Imreh András

ALTATÓ

Aludj. Több mint egy napja nem aludtál.
Nem használ se könyv, se kávé, se kártya.
A Kossuth rádió se közvetít már –
mindjárt éjjeli három.
Szemeden átlátszó, filmszerű hártya:
közel az álom.

Aludj. Ernyedjen el ok, okozat,
és hegyárnyéknál sötétebb sötét
lepjen el tárgyakat, hézagokat.
A föld fölött csak egy pohár ezüstje látsszon,
amíg az ég felnyitja vérszemét
vagy amíg tart az álom,

mert azt hiszem, tudom, mit hoz a reggel.
A kihörpölt kukák az aszfalthoz csapódnak,
aztán egy varjúraj, mint ócska vekker,
ébresztőt csörömpöl a tájon.
Agyad zsibbadtan jár: ez már a holnap
vagy még az álom?

De télen a hajnal még éjszaka.
És ha a fagy foga alatt ropog a dér
– metélten a kristálycukros dara –,
édes legyen neked az álom,
amíg a szeles utcán császkál egy falevél,
túl a feltámadáson.

Aludj. Üres ruhád is szendereg.
Pár házra innen alszik nagymama,
és hortyognak az ügyeletesek
a klinikákon.
Aludj – addig holnap marad a ma,
amíg kitart az álom.

Habár a galambtetemszínű hajnal
hamar küszöbünkre zuhan, habár
ezüstpapírba tekert, tompa zajjal,
habár az álom,
mint gázóra a hallban, kattogva körbejár,
habár hajnali három.

– Mert azt hiszem, tudom, mit hoz a reggel,
most már lefekhetsz. Most már egyedül
elbírok kettejükkel: lázzal, lázas gyerekkel.
Most már én boldogan kivárom,
amíg megnyugszik végre és lehűl,
amíg beáll az álom.