Kántor Péter

EGY AJTÓ

Egy átjárót keresel, vagyis egy ajtót.
Mindenki jön-megy,
mindenki keres valamit,
mindenki egy átjárót keres.
Nagy itt a tolongás.
Poharat szorongatsz a kezedben,
már a sokadik pohár alján jársz,
mégis egy helyben toporogsz.
Lehetséges ez?
Lehet, hogy itt nincs átjáró? Nincs ajtó?
Telik az idő, és lehet, hogy itt nincs ajtó.
Menni kéne már, mondja valaki.
Többen eltűnnek, előbb-utóbb mindenki,
de te még maradsz, még töltesz,
pedig ez egy túlérett, szétesett lötty,
nincs is itt jobb,
vagy ha van, el van dugva,
de te még igyekszel megtalálni az átjárót,
az ajtót.
Elképzeled töviről hegyire, milyen,
mint a közelgő vihar párába burkolt,
zuhanni kész esőtábláját.
Ismerkedsz vele gondolatban.
Eszedbe jut, hogy talán őre is van.
De hátha elbóbiskolt. Vagy lekenyerezhető.
Némelyeknél ez szóba sem jöhet persze,
de te azért számolsz minden eshetőséggel.
Talán meggyőzhető az őr, vannak olyanok.
Vagy kijátszható. Leküzdhető.
Meg más csudás dolgok is történhetnek.
A lényeg, ha egy átjárót keresel,
egy átjárót, vagyis egy ajtót,
hogy mindig azt keresd, akkor is,
ha csak úgy kószálsz. Miért is ne
kószálhatnál? A lényeg,
hogy meg tudd különböztetni az átjárót
a faltól. Csöppet sem egyszerű.
Olykor egészen belesimulhat a falba.
Vagy csak káprázat, nem átjáró.
Lehet, hogy benőtte a fű. Ha
befalazták, mehetsz tovább,
reménykedve, hogy valahol másutt
újat nyitottak. Új átjárót.
Mert átjárónak, vagyis ajtónak
lennie kell. Ez halálbiztos.