Horváth Sándor Farkas

PASZIÁNSZ

Az egész úgy kezdődött, hogy tél lett. Az Egyetemen dolgoztam akkoriban kézbesítőként.
Jobb nem akadt, de nem izgattam magam. Ha kérdezték, hol dolgozom, nyugodtan
mondhattam: az Egyetemen. A B. utcában laktam, a piac mögött. Ablakrázó szeleivel
könnyen bevette magát ide a hideg. A téren nem voltak fák, se bódék. Csak
villamossínek. A lakás egy szobából állt. Virágos tapéta, parkett, öreg fabútorok.
Erkélye a térre nézett. Novemberben költöztem fel faluról. Azelőtt nem éltem
egyedül. Ez a tél tanított meg rá: becsülni kell, ha az ember nincs egyedül.
Tavasszal könnyű szelek jöttek. Duna-szag, virágok szaga, nevető szoknyák,
nyíló teraszok. Délutánonként kiültem a Mese teraszra, kortyoltam a kávét,
figyeltem a vonuló lányokat, asszonyokat. A házak tetejéről hűvösen sütött
le rám a nap.
Céltalan, bohókás életemnek váratlan dolog vetett véget: a 6-os villamos megállójában
megszólított egy férfi. Középkorú, borotvált, alacsony, jóképű férfi volt.
– Szívességet kérek – mondta. Elővette cigarettatárcáját, megkínált. Mivel
elhárítottam, maga vett ki egy szálat, szájához emelte, és anélkül, hogy meggyújtotta
volna, így folytatta: – Talán furcsának találja, amit mondok, de hallgasson
végig, ha lehet!
Akcentussal beszélt, nehezen értettem. Az se volt világos, miért engem szemelt
ki a járókelők közül. – A lányomról van szó – mondta. – A neve… – Itt elhallgatott.
Meggyújtotta a cigarettát, rám nézett, majd folytatta: – A neve Anna.
Úgy mondta, mintha a lány is itt állna valahol. De a villamos már elment,
mi voltunk csak a peronon.

Nem tudom, miért hallgattam meg. Talán, mert felkeltette az érdeklődésemet,
ahogy a lányról beszélt. Arra kért, menjek el egy bizonyos Jambach Aurélhoz,
nézzek a szemébe, és mondjam azt: „Nem veheted el Annát! Anna az enyém, jegyesek
vagyunk.” Ekkor – persze – dulakodás támad, de mivel jól megtermett ember
vagyok, győztesen kerülök majd ki a harcból, és örökre elrettentem Jambach
Aurélt abbéli szándékától, hogy elvegye Annát.
A férfi, ott a 6-os peronján, azt mondta, én vagyok az ideális ember.
– Miért?
– Mert maga képes rá.
Elővett egy papirost, ráírt egy címet.

Jambach Aurél Budán lakott, a János-hegyen. Nagy házuk volt, gyümölcsfákkal,
nyírt sövénnyel, magától öntöző slauggal. Amikor kijött elém, ránéztem bosszúsan,
elmondtam a mondatot. Mielőtt bármiféle harcra felkészülhettem volna, úgy
szájon vágott, hogy bezuhantam a sövény közé.
Hetekkel később levelet kaptam. Egy csekk volt benne. A feladó azt írta mellé
a levélkére, minden jól alakult, Jambach úr többé nem jelentkezett. „Köszönjük!”
El is felejtettem volna az esetet, ha azon az esős májusi napon nem állít
be hozzám ázottan, vadul villanó tekintetével egy szeplős, vékonyka lány.
Bár esett, meleg volt odakint. Az ablakok kitárva, a párkányon, az erkély
korlátján esőcseppek koppantak puhán.
A lány a fotelban ült. Nem tudom, ösztönösen ült-e oda, vagy megérezte, az
az én helyem, és ezzel is bosszantani akart, mindenesetre nem tágított, és
ettől kicsit ideges lettem.
– Na! – mondta. – Hm.
Vártam, mondjon még valamit, de nem szólt. A szobát vizsgálta, néha engem.
Kezdett megszáradni a haja, könnyed hullámot vetve omlott a vállára. Kipirult
arcához sehogy sem illett a közönyös arckifejezés.
– Tulajdonképpen kit tisztelhetek benned? – kérdeztem.
Rám se nézett, úgy mondta: – Nem kell, hogy tisztelj!
Cigarettát kotort elő, meggyújtotta. – Én se tisztellek téged.
Világos beszéd volt. De akkor se tudtam, ki lehet.
– A nevem: Anna – mondta. – Anna. Pataki.
Elpirultam.
– Ismerős ez a név?!
Szerettem volna behunyni a szemem; azt képzelni: esik a hó, és én egyedül
állok a homokdombon, otthon, a Szigeten, a faluszélen, ahová – mint az indiánok
– álmodni, szellemekkel beszélgetni jártam.
Felnevetett. Bár keserűre vette a figurát, látszott: nagyon szépen tud nevetni.
– Apád – kezdtem bizonytalan hangon –, apád mondta…
– Apám?! – Felállt, kezét csípőre tette. – Apám meghalt. – Megszívta a cigarettát,
a hamut a földre szórta. – Tizenhat évvel ezelőtt!
Nem az rendített meg, amit mondott. Inkább a tény, hogy az embernek egy napon
meghalhat az apja. Azt hittem, túl vagyok már ezen. Azt hittem, már értem.
Nem is zökkentett ki semmi mostanában bárgyú, bizakodó hangulatomból. És akkor
jön ez a lány. Egy pillanat alatt elnémul az eső. Nem hallom a villamost,
ahogy befordul a térre, nem hallom az autók moraját. Csak apámat látom magam
előtt, ahogy jön biciklijén a földek felől…
Kinéztem az ablakon.
– Mi van, a te apád is meghalt? – Visszaült a fotelba, fejét hátrahajtotta.
– Az nem mentség.
Elmagyarázhattam volna, hogyan történt a dolog. De nem volt hozzá erőm. Neki
van igaza. Az ember mindenképp hibás.

Nem sok kedvem volt az élethez akkoriban. Pontosabban, lett volna, de nem
tudtam, mihez kéne fognom, hol, miért. Erről nem Anna tehetett. Mindig is
író akartam lenni. De a novellák, amiket írtam, nem kellettek a lapoknak.
Tanulni nem volt kedvem. Lehettem volna üzletkötő, de nem voltam elég kommunikatív.
Se jó megjelenésű. Az újságkihordást rangon aluli dolognak tekintettem. A
gyorséttermekben két perc alatt szédülés fogott el. Anyám küldött néha pénzt,
én szerettem volna visszaküldeni neki, mert szegény volt, de nem tettem.

Nyár közepén, egy enyhe, szeles napon, a 6-os megállójában, ahol annak idején
minden elkezdődött, megpillantottam Annát. Ő nem ismert meg, csak amikor már
ott álltam egészen az orra előtt.
– Á, te vagy az! – mondta.
Virágos ruhát viselt, szandált, farmermellényt. A haja mintha nőtt volna.
Arca barna volt, szeplői megerősödtek.
– Igaz is, te itt laksz.
– Itt – mondtam –, a sarkon.
A villamos éppen az előbb ment el. Szombat volt, nem kellett tartani a következő
érkezésétől.
– Volna kedved egy kávéhoz?
– Nem kávézom – felelte.
Kinéztem az útra. – Tea?
Lábujjhegyre állt, aztán vissza. Mintha balettgyakorlatot hajtana végre. Hullámos
haja libbenve követte. – Minek? – Megigazította a ruhája szárán a fodrokat.
– Hol?
– Itt – mutattam a tér túlfelére. – Mese terasz. A kedvenc helyem.
Aprókat fordult: jobbra, balra, lábujjhegy: fel-le; megvizsgálta, hol tart
a villamos. Mivel sehol se tartott, azt mondta: – Rendben. Egy tea.
A Mese terasz tömve volt. Azért találtunk két helyet. Legnagyobb megdöbbenésemre
Annát ismerték itt: a pincér előre köszönt neki, nevén szólította. Nekem csak
egy biccentés jutott, pedig mindennap lejártam ide.
Éreztem, megint olyasféle lesz a találkozásunk, mint két hónappal azelőtt:
szótlan, rövid, de gyönyörű.
A Bartók Béla úton gyér forgalom volt. Csak a buszok csaptak lármát. Füstös
kavalkádjuk ott ment el az orrunk előtt. Most tűnt föl először, milyen zajosak
– most, hogy hölgytársaságban voltam.
– Sajnálom – mondtam.
Anna letette a csészét, kérdőn nézett rám.
– Sajnálom, az egészet.
Felemelte megint a csészét, kortyolt a teából.
– Azt hittem… Szóval, az apád…
– Nem az apám! – emelte fel a hangját. – Már mondtam egyszer!
– Akkor kicsoda?
Letette a csészét, megigazította ruhája pántját. – Hülye vagy!
Nem értettem, miért mondja ezt. Kortyoltam a teámból, néztem a járókelőket.
– …De örülök, hogy így alakult.
– Komolyan?
– Komolyan. A házasság nem nekem való. Különben meg…
Elhallgatott. Kérdezni akartam valamit, de felállt. Magára kapta a farmermellényt,
megköszönte a teát, aztán lelépett a teraszról. Próbáltam utánaszólni, de
nem akartam ordítozni. Megláttam a pincér nevető arcát, elhallgattam.

A nyár nagy részét a Szigeten töltöttem, északon. Itt nőttem fel. És bár
a gyerekkor elszállt, játszótársaim vörös képű, bivaly legények lettek, a
Sziget – roskatag háztetőivel, kóbor ebeivel, szélben hajlongó szomorúfüzeivel
– ugyanaz maradt nekem.

Vakációmat megszakítva váratlanul Pestre kellett mennem. Ahogy betettem a
lábam a lakásba, megcsörrent a telefon. Anna volt.
– Hova – kérdeztem.
– Születésnapi partira.
– Hova?
– A János-hegyre.
Azt hittem, nem jól hallok.
– Ne aggódj, te beszari alak! – A háttérből nevetés hallatszott. – Ennyivel
tartozol.

Esős napok jöttek: igazi augusztusi melankólia. Egy órát vártam a Gellért
Szálló előtt, átfázva, vizesen. Végül befutott Anna. Egy férfival volt. Fehér
garbót viselő, mosolygós ember. „Lányom”-nak szólította Annát, de folyton
a nyakába csókolt. „Sorsom kovácsa”, így lettem bemutatva neki.
Beszálltunk a taxiba, elhajtottunk. Az eső egyre csak esett.
Jambach Aurél háza előtt már parkolt néhány autó. A kivilágításban még nagyobbnak
tűnt minden. A fákon színes égők, a kutyák ugattak, zeneszó hallatszott odabentről.
Legnagyobb meglepetésemre Aurél nem mutatott haragot. Úgy tűnt, nem is emlékszik
a történtekre. A teraszon álltunk. Hallgattuk az esőt, figyeltük, ahogy leszáll
a sötét a város fölé.
– Fura gyerek vagy te – mondta Aurél. Ugyanolyan akcentusa volt, mint annak
a férfinak ott a 6-os peronján fél évvel azelőtt. Meg is mondtam neki.
– Ja, ő az apám.
– Az apád?
– Persze. Szerelmes Annába. – Felhajtotta a maradék italát, behunyta a szemét.
– Mint mindenki, aki valaha találkozott vele.
Lehetetlen volt félreértenem a célzást, de nem érdekelt.
– Szóval tudtad, hogy ő küldött ide?
– Rájöttem. De mindegy. Tudod, Anna…
Anna ebben a pillanatban lépett a teraszra. Fehér lepelszerűség volt rajta
– már amennyire én a ruhákhoz értek – meg valami nyakék. Feltűnt, mert a taxiban
nem ezt viselte. A fehér garbós férfi helyett egy cingár alak állt mögötte
a teraszajtónak dőlve.
– Mi van Annával? – kérdezte. Megivott néhány pohár pezsgőt, ettől elvesztette
szúrós, kemény modorát.
– Semmi – mondta Aurél. – Éppen az életedet mesélem a fiatalembernek.
Anna hátrafordult, csókot küldött a teraszajtónál várakozó lovagnak, majd
visszafordult, és azt mondta halkan: – Te csak ne mesélj rólam semmit! Vagy
azt akarod, hogy…
Nem fejezte be. Visszament a házba. Még hallottuk, ahogy felkacag távolodva,
dörmögő férfihangtól kísérve.
Hajnalban ráztak fel. Egy pamlagon aludtam. A fehér garbós férfi hajolt fölém.
– Itt a taxi – mondta –, gyere!
Feltápászkodtam. Cigarettafüst, üvegek. A teraszon halkan szólt a magnó. Hallottam
Anna hangját valahol.
– Elaludt?
Megfordultam. A sötétben egy kalapos ember állt. Megismételte a kérdést.
– Azt hiszem – feleltem.
Közelebb jött, levette a kalapját. Felismertem. Aurél apja volt.

Ősszel sokat láttam Annát. Felhívott, mentem. Felhívtam, azt mondta, meglátjuk.
Aztán visszahívott: oké, találkozhatunk. Teljesen belehabarodtam.
Egyszer elvitt lovagolni valami Pest környéki faluba. Ez volt az első alkalom,
hogy teljesen egyedül voltunk. Nem jött senki, hogy férfias mosolyát Annára
szegezze, és azt mondja: „Gyere, kicsim, lefoglaltam az asztalt!” Vagy: „Mozgás,
Anna, ne várassuk Sárossyékat!”
Csak ő meg én.
És a ló. Először egyáltalán nem tudtam felmászni rá. Nem vagyok ügyetlen ember,
de valahogy nem ment. Anna kacagott. Amikor aztán felkászálódtam a hátára,
nem akart elindulni velem. Később meg úgy ügetett, azt hittem, lefordulok
róla. Anna azt mondta, muszáj lovagolnom, ha el akarom kísérni Dél-Amerikába.
– Lóháton fogunk közlekedni!
– Dél-Amerikában?
– Mi van? Miért nézel így? Hát olyan nagy dolog az: lovagolni?
– Nem tudtam, hogy oda készülünk. Mármint Dél-Amerikába.
Lovaglás után beültünk egy kocsmában a Duna-parton. Anna teát ivott rummal.
Az ő kocsijával voltunk. Nekem még nem volt jogosítványom.
Beszálltunk a kocsiba, beindította a motort. De nem tudta egyesbe tenni valamiért.
Rendesen berúgtunk. A kocsi hörgött, nem indult. Kiszálltunk. Anna azt mondta,
felhívja egy barátját, ő majd értünk jön. Ezt akartam elkerülni. De akárhogy
biztattam, menjünk vonattal, hallani sem akart róla. „Mindjárt itt lesz Péter
– ismételgette –, hazavisz minket.”
Eljött a pillanat, amikor meg kellett mondanom, mit érzek iránta. Nem érdekes,
hogyan reagál majd. El akartam neki mondani. De Péter túl hamar befutott.

Az Egyetemről el kellett jönnöm. Túl sokat lógtam. A főnököm azt mondta,
ilyen mentalitással sehol nem találok munkát. Mondtam neki, talán így lesz
a legjobb. Egy ifjúsági magazin leközölte a novellámat – egy bokszoló barátomról
írtam. A szerkesztő azt mondta, van stílusom. Azt is mondta, talán nem az
írás az én pályám, de van stílusom. Az egész hónapot euforikus mámorban éltem
át. Egy hang azt mondogatta – ha éppen nem fütyörészett a fülembe –: „Öreg,
neked van stílusod!”

Anna esküvőjéről véletlenül szereztem tudomást. Még az Egyetemen hallottam
az utolsó napokban. Az egyik professzor ismerte a vőlegényt. „Atyai barátja”
volt. Zimermann Péter, fogorvos, „fiatal, szépreményű” ember. Ismertem én
is. Ő vitt haza minket a Duna-partról ezüstszínű, öreg Alfa Romeóján. Bántott
a dolog. De aztán, amikor ifjabb Jambach Auréllal összefutottam a Feneketlen-tó
vendéglőjében, megnyugodtam. Ő mesélte el, milyen „vicc” történt. Anna ugyanis
nem ment el a templomba. Két órán át várták. Végül elment, de utcai ruhában.
Azt mondta a papnak, sajnálja, meggondolta magát. Péterrel nem beszélt. A
fiú családja megdöbbenve, megszégyenülve állt a padok előtt.

Ősz vége felé felhívott. Sietősnek tűnt a hangja a telefonban. Azt mondta,
találkoznunk kell. A Corvin mozi hallját beszéltük meg. Gondoltam, ha más
nem, egy film majd felvidítja. De nem volt kedve hozzá.
– Na, ide figyelj – mondta. – Egy hétre elutazom. Almádiba. Tudod, a Balatonhoz.
Azt akarom, hogy gyere velem.
Meglepett.
– Így, hirtelen? – kérdeztem.
– Igen, a francba! Így, hirtelen.
– Nincs pénzem – mondtam.
– Semmi?
– Valami van. Egy kevés. Nagyon kevés.
– Elég lesz.
Találtam állást korrektori munkakörben. Nem nagy ugrás, de jobb, mint a semmi.
Szerveződött végre a zenekarom is. Szaxofonoztam egy ideje. Mindezek ellenére
igent mondtam Annának. Úgy volt, másnap indulunk. Vonattal, mert az olcsóbb.
De telefonált, hogy egy napot csúszik a dolog. – Ne aggódj! – mondta. – Boldogok
leszünk!

Borongós volt az ősz. Nem volt hideg, a fák levelei sokáig tartották magukat,
de a nap nemigen sütött. Úgy képzeltem, Skóciában lehet még ilyen idő.
Másfél óra vonatozás után megérkeztünk Almádiba. Kihalt volt a város. A Balaton
szürkéskéken csapkodta a parti köveket. A vitorlások már bakjaikon álltak,
kint a gyepen.
Egy villaféleségben volt lefoglalt szobánk. Nem tudom, honnan szerezte Anna,
ki fizette neki. Anyagi helyzetéről sosem nyilatkozott.
Két ágy volt a szobában egymással szemben. Szekrény, íróasztal, fotelok. Kellemes
szoba. Ablaka a tóra nézett.
– Jól megleszünk, Dodó!
Az igazi nevem Dénes, de Anna csak Dodónak hívott. Én utáltam, de neki így
tetszett. – Itt aztán senki nem zavar. Írhatnál is!
Nem tudom, honnan szedte, hogy írok. Én biztosan nem mondtam el neki. Úgy
éreztem, rossz pont volna a szemében.
– Írhatnál valamit, mondjuk… – levette a pulóverét, az ablakhoz sétált;
karcsú vállát beborította barnásvörös haja – …mondjuk rólam. – Kitárta az
ablakot, behunyta a szemét. – Rólam valamit…
Megvontam a vállam. Amióta ismertem, szüntelenül róla írtam.
– Édes Dodó! – eljött az ablaktól, leült az egyik fotelba. – Édes, hülye Dodó!
Este kisétáltunk a mólóra. Szeles idő volt. Anna haja vadul lobogott a dzsekije
fölött. A nádas zúgott, a horgászok felszerelésüket pakolták össze. Csak egy
férfi maradt kint táborlámpájával éjszakára is. A déli part fényei halványan
ragyogtak odaát. A három szálloda Siófokon alig vált ki a sötétből.
– Te képes volnál egyvalakit szeretni egész életedben?
A móló korlátjának dőlve figyeltük a vizet.
– Nem tudom – mondtam.
Meg voltam győződve róla, Annát képes volnék, de nem akartam mondani.
– Azt hiszem, én sem. – Szomorúan nézett rám. – A mi hibánk.
Közelebb húztam, megsimogattam. – Ugyan. Biztos akad valaki…
– Nem, nem. És tudod, mit? Nem kell. Jó így!
Pördült egyet. – Hát nem jó így nekünk?!
Séta után beültünk a panzió bárjába. Rajtunk kívül egy idős hölgy lakott még
itt. Állítólag panziókban élte le az egész életét. Napbarnított, festett hajú,
komoly asszony, túl a hetvenen.
Anna bacardit ivott, én sört. Az ital erőszakossá tett, és nem is akartam
nagy számlát csinálni. Bár Anna biztosított, az anyagiak rendezve vannak,
voltak kétségeim.
– Mihez lenne most kedved leginkább? – kérdezte az asztallapot simogatva.
Ismertem jól ezt a kérdést. Nem szerettem. Önbecsapás. Vagy inkább: önámítás.
Nem tartozom azok közé, akik hisznek benne: azt tehetik ezen a világon, amihez
kedvük van.
Anna csalódottan pillantott rám.
– Most éppen azt teszem – mondtam végül –, amit a legjobban szeretek.
– Piszkos alkoholista!
– Nem – mondtam. Felhajtottam a pohár alján rekedt sört, ami inkább hab volt,
olyan is lett a szám, de nem zavart – …nem inni. Veled lenni, Anna.
Az öreg hölgy a társalgóban pasziánszozott. Nagyokat ásított már ő is. A bárban
egy lámpa égett csak, a mi asztalunk fölött. A pincér – fiatal, kövér képű
fiú – valami sportcsatornát nézett a tévében. Odakint villámlott, fújt a szél
veszettül. Szerettem volna, ha ez a pillanat tovább tart, de tudtam, Anna
mindjárt bejelenti: fáradt, menjünk aludni.

Másnap korán keltünk. Másszunk fel az Aurora Szálló tetejére, mondta, és
készítsünk fényképeket.
– A tóról?
– Dehogy. A semmiről. A cipődről. „Cipő száz méterrel a tó felett.” A művészet!
– Fuldoklott a nevetéstől.
Napos időre keltünk, teljesen váratlanul. Vidáman ballagtunk a városközpont
felé.
A nyári forgatagra, amely egy üdülővároshoz méltón az idők kezdete óta zsibong
a forró napokon, most csak két félig letépett, megfakult óriásplakát emlékeztetett.
Koncerteket, programokat hirdettek. Már képeikben, szövegük megfogalmazásában
is izgalmat fejeztek ki. Gyors, forró, diszkólámpás esték ígérete. Szánalmas
volt a néptelen, szeles, sárgás avarral behintett utcán látni mindezt.

Egy évvel később jártam itt. Sofőr voltam akkor. Az ezredest fuvaroztam ide
Szolnokról. Rövidre nyírt, engedelmeskedő alak. Ez voltam. Sehogy sem értem,
hogyan változhat ekkorát az ember. Anna rám sem ismert volna, ha így lát meg
valahol… Vékony, nagyszájú, szeplős, szélfútta lány. A vállamig ért. Folyton
sós pálcikát rágott. „…Mert engem sodor a szél.” Így mondta. Nem volt „végzettsége”,
sem „életcélja”. Kora meghatározhatatlan. Valahol tizennyolc és huszonnyolc
között. Argentínába vágyott. Nem is jó szó az, hogy vágyott. Egyszerűen így
határozott. „Ott fogok élni”, szögezte le. Aki ismerte, tudta, csak idő kérdése.
Egyszer megpendítette, szeretne színészkedni is. Esetleg galériát vezetni
Budán. Imádta a képeket. Budáért meg – számomra érthetetlen módon –, mintha
egy letűnt kor utolsó, harisnyakötős mohikánja volna, szó szerint bolondult.
Istenem – tűnődtem, lassan haladva a városon át, katonához méltón: hunyorogva
a kormánykerék mögött –, miért engedtem el…!

Anna szerint az Aurora Szálló tetejét kilátóként lehet használni. Nem kell
vendégnek lenni ahhoz, hogy felmehessen oda az ember. Felmentünk. Az egész
Balaton, mármint a keleti medence, ott ragyogott a napfényben a szemünk előtt.
– Ezért érdemes volt a világra jönni! – mondta komolykodó hangon.
Bólintottam.
– Látod, milyen egyszerű!
Láttam. Bár az motoszkált bennem: ahhoz, hogy itt legyünk, és Anna ezt mondhassa,
nekem le kellett mondanom egy jó állásról, maradék pénzemhez nyúlnom, és ki
tudja, tőle milyen áldozatokat kívánt – de lényegében egyetértettem vele.

Délután távirata érkezett. Nem mondta meg, mi áll benne.
Amikor visszajöttünk a partról, ahol megetettük a hattyúkat, a recepciós szólt,
valaki vár rá a hallban. Beültem a bárba, sört kértem. Néhány perc múlva Anna
lépett elő a boltívek alól oldalán idősebb Jambach Auréllal.
– Mi már ismerjük egymást! – szólított meg a férfi.
Megszorítottam a felém nyújtott kezet.
– Iszik valamit?
Mutattam: van italom.
– Én gint kérek – ült le mellém Jambach úr, megvárva persze illedelmesen,
hogy előbb Anna foglaljon helyet. – Te, drágaságom?
– Amaretto.
A pincérfiú, bár messze állt tőlünk, mindent kiválóan értett, és már hozta
is az italt.
– Távol a világ zajától! – mondta a férfi halkan, kedélyesen.
Anna elmosolyodott. Nem értettem, miért mosolyog ilyen bárgyúságon.

Egész éjszaka esett. Anna szótlanul hevert az ágyban a kislámpa fényénél.
Magazinját lapozgatta, cigarettázott. Idősebb Jambach Aurél látogatása visszazökkentette
kettőnk kapcsolatát régebbi, távolságtartó keretei közé.
Esős, viharos napok köszöntöttek be. Anna továbbra is az ágyban hevert. Olvasgatott,
bámult maga elé. Dühbe jöttem. – Egy szavadba kerül – mondtam –, és elintézem
az „öreget”!
– Nem érdekes. – Elnyomta a cigarettát, elővette az ágy alól a magazinját.
– Bármikor kirúgom. – Belenézett az újságba, felállt, felkapta a fésűt az
asztalról, kifésülte a haját lassan, alaposan – megvizsgálta magát az asztali
tükörben. – Mondhat, amit akar, nem érdekel!
Leült a fotelba, szemben az ablakkal. Mutatta, adjam oda a magazint. Fanyalogva
nézte a képeket.
Rágyújtottunk két marihuánás cigarettára. Eszembe jutott az az este, amikor
Annával szórakozni mentünk. Bejártuk egész Pestet. Bárok, diszkók, pinceklub.
Mindenki azt hitte, a nőm. Ismerték az összes helyen. Legjobban a kidobófiúkkal
éreztük magunkat. Ezek a hatalmas, rövidre nyírt srácok hajnalra teljesen
kikeltek magukból. A buli vége felé őrült, felszabadult humor szállta meg
őket. Még akkor is, ha történetesen nem voltak humoros emberek. Ha ez a vidámság
hatalmas testi erővel párosul, mindig történik valami. Valami, ami akkor –
főleg a nőknek – imponál. Anna olyankor volt igazán elemében, ha felmehetett
a táncoslányoknak fenntartott ketrecek valamelyikébe, és ott tombolhatott
a hajnalra rendszerint bekeményedett technozenére. Azon az estén megcsókoltam.
Először nem értette. El is akart tolni. Aztán hagyta. Csókolóztunk perceken
át.

– Most jó.
– Nekem is.
– Miért kell ehhez fű?
Megvontam a vállam. – Nem tudom. Talán nem kell.
Szívta a cigarettavéget, orrában tartotta a füstöt. – Nekem kell. – Behunyta
a szemét, hátradőlt. Ilyen vagyok.
Sötét lett. Nem gyújtottuk fel a villanyokat. Ültünk a sötétben.
– Ilyen vagy! – mondtam. – Egy utolsó!
– Az. Egy utolsó!
Váratlanul, elvéve a dolog tréfás élét, hozzátette: – Egy utolsó kurva.

Anna volt az egyetlen barátom, ismerősöm azóta, hogy Budapestre kerültem.
Nem mintha annyira vágytam volna társaságra, megvoltam egyedül. De néha jól
jön valaki, akitől megkérdezheti az ember, mire gondol, vagy: volna-e kedve
egy sajtburgerhez.
Apám halála óta megváltoztak a dolgok. Ha sokáig magamra maradtam, elfogott
a rémület. Anyámhoz nem menekülhettem. Ő messze lakott, és nem értett meg
engem.

Az utolsó napon vitorlázni mentünk. Egyetlen hajó volt még vízen arrafelé.
Úgy hívták: a Tengerész. Az egy túrajolle. Huszonöt láb hosszú, svertes, gyors
hajó. A tulajdonos megszállott ember. Ismerte Annát valahonnan.
Beszálltunk, csomagunkat bedobáltuk a kajütbe. Hálózsákok, vitorlazsákok,
konzervek, kötelek, mentőmellények közé. Jenő, a tulajdonos whiskyt ivott
műanyag pohárból. Kemény szél fújt, sütött a nap. A hajó oldalát hullámok
csapkodták már itt a mólónál is.
Anna bekente az orrát napolajjal, szemüveget vett elő. Jenő élénken figyelte.
– Átmegyünk Fokra – mondta.
S ezen azt kellett érteni: Siófokra. Déli part, tizennégy kilométer, nyílt
vízen.
– Minek? – kérdeztem.
Megvető pillantások szegeződtek rám.
Jenő felhúzta a nagyvitorlát. A bum-rudat, amely az árbocra merőleges tartóelemként
foglalja keretbe a vásznat, a hozzá tartozó kötélzettel feszesre húzva vagy
lazára engedve – a szél irányának, erejének megfelelően –, még nem engedte
le végső állásába. Srégen felfelé mutatott, az ég felé, az árboctőből kiindulva,
a kormányállás fölött.
Anna kilibbent a móló szélére, elkötötte a kikötőkötelet; kezében tartva várta
Jenő utasítását, mikor lépjen vele vissza a bordra, hogy a hajó, lazán fogva
be a délkeleti szelet, kicsorogjon a kikötő vizeiről a nyílt, háborgó tóközép
felé.
Elhagytuk a partot. A hajó dőlt, a hullámok felcsaptak a tatra. A Balaton
színe zöldesszürkére váltott, koszos felhők jöttek. Anna Martinit szopogatott,
Jenő valami történetet mesélt viharkabátja kapucnija alól. Én keményen markoltam
a kezembe adott kötelet.
Amikor eleredt az eső, Jenő abbahagyta a csevegést. Körbenézett a vízen. Arra
kérte Annát, hozzon ki neki egy kis whiskyt. Anna bement a kajütbe.
– Szar idő van!
Bólintottam.
– Csak fel ne támadjon a szél!
Furcsálltam, hogy ezt mondja. A vitorlák, úgy éreztem, mindjárt elszakadnak
az erősödő befúvásoktól, a hullámok taraja haragosan csattant mindenütt. A
Tengerész jégtörő hajóként vágott a habokba.
Nemsokára már zuhogott. A kötelek sípoltak, csattogtak az árbochoz verődve.
– Vegyétek fel a mellényeket! – mondta Jenő.
Anna meg sem mozdult.
– Tényleg – mondta komolyan Jenő –, vedd fel, kicsim. Maga is!
Felvettük. Bár éreztem, Annának ez is csak a játék része, cseppet sem aggódott
a viharos, fekete ég alatt, féltem, nehogy pánikba essen valahogy. A hajó
annyira megdőlt, hogy oldalt már-már becsorgott a víz. A hullámvölgyekben
meg mintha sziklához ütődött volna a hajófenék. Jenő azt mondta, lehet, majd
lapátolnom kell egy kis vizet.
– Semmiség. Csak tudja, a ragasztás… nem jó, ha a kajüt vizes.
Az egyik tárolórekeszben volt az erre a célra kitalált eszköz, egy szeneslapát-féleség.
Bementem a kabinba, felszedtem a padlót. Tizenöt centi víz állt mindenütt.
Anna élvezte a dolgot. Szeretett volna fényképeket csinálni, de Jenő – és
ez volt az első komoly, aggodalomra okot adó jel – ráripakodott. – Nincs fénykép.
Hülye tyúk! – Lazábbra engedte a nagyvitorla behúzókötelét – a fokvitorlát
már leszedtük, ebből a nagyból is betekertünk (a reffelésnek nevezett művelet),
hogy ne fogjon akkora felületet a szél –, és többet, azt hiszem, meg se szólalt
a nyílt vízen.
Feltámadt hát a szél, az ő szavaival élve, az ég dörgött, az eső vadul kopogott
a taton, a kezünkön, a combunkon, a hajó hánykolódott a méteres hullámok között,
nyikorogva, reccsenve, olyan érzést keltve bennem, mintha a következő pillanatban
végképp össze akarna törni.
A siófoki part már ott volt előttünk néhány kilométernyire. A hideg víz az
arcunkba csapott, a hullámvölgyekben oda-odakoppant a hajó. Végül megértettem
én is: a déli parton van, ahol egy, másfél méter mély a víz. Mármost, ha a
hullámok egy méterre rúgnak, völgyeik is majdnem akkorák – a mi túrajollénk
merülése szintén egy méter körül járhatott; összeadva meg kivonva ezt a sok
egy métert, arra a következtetésre juthat az ember: ha nincs szerencséje,
a teknő bizony – ebben az időben – könnyen odakozmál.
A délkeleti szél délire váltott. Egyenesen a kikötő felől fújt. Tízpercenként
mentem a kabinba vizet merni. Jenő felhúzta a svertet, nehogy eltörjön, ha
leér a homokos fenékre, vagy belefúródjon; így viszont irányíthatatlanná vált
a Tengerész. Úgy megdőlt, hogy Anna is felsikoltott – vissza kellett engedni
belőle. Éreztem, Isten kezében vagyunk. Nem nagyon hittem Istenben akkoriban,
mégis ezt éreztem.
Egy percre meg kellett fognom a kormányt. Jenő bemászott a kajütbe. Alig bírtam
tartani a rudat. Az volt a technika, ha jön egy pöff, engedni kell a nagyvitorlán,
hagyni, hogy szél felé forduljon a hajó, egészen addig, amíg a vászon lobogni
kezd, akkor el lehet kezdeni visszakormányozni a menetirány felé. Negyedszélben
voltunk. Ha mindent elsöprő lökés érne minket, nincs más – értettem meg végre
–, szélbe kell állítani a Tengerészt, azaz: orrát teljesen a szélirány felé
kalauzolni. Ilyenkor ijesztően lobogni, csattogni kezd minden, de talán elkerülhető
a borulás.
Jenő előkerült. Fehér, kopott-foszlott mentőmellény volt rajta. Kérdőn néztem
rá. Vállvonogatással felelt.
Vacogtunk mindannyian. Cipőnk, ruhánk tocsogott a vízben. Meg akartam kérdezni
Annát, bírja-e még, amikor különös hang hallatszott odafentről. Mintha valaki
felhúzna egy cipzárt. Halkan, diszkréten. A nagyvitorla két darabja egymástól
függetlenül őrült lobogásba kezdett. Szakadásnak nyoma sem volt. A vihar pontosabb
munkát végzett, mint bármelyik szabó. Felugrottam. Jenő mutatta, szedjem le
a rongyokat. Megengedte a felhúzókötelet, szélbe állította a hajót. Ahogy
ránéztem, ott, a viharos, tajtékzó vízen, láttam: ő is Isten szőrös kezére
gondol.
És akkor elállt az eső. A szél enyhült, a felhők felszakadoztak. A pára –
amelyről azt mesélték, mindennél veszélyesebb: borulás esetén, ha viharban
vízbe kerül az ember, a tó fölött lebegő oxigénhiányos pára fojtja meg –,
szóval a pára is feloszlott, megpillantottuk a főmólót, a kikötő kapuját.
Mint a nyári vihar, egyszer csak abbamaradt az egész. Fokvitorlával lavíroztunk
megmenekülésünk, az ígéret földje felé.
Mire partot értünk, kisütött a nap. Fújt még a szél, de a halál szagát messzire
röpítette már. Lehúztuk a vitorlát, kiteregettük a gyepen. Anna odajött hozzám,
arcon csókolt. Jenő nem szólt egy szót sem. A köteleket tisztázta. Csak úgy
öntötte magába narancssárga műanyag pohárkájából a whiskyt.

Komor, esős időre érkeztünk haza. A pesti házak – ablakaikban sárgás, gyönge
fénnyel – szürkén, vizesen figyelték az estét. Elkísértem Annát Váci utcai
lakásába. Nem sokat volt itt, nem szerette. Kis lakás, elegáns, jól felszerelt.
Ifjú házasoknak való. Megkínált teával, kókuszos süteménnyel. Szerettem volna
rákérdezni, maradhatok-e éjszakára, de nem mertem. Éjfél felé búcsúztunk el.

– Akkor kezdjünk ezzel!
– Túl lassú.
– A legjobb számunk – erősködött Mezei –, kezdjünk ezzel!
– Marha!
– Igaza van – szólt közbe a Kicsi –, a legjobb számunk.
Kopogó léptekre lettem figyelmes. – Dénes! Hé! – Az öreg portás, kezében a
macskájával, lassan, cammogva közeledett felénk. – Dénes, fiam! Keresik!
A nagyteremből nyíló folyosó végén volt a portásfülke. Iványi úr, a délelőtti
portás azt mondta, ott várnak rám. A műsorrendről beszéltünk éppen. Délelőttre
kaptuk meg a termet: mérgelődtem, amiért félbe kell hagyni a megbeszélést.
Az üvegablak mögül Anna integetett. Bő szoknyát viselt, világos inget, pántos,
nyári cipőt.
– Szükségem van rád! – mondta.
Hátranéztem. Iványi úr akkor fordult be a folyosóra.
– Szükségem, érted?!
Nem volt kifestve. Nyáriasan öltözött fel. Október utolsó napja volt, szeles
idő.
– Ezt – mutatott a lába előtt heverő hatalmas, kartonpapírba süllyesztett
valamire – el kell vinnünk!
– Hová?
– A Villányi útra.
Beszóltam a fiúknak, folytassák nélkülem, dolgom akadt.
Kifelé menet Anna megkérdezte, igaz-e, hogy itt játszunk majd esténként ebben
a klubban.
Bólintottam.
Közölte, meghallgatna egyszer.

A nagy, fehér épület ott állt a fák között. Anna haladt elöl, én mögötte.
Szűk folyosók, zöld falak, üvegajtónak nyomott álmos gyerekarcok. Anna papírt
szorongatott a kezében: III. e, 214-es szoba.
Odafent az ablakok remegtek a szélben. Villany nem égett.
Miután benyitottunk egy ajtón, mutatta, tegyem le a csomagot valahová. A szobában
nem voltak elhúzva a függönyök, vékony résen hatolt csak be a fény. Húgyszag,
hideg. A fal mentén négy ágy: kettő kettő egymással szemben. Anna rágyújtott.
Miután szeme megszokta a homályt, odasétált az egyik ágyhoz, kivette a szájából
a cigit, és az ágyban fekvő tizenkétéves-forma gyerek lebiggyedt ajkára tette.
– Szívjad! – mondta neki.
Én a sarokban álltam, behunytam a szemem.
Arra nyitottam ki, hogy valaki elhúzza a függönyt. De nem sikerült neki, megakadt
a csigasor. Barna hajú, aprócska lány állt ott tanácstalanul, a függöny végét
markolászva. Pizsamában, vékony mandulaszemmel.
Anna mutatta, hozzam közelebb a csomagot. Elővette táskájából a bicskát, felvágta
a kartont. Kitett az ágyra néhány holmit. Csokoládé, újság, zokni… A többit
nem ismertem fel.
A fiú az ágyban szívta a cigarettát. Testének domborultából, ahogy kirajzolódott
a takaró alatt, megállapíthattam, hiányzik az egyik lába. Szemüvege a kredencen
hevert. Nagy füle volt, szép metszésű orra. Anna odahajolt hozzá, a fülébe
súgott valamit. A harmadik ágy felől nyöszörgő hang jött felénk.
– Na. Legyél jó.
– Jó.
– Mit hozzak?
– Mikor?
– Hát – Anna megvakarta a kézfejét. – Majd. Na, mondjad, öcsi!
– Semmit.
– Ne idegesíts!
A gyerek köhögni kezdett.
– Mi van, kicsim?
A fiú nem felelt, abbahagyta a köhögést.
– Szóval – kérdezte újra Anna –, mit kérsz?
A fiú rám nézett szürkés szemével. – Azt – mondta.
Megijedtem.
– Mi az, hogy azt?
A fiú engem bámult. Anna is rám nézett.
– Azt – mondta a gyerek csökönyös mélabúval, és közben a kezemre mutatott.
Két fagolyócskát tartottam a markomban. Apró, faragott fagolyók voltak. Nem
is tűnt fel, hogy kivettem őket az ingem zsebéből, és egy ideje a tenyeremben
forgatva játszottam velük.
– Jó. Hozok majd.
A gyerek rácsapott a kezemre. – Azt! – mondta keményen.
A vásárban vettem őket ősz elején, a Szigeten. Anna megfogta a kezem, kivette
belőle a golyókat. – Légy jó, öcsi! – mondta. Felállt, intett, keljek fel
én is, megyünk.
Amikor kiléptünk az ajtón, belebotlottunk a fehér ruhás nőbe.
– Mit keres maga itt? – mordult Annára.
– Semmit. Benéztem.
A nő mindkettőnket végigmért, aztán kijelentette: – Idegenek ide nem jöhetnek
be csak úgy. De ezt nagyon jól tudja!
Anna megvonta a vállát.
– Kértem már, ne jöjjön. Nem tesz jót, ha jön!
Közbe akartam szólni, de nem tudtam, mit kéne mondanom.
– Akkor jövök, amikor akarok.
– Majd meglátjuk!
Nagydarab nő volt, ősz hajú. Kreol arcán a bőr keményen feszült.
– Az öcsémről van szó, a francba is! – emelte fel Anna a hangját.
A fehér ruhás nő elfordult, benyitott az ajtón. Még hallottuk a lépcsőről,
ahogy üvöltözni kezd a bentiekkel.
A következő napokban Anna nem jelentkezett. Nem járt le kávézni a Mozartba.
Ha hívtam, az üzenetrögzítő felelt.
Búskomor napjaimból váratlan telefon ébresztett fel. Egy jó nevű újság szerkesztője
hívott. Azt mondta, olvasta írásomat egy ifjúsági lapban. „Van stílusod”,
mondta. „Írjál nekünk!” Kritikákat kellett írnom új magyar könyvekről. Nem
volt könnyű munka. De én oszthattam be az időmet, ami, megtanultam, sokat
jelent. Végül ezt is abba kellett hagynom. Megjött a behívóm.

– Katona leszel?
– Az – feleltem. – Harckocsisofőr vagy mi.
Anyám összecsapta a kezét. – Mi lesz ott veled?!
– Mi lenne? Semmi.

Akkoriban hallottam azt a képtelen történetet, hogy Anna valóban idősb Jambach
Aurél lánya, és testvére a fiatalabb Jambach Aurélnak. Örökbe fogadott gyerek.
Azt is igaznak vélték, hogy apa és fia egyaránt bolondult a lányért. De idősb
Jambach Aurél sosem tudatta ezt. A háttérben maradt. Ha a lány megbotlott
valahol, mindig ő segítette fel. De a lány – azt mesélték – megvetette. Nem
tudom.

Többé nem láttam Annát. A Váci utcában azt mondták, elköltözött. Egy ismerőse
azt bizonygatta, külföldre ment. „Mint a költöző madár, melegebb vidékre.”
Kutattam, nyomoztam utána, mindhiába. Idősb Jambach Aurélt láttam egyszer
valamelyik bevásárlóközpont gyorséttermében. Akkor sietnem kellett, nem álltam
meg üdvözölni őt.

Tél lett megint. Eljöttek a kemény, ablakrázó szelek.
Bevonulás előtt, egy pénteki napon csomagom érkezett. Apró csomag sárga papírban.
Feladó nem volt rajta. A kis doboz bőrtokot rejtett. Benne: pakli kártya.
Amikor Annával Almádiban voltunk, asztalszomszédunk, az előkelő, idős hölgy
folyton pasziánszt játszott. Mondtam Annának, ez tetszik nekem. Mert hát a
pasziánsz szó franciául türelmet jelent, és az nekem nincs, viszont sokat
vagyok egyedül. „Duplán jót tenne az ilyen”, mondtam. „Lefoglalna magányos
perceimben, és egy kis türelmet is nevelne belém.”
Fogtam a kártyát, betettem a zsákba, az ingek közé. Jól jöhet a seregben.
Fél négykor ment a vonatom Szolnokra. Volt még másfél órám az indulásig.