölyköket? Az indiánokat, hogy a psilocybe, vagyis a trágyagomba, finnugor őseinket, hogy a légyölő galóca, megfelelően főzve-adagolva, látomásokat gerjeszt az emberben? S egyáltalán: minek annyiféle gomba? Miért nem elég a természetnek, a teremtőnek mondjuk egy tucatnyi? Minek formák, színek, ízek, szagok tékozló, felesleges bősége? Hiszen a gombának még a méhet sem kell magára csalogatnia, hogy beporozza a szomszéd gombavirágot, gombanőstényt. De jobb lesz itt abbahagyni, ez már süppedékes talaj, lápvilág. Mert, akárhogy is, a metafizika, a végső kérdések határmezsgyéjén járunk. Vissza hát a földre. Hátha ebben a korai tavaszban előbújt már Ispánkon az almafa alatt Berda József kedvence, a Szentgyörgypereszke:

„Ki harmatozta-lehelte beléd ínyünket izgató
káprázatod? Hamvas, selyemszürkés színben,
majdnem rangrejtve mutogatod magad a fürge
szemnek, szinte bujócskázol előtte; de inkább
a finom orrszimat talál rád, akár a nyugtalan
kamasz a várva várt szerelmi pillanatra.”