Imreh András

FÖLDRENGÉS MEXIKÓBAN

A legközelebbi könyvesbolt, ahol
nem csak Márquez volt kapható,
négy óra buszútra volt.
Máig nem értem:
harmincéves korára,
ingázva, havonta, vajúdó
nyulak, döglött kutyák és fülsiketítő
kukorékolás közepette, jó negyven fok melegben,
hogy jött neki össze akkora könyvtár.

Aznap mindenki evett. Vagy inkább megcsömörülve,
lézengve rágott tacót, tökmagot.
Tengerről, dinnye levéről: folyadékról álmodoztak.
Fura volt az a néhány csepp eső.

A szökőkút, mint locsolófej,
szétszórta permetét, majd
mint régi filmeken, az álomtechnikában,
hullámzott minden függélyes vonal.
A föld arcán feküdtek. Érezték: rág a föld.

Ki tudja, az ember ilyenkor mikre gondol.
Könyvtára járt fejében. Messziről
próbálta a polcokat egybetartani:
négyzethálót szuggerált magának.
Egy perc után
valószerűtlen lett minden derékszög.
Ekkortól – arccal a földön – látta, hogy
néhány kilométerrel arrébb
omlanak könyvei.

Négy évvel később, arccal az ágyon,
próbálom elképzelni, milyen volt
néhány ezer kilométerrel arrébb,
amikor hazaért.
A szorongás, mint a migrén
hányás után – elenyészett.
A polc romokban. Egy-egy könyv,
mint régi filmeken párkányokról a galambok,
lebillen a koordináták nélküli űrbe.
Elképzelem ősi arcát:
akár egy régi könyvben, régi betűkkel:
vmlanak künyvei.