Havasréti József

SZERB ANTAL FOGADTATÁS-TÖRTÉNETÉRŐL

Wágner Tibor (szerk.): Tört pálcák 2.
Írások Szerb Antalról 1949-től napjainkig
Nemzeti Tankönyvkiadó, 2000. 557 oldal, 1930 Ft

1

A Szerb Antalra és életművére emlékező, 1948 után keletkezett írásokat tartalmazó összeállítást olvasva felvetődik a kérdés: vajon mi lehet ennek a könyvnek a relevanciája? A kortárs fogadtatás dokumentumait tartalmazó első kötet ugyanis felidézi Szerb Antal korának szellemi és társadalmi környezetét, a Szerb Antal-művek által kiváltott vitákat, illetve – másik oldalról – az általuk keltett határtalan lelkesedést, amely lassanként a szerző kultuszává nőtte ki magát. A második kötet szerzői azonban egyrészt a már korábban körvonalazódott, Szerb Antalhoz kapcsolódó kritikai sablonokat ismétlik meg vagy fogalmazzák újra, csak elvétve tesznek kísérletet azok kritikai felülvizsgálatára. Másrészt az életművet olyan diszkurzív térben jelenítik meg, illetve helyezik el, amelyben az indulatos polémia és az apologetikus szándék érvényesül – sokszor egyetlen íráson belül. A kötet szerzői szemmel láthatóan nem tudnak mit kezdeni Szerb Antal műveivel: egy lezárult korszak lezárult szerzői pályájának dokumentumaiként láttatják őket, amelyekbe nem lehelhető élet vagy aktualitás – sem a kritika, sem az irodalomtudomány, sem a szépirodalom felől. Amennyiben mégis mérlegelni szeretnénk a Tört pálcák 2. jelentőségét, akkor érdemes azt vizsgálni, hogy ha kevésbé szólnak ezek az írások Szerb Antalról, akkor miről beszélnek valójában. A válaszadáshoz éppen a már említett diszkurzív térnek az elemzése vihet közelebb.

2

A Tört pálcák 2. írásainak ha nem is többségét, de nagyon markáns vonulatát két – egymással gyakran összekapcsolódó – alapprobléma határozza meg. Egyrészt Szerb Antal kortársai, barátai, olyan szerzők, akik munkatársai voltak különféle folyóiratokban, irodalmi társaságokban, könyvkiadókban, a háború után marxistákká lettek – vagy személyes meggyőződésből, vagy a politikai-kulturális élet radikális átalakulásának engedelmeskedve. (Lásd Lackó Miklós: Korszellem és tudomány. Gondolat, 1988. 358–359.) Másrészt számot kellett vetniük azzal, hogy Szerb Antal a magyar kulturális élet nagyon sok képviselőjével együtt elpusztult a zsidóüldözés következtében. Ezért a Tört pálcák 2. közvetett módon arról beszél, hogy a háború előtti progresszió egy csoportja – az úgynevezett „harmadik nemzedék” –, miután 1945-öt követően a hatalmi konstelláció középpontjába helyezte önmagát, hogyan dolgozta fel saját múltja, illetve a jelenben elfoglalt szellemi-politikai pozíciója közötti feszültségeket, továbbá hogyan bánt azok emlékével, akik mindezt már nem tehették meg. E kettős törés alapvetően meghatározza a Szerb Antalra történő visszaemlékezéseket, egyrészt a „polgári” múlt és a „marxista” jelen ellentétén, másrészt a halállal visszavonhatatlanul lezárult életút és a túlélők jelenének ellentétén keresztül. A visszaemlékezések egyik fő célja, hogy a világnézeti változás és a túlélés tényét valamiképpen interpretálják és összeegyeztessék azzal a visszaemlékezők jelenétől elidegenült szellemi univerzummal, amelyhez Szerb Antal tartozott.
A kötet írásait ezért nagymértékben meghatározza a jelen értékrendjének a visszavetítése Szerb Antal életművére. Ennek fontos része az életmű átpolitizálása is az 1948 után uralkodóvá vált szemléletnek megfelelően, amely a kultúrát és benne az irodalmat a világnézeti harc, illetve az ideológiai nevelés eszközének tekinti. Minthogy a Szerb-életmű a közvetlen ideológiai kisajátítás céljára alkalmatlan volt, az átpolitizálás néhány jól körülhatárolható és a korszak gondolkodásmódjára nézve szimptomatikus értelmezési eljárás segítségével valósult meg. Visszavetítőnek és átpolitizáltnak lehet tekinteni azt a megközelítést, amely Szerb Antalnál a társadalmi kérdések iránti érdeklődést a marxizmus társadalom- és irodalomszemléletével rokonítható világnézeti fordulat előképének tekinti. Ez a megközelítés az apologetikus szándékon túlmenően azt az előfeltevést is magában rejti, hogy ha életben maradt volna, és további műveket alkotott volna – akkor olyan lett volna, mint mi. Ez a kérdés talán az egész Tört pálcák 2. kulcsának tekinthető. Ezzel kapcsolatban szükségszerűen vetődik fel az ukrónia kérdése is. (Az ukrónia műfajáról lásd Trencsényi Balázs: A tegnap árnyékában – Bibó István és az „uchronia”. Nappali ház, 1993/2. 35–44.) Tehát: milyen műveket alkothattak volna életben maradásuk esetén azok, akik elpusztultak a háború alatt, akiket meggyilkoltak a zsidóüldözés során? Elfojtott kérdése ez a magyar irodalom- és tudománytörténetnek, amelynek több oka is van. Egyrészt tudománytalanságot, valamiféle mitologizáló hozzáállást vagy gimnazista/rajongói szentimentalizmust sugall, másrészt tiszteletlenségnek tűnik a halottakkal szemben. Ugyanakkor ez a probléma él – sokszor úgy tűnik, hogy csak ez él, és a Tört pálcák 2. írásainak zöme csak erről szól.
A kötet nyelvi-stiláris átlaga maga is ukronikus karakterrel rendelkezik. Azok a frázisok, toposzok, amelyek segítségével Szerb Antalt és írásait megjelenítik, az ő életét és művét írják tovább, többnyire abban a kívánt és feltételezett irányban, amelyben a szerző is elindult volna, ha életben marad. Jól példázzák ezt a felfogást Csetri Lajos sorai: „A háborús évek tapasztalatai mégis közelebb viszik egy élethez közeli esztétikai állásfoglaláshoz, s ilyen nyomokat mutat A varázsló eltöri pálcáját c. esszégyűjteményének néhány kitételén kívül A királyné nyaklánca című nagy történeti tablója, melyben nagyon közel jutott a realizmushoz. […] …ha néhány elejtett megjegyzéséhez hozzáadjuk azt, amiről hallgatnia kellett, azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy utolsó éveinek fejlődésében megvoltak a csírái az esztétikumtól, a szigettől, a holdvilágtól a valóságig való fejlődésnek.” (Tört pálcák 2. 352.)
Amennyiben a múltat és a jelent, tehát a háború előtti polgári világot, illetve a rá következő „népi demokráciát” két önálló korszaknak tekintjük, amelyek között azonban megragadhatók a kontinuitás bizonyos elemei, akkor a jelen és a múlt összeegyeztetése során megjelennek a tipológiai interpretáció kérdései is. Az összeegyeztetés ugyanis sok esetben történetfilozófiai, üdvtörténeti síkon megy végbe, olyan interpretációs mechanizmusok segítségével, amelyek az allegorikus írásmagyarázat vagy a tipológiai szimbolizmus eljárásait idézik. (Lásd Northrop Frye: Kettős tükör. Európa, 1996. 146–150.) Ebben az esetben a polgári múlt és a kommunista új világ közötti szakadékot hasonló jelentőségűnek tekinthetjük, mint amilyen az archaikus görögség és a klasszikus, majd az alexandriai görögség, a pogányság és a kereszténység, illetve az Ószövetség és az Újszövetség világát választotta el egymástól. Az újonnan megszerzett világnézeti bizonyosság, a belsővé tett üdvtan – illetve az ilyennel rendelkezők felől érkező rettenetes kényszer – sok mindent előjellé változtatott:
a Magyar irodalomtörténet „szociológiai” korszakolását vagy A királyné nyaklánca gazdaságtörténeti, társadalomtörténeti ihletettségét. Talán az utókor számára kedvező világnézeti fordulat előjeleire utalt Bóka László is, aki szerint utolsó találkozásukkor Szerb Antal arról beszélt, hogy a Magyar irodalomtörténet-et kiegészíti egy Népi írók fejezettel, a Máraival, Hevesivel, Szabó Lőrinccel foglalkozó fejezetnek pedig A polgári irodalom felszámolása címet fogja adni (Tört pálcák 1. 228–229.). Bóka László tendenciózusan kialakított Szerb-képének ismeretében nem zárhatjuk ki ezt a lehetőséget, de az is elképzelhető, hogy „a polgári irodalom felszámolása” fordulat Szerb Antalnak a személyes fenyegetettség és az értékek pusztulása következtében érzett mélységes elkeseredését vagy rezignációját tükrözte.
Az utókor konstrukcióiban Szerb Antal két totalizáló erejű tipológiai séma hatóterében jelenik meg. Az egyik a fasizmus által determinált vég: „a kor rávetítette árnyékát” toposza, melyet főleg Sőtér István alkalmazott előszeretettel. Ez a megközelítés a „rossz vég”, az „alvilágjárás” előérzetét, előképeit keresi és hangsúlyozza Szerb Antal műveiben. „A fasizmus […] kezdettől fogva sötét hátteret emel Szerb Antalnak és nemzedékének egész életműve mögé.” (Tört pálcák 2. 23.) „A harmincas esztendők, melyek Szerb Antalnak és társainak életművét kibontották, a vihar előtti csend és fülledtség káprázataival szolgáltak. Az »idill« évei voltak ezek, s ez idill fölé a halál vetett árnyékot. Radnóti Miklós műveit járta át legmélyebben a halál előérzete. De ez az előérzet ott bujkál Szerb Antal és Halász Gábor műveiben is.” (Tört pálcák 2. 23.)
A másik a kommunizmus által determinált kezdet, újjászületés. Aki részesévé vált ennek az újjászületésnek, az vagy elítéli a polgári író és tudós Szerb Antalt, vagy pedig Szerb műveiben a fordulatra utaló jegyeket, a realizmushoz, a marxista módszerhez vagy legalább a társadalmi elkötelezettséghez való megtérés előjeleit keresi. Az új szövetség szempontjából a múlt minden eleme valamiképpen „bukott” – kivéve persze a kommunistákat, hiszen „megoldást és választ a torlódó bajokra, a Horthy-rendszer aljasságaira csak a kommunisták adhattak” (Falus Róbert, Tört pálcák 2. 196.) –, és nemcsak a fasizmus, hanem az egész úgynevezett „polgári világ” is, amelyhez Szerb Antal tartozott.
A humanista/barbár ellentétpárral lefedni kívánt ’45 előtti világ minden territóriuma vagy a múlt része, vagy a jelen ellensége lett. Aki a múlthoz tartozott, de életben maradt, és sikerült elkerülnie az ideológiai újjászületést is, az ellenséggé változott, aki ellen harcolni kell. Ez volt Lukács György, Szigeti József, Keszi Imre attitűdje 1948 után, majd az ötvenes években. Ami az új szövetség szempontjából élő, aktuális és saját, ahhoz Szerb Antalnak nincs köze – ezt mondja ki Fehér Ferenc 1962-es cikke, amely az „előfutár” Bálint György és a jelen számára kisajátíthatatlan Szerb Antal között von párhuzamot (Tört pálcák 2. 353–373.).
Gogolák Lajos recenziója A varázsló eltöri pálcáját című kötet megjelenésekor Szerb Antal könyvét ugyancsak „a régi világ gyűlölete” és „az új világ akarása” közötti szellemi-politikai erőtérben helyezi el. A korszakhatár megélésének perspektívájából megfogalmazódó szöveg természetesen e perspektívából ítélkezik is korszakok, kultúrák, szerzők és könyvek felett. Gogolák írása Márai Sándort és Szerb Antalt egyaránt a túlhaladott polgári múlt képviselőjének tekinti, de látható, hogy a kritikai mérleg nyelve inkább Szerb Antal méltatása felé mozdul el. A szerző Márai „szomorúságát” és „ürességét” a polgári lét értelmetlenségének puszta tükrözéseként fogja fel, viszont Szerb Antal tárcáinak „a műveletlenség rohama” elleni védekezés funkcióját tulajdonítja (Tört pálcák 1. 482.).
A Szerb Antal világával és személyével való folytonosság megőrzését illetően megemlíthető néhány olyan dokumentum is, amely a korszakhatárok átlépésének politikai következményeitől függetlenül, inkább az elmúlás és az öröklét határhelyzetének megragadásán keresztül idézi fel Szerb Antal alakját. E szövegekben jól megfigyelhető, hogy a múlt részévé vált Szerb Antalhoz történő odafordulás gesztusai az író személyének és művének mely részleteit emelik át az irodalmi halhatatlanság dimenziójába, és ennek segítségével hogyan kísérlik meg személyét és művét újra aktuálissá: megszólíthatóvá, kérdezhetővé, illetve folytathatóvá tenni.
Cs. Szabó László verse – Ceruzaírás – levél a másvilágra Szerb Antalnak – a nagy olvasót, a könyvek és a könyvtárak szerelmesét idézi fel (Tört pálcák 1. 11.). Ez a megközelítés összhangban van az író nagy Szerb-esszéjének főbb motívumaival, másrészt azonban bizonyos fokig eltér a Szerb Antal-recepció fő irányától, amely Szerb nagy érdemének az irodalom, illetve az irodalomtörténet muzealizáló vagy mumifikáló megközelítésének meghaladását tekinti. A Tört pálcák-kötetek szerkesztője, Wágner Tibor maga is Cs. Szabó László megközelítését követve igyekszik kanonizálni Szerb Antalt, hiszen az első kötet élére illesztette a szóban forgó verset, az esszét pedig a kötet végén, a kissé tendenciózus zárófejezet részeként helyezte el, olyan keretes szerkezetet alkotva ezzel, amely olvasási vagy értelmezési javaslatnak is tekinthető. Jékely Zoltán Találkozás – Szerb Antal emlékének című verse az ugyancsak Wágner Tibor által szerkesztett Szerb-emlékkötetben jelent meg, az Egy író utóélete fejezet élén (Akitől ellopták az időt – Szerb Antal emlékezete. Kráter, 1996. 265.). A vers az elmúlással, melankóliával, ősszel kapcsolatos, Jékely költészetére egyébként is jellemző szólamokat tematizálja, majd végül az este, a hideg, a homály, a testiség képeivel szembeállított „meleg könyvtárszoba” toposzán keresztül jellemzi Szerbet – tehát bizonyos fokig a Cs. Szabóéval rokon megközelítést alkalmaz.
A Tört pálcák 2. nem közli Kerényi Károly levelét, melyet Bálint Klárához, Szerb feleségéhez írt, mégis megemlítem, hiszen a nyomtatásban hozzáférhető részlet, amely Szilágyi János György egyik Kerényi-tanulmányának mottójaként jelent meg, töredék formájában is izgalmasabb néhány, a Tört pálcák 1–2. írásai között szereplő rövid újságcikknél vagy csupán a megjelenés tényét közlő recenziónál. Ebben a levélben Szerb Antalnak a túlvilág határvonalán áthatoló megszólíthatósága olyan formában jelenik meg, amely egyrészt Kerényi gondolkodásmódját, másrészt Szerbről alkotott véleményét is jól jellemzi. „Én persze mindig egytől – a »lényegestől«, ahogy akkor mondottam – voltam megragadva, de Tóni volt talán az egyetlen […] tudója annak, mit lehetett megragadottan megpillantani. Ma is abból élek – de élek magamban abból a lehetőségből is, hogy Tónira gondolok, s megkérdem magamtól: Mit mondana hozzá? Nem ő az egyetlen, akinek felismert Szellemét, sajnos, felvettem magamba – sajnos, mert ez csak akkor áll be, ha az Illető már nincs és csak úgy van. Minél közelebb van az ember ahhoz, hogy maga is »ne legyen«, annál szélesebben van eltávozott barátai kegyelméből. A legőszintébb dolog volna ma is áldozni
a Géniuszuknak, a Geniusoknak. El ne árulja senkinek, mert azt hiszem, ez »Kerényizmus«.” (Szilágyi János György: Paradigmák. Magvető, 1982. 237–238.) A levélrészlet a Kerényi írásait jellemző excentrikus pózok megnyilvánulásaként is felfogható – erre ironikus formában a szerző is utal. Erősen személyessé teszi és tragikussá avatja ugyanakkor ezt a pár sort egyrészt az, hogy a leírtak érvényességét csupán az e világból való távozás gondolatával barátkozó öreg tudósnak a halálról való töprengése tudja szavatolni, másrészt pedig az is, hogy Kerényi végül kénytelen elismerni: Szerb biztosabb és kompetensebb határokat tudott szabni a tudomány tárgyaira irányuló ihletett felismeréseknek, mint ő, aki egész életét az ilyen ihletettség tanulmányozásának és művekben történő megörökítésének szentelte.

3

A Tört pálcák 2. írásait leginkább az rokonítja egymással, hogy többnyire egy sajátos analógiás olvasási módot érvényesítenek, illetve ilyen olvasási mód megvalósítására tesznek javaslatot. Szerb Antal és műve e szempontból példaként vagy példázatként jelenik meg. Életpályája, műveinek nagy témái, stílusa, írói habitusa, személyisége – mindez példák sorozatává változott, melyekhez mindenki hozzá tudta mérni a saját korát, életét, érdeklődését, vágyait és félelmeit. E megközelítésen belül az egyik irány a politikai allegóriát, tehát a mást mondásban rejlő szubverzív erőt fedezi fel Szerb Antal szövegeiben: az írás leleplez, elítél, bírál. „A másról beszélést tette tiltakozása eszközévé és gondolatainak világosságát, könnyed lebegését – olyan korban, amelyben szögesdrótokkal szabtak határt a gondolatnak, s amelyben a »halálos halandzsa« fertőzött” – írta erről Bodnár György. (Tört pálcák 2. 449.) A Horthy-korszakot démonizáló kommunista diktatúra értékrendje felől úgy lehetett megközelíteni vagy védeni Szerb Antalt, ha életművét kritikai diskurzusként, ellendiskurzusként fogták fel. A másik irány az anagogikus jelentést közvetítő figuratív nyelvhasználatnak feleltethető meg. E szerint Szerb Antal írásaiból egy szebb, okosabb, rendezettebb, játékosabb vagy éppen komolyabb világ néz felénk, és a példaként vétel a gyarló jelen és benne a tudomány, az irodalom, az irodalmi élet, a stílus felemelkedését mozdítja elő – Szerb Antal olvasása nemesít, nevel, humanizál. A kettő természetesen egybemosódhat, hiszen – mint gyakran hangsúlyozzák – a fent említett értékekben bővelkedő írói művek a Horthy-kor vagy a háború borzalmai idején puszta létükkel és másságukkal is szubverzív erőt képviseltek.
Gyakorlatilag Szerb Antal minden nagyobb irodalomtörténeti munkájával és esszékötetével kapcsolatban felvetődik a politikai allegóriaként vagy példázatként való értelmezés lehetősége, de a háborús évek során írott művekkel kapcsolatban ez a tendencia érthető módon egyre inkább felerősödik. Különösen A varázsló eltöri pálcáját című kötet tárcáiban kerestek sokan politikai üzenetet, rejtett rendszerbírálatot. Így vélekedik Kardos László is, aki e tekintetben nyilván Bodnár György már idézett sorainak is az ihletője volt: „A politikai tiltakozásnak végtelenül sok változata lehetséges, és ezeknek az írásoknak a kristályos gondolati tisztasága, stiláris átlátszósága, a mondatoknak az utolsó zugig kivilágított egyértelműsége szintén a tiltakozás egy neme volt, protestálás egy dühödt és sunyi kor gázködös, halálos halandzsája ellen.” (Tört pálcák 2. 343.)
Mások Szerb Antal A királyné nyaklánca című könyvében ábrázolt társadalmi feszültségeket tekintik a Horthy-korszak kritikai funkciót betöltő párhuzamainak. Így gondolkodik például Komlós Aladár, aki ráadásul maga is allegóriának nevezi Szerb művét: „Átlátszó allegória ugyanis, ahogy az uralkodó rétegeknek a francia forradalmat kiváltó erkölcsi rothadását bemutatja, s leplezetlen rokonszenvet tanúsít a forradalomra törő erők iránt.” (Tört pálcák 2. 395.) Kovács Győző írása hasonlóképpen vélekedik: „Szerb Antal ebben a művében – 1943-ban – eltemette a Horthy-rendszer világát, noha a kibontakozás további útját még nem láthatta biztosan.” (Tört pálcák 2. 269.) A világirodalom története kapcsán többnyire a fasizmussal való szembeszegülés gesztusát említik meg: „Mélységesen szimbolikus volt a világirodalom egységére és értékeire hivatkozni a barbár módon szétesett és értékeket pusztító kapitalista világban. A fajmítosz tombolása idején Szerb Antal éppen azt bizonyította, hogy nincsenek magas- és alacsonyrendű fajok, minden nép képes időtálló értékeket teremteni.” (Galbács Mihály, Tört pálcák 2. 152.)
Szerb Antal Magyar irodalomtörténet című munkáját, illetve e műtől függetlenül Szerb sajátos írásmódját, stílusát igen gyakran a Horthy-korszak hivatalos politikai és kulturális normái elleni tiltakozásnak vagy ezek rombolására irányuló szándéknak fogják fel. E kritikai beszéd lehetséges célpontjai közül elsősorban a tekintélyelvűséget, a hagyományos (pozitivista és/vagy nemzeti) irodalomtörténet-írás és filológia korlátoltságát, sivárságát szokás megemlíteni. „Sok mindenben tévedett, tehát ártott. De egészében – temperamentumában, támadó, okos tiszteletlenségében, ablaknyitogató, szellőztető frissességében, mondatainak izgatóan új lélegzetvételében – használt, sokat használt. Egyebek közt bátor tüntetés volt a Horthy-rendszer korlátolt hivatalos és opportunista félhivatalos szemlélete ellen” – írta Kardos László (Tört pálcák 2. 338.). Pándi Pál ugyancsak az ellendiskurzus vonzerejével magyarázza a Magyar irodalomtörténet háború előtti népszerűségét: „Volt ebben a könyvben valami megbabonázó szentségtörés – azoknak a szentségeknek a szétzúzása, amelyeket az iskolai tankönyvek – a »legkisebb Pintérek« – teremtettek elénk.” (Tört pálcák 2. 22.)
A Szerb-művek által célba vett ellenségképek között találjuk az irracionalizmus fogalmát is, amellyel hol a hanyatló polgári kultúrát, hol a fasizmust minősítik. Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy miképpen konstruálják meg az irracionalizmussal szembeszegülő Szerb alakját, akkor az erre közvetlenül is utaló szöveghelyek mellett érdekes lehet a Tört pálcák 2. kötet írásait – gyakran feltehetően tudattalanul – szervező metaforikus háttér vizsgálata is. A humanista/barbár, racionalista/irracionalista ellentétpárok által meghatározott képzetkör mellett a fő szólam az etnológiából meríti kifejezéseit, és ennek segítségével idézi fel a két háború közötti korszak magyar társadalmát. Olyan országot és kultúrát vizionál, amelyen rontás ül, amelynek légkörét gonosz szellemek mérgezik, és amely Ady magyar lápvilágához hasonlóan lidércfénnyel megvilágított és mérgező gázokat gőzölög. Például „lidércfényként bolyong” (Pándi, 22.), „minden vajákosság és sámánság a fasizmus útját készíti elő” (Sőtér, 25.), „a mítosz vajákossága” (Sőtér, 31.), „a mitikus mocsár lidércfényei” (Bóka, 39.), „mindig csak modern mágusokat játszanak, élik valósághessentő misztériumaikat” (Falus, 197.). Az etnológiai metaforacsoporttal operáló szerzők egyrészt az ellenőrizhetetlenség szférájában helyezik el Szerb Antal működését, másrészt írásainak értelmét, jelentőségét az említett metaforikus háttérrel való kontraszt segítségével alkotják meg, aminek következtében Szerb Antal felvilágosító, demitologizáló, racionalista szerzőként jelenik meg szövegeikben.
Különösen jellemző ez Sőtér István írásaira, amelyekben a Szerb-apológia fő irányát a racionalizmussal való azonosítás képezi. Ez a megközelítés azonban csak az ötvenes-hatvanas évek politikai-kulturális légköre felől érthető, hiszen Szerb Antal világképét a romantika, a mítosz és a csoda világa bármilyen, akár átideologizált, akár filozófiatörténeti alapon meghatározott racionalizmusfogalomnál sokkal mélyebben meghatározta. Sőtér – egyébként jóindulatúnak szánt – Szerb-értelmezése teljes mértékben a dogmatikus marxista irodalomszemlélet rendszerkényszerének foglya marad, hiszen körömszakadtáig, minden ténynek és adatnak ellentmondva farag nagy racionalistát Szerb Antalból, vállalva ezzel a teljes abszurditás kockázatát. Igaz, ebben az esetben Szerb Antal szinte szükségszerűen kerül a racionalista/irracionalista ellentétpár első pólusára, hiszen az új, átpolitizált irodalomkritikai diskurzus alapvetően kétosztatú kulturális erőtérben gondolkodik – tehát valahová muszáj besorolni a szóban forgó szerzőt –, az irracionalizmus kategóriája vagy inkább stigmája pedig a korszak szótárában csak az ellenség vagy ellenfél megnevezésére használatos.

4

A szellemtörténet, az irodalomszociológia, a mélylélektan és a modern vallástörténet által inspirált Szerb Antal-írásokat gyakran említik mind a nemzeti-konzervatív irodalomtudomány, mind a szürke, sivár filológiai látásmód ellenpéldáiként. A Tört pálcák-köteteket olvasva jól érzékelhető, hogy az így felfogott Szerb-írásokhoz viszonyítva egy tendenciózusan megrajzolt, részben politikai, részben nyelvmetafizikai előfeltevések által meghatározott ellenségkép körvonalai bontakoznak ki. E problémák nemcsak a második kötetben, hanem az első kötetnek a második világháború után keletkezett írásaiban is megjelennek. Szimptomatikusnak tekinthetők Bóka László sorai, melyeket a Gondolatok a könyvtárban megjelenésekor írt. „Erkölcsi példázatnak tekinthető ez a vastag tanulmánykötet. Mert a pedánsul tudós tanulmányokat a húszas és harmincas esztendők fordulóján egészen másféle írásművek tarkázzák. Szerb Antal megtanulta a tudósok tudományát, s oly mesterien tudta tolvajnyelvüket, hogy egészen magukénak tekintették, irigy elismeréssel honorálták és utat nyitottak számára katedráik méltóságos világába. S ekkor Szerb Antal mintha felnevetett volna. Kacagó alakjáról lepattogtak a tudós jelmez gombjai, kezéből kiesett a tudományos apparátus. Nevetve futott ki az akadémikusok dohos celláiból a szabad levegőre, a ragyogó napsütésre. Feladta a hivatalos tudomány nyújtotta lehetőségeket, volt erkölcsi ereje lerombolni magisztrális tekintélyét.” (Tört pálcák 2. 441.)
Bóka soraiban szemléletesen jelennek meg azok a kategóriák, amelyek a Szerb-írások morális és/vagy stiláris antitéziseinek számítanak, ilyenek a „katedráik méltóságos világa”, „az akadémikusok dohos cellái”, „magisztrális tekintély” és hasonló fordulatok. Kardos László Szerb-méltatásában hasonló fogalmakkal találkozhatunk: „Az áhítat mindig az igaz értékeknek szólt, az ernyedtség a kutatás némely reménytelen perceinek, az erőlködő Ész és a messze lappangó Igazság ijesztő szakadékának […] Szól továbbá a lelepleződött álértékeknek, amelyeket hamis tudomány és beugratott hagyománytisztelet az Örök Értékek pózába merevített és méltóságos-mennyei leplekbe burkolt.” (Tört pálcák 2. 335.)
Tehát rangkórságról, látszólagosságról, valóság-, illetve életidegenségről, tekintélyelvűségről beszélnek ezek a szövegek. E kategóriák a Horthy-korszakkal egyidejű társadalomtudományi irodalomban is fontos szerepet játszanak. A „látszatértékek”, a „látszatkultúra”, a „neobarokk reprezentáció” világa ez, melyet Weis István A mai magyar társadalom, Erdei Ferenc A magyar társadalom a két háború között, Szekfű Gyula Három nemzedék és ami utána következik című könyvei diagnosztizáltak a két világháború között. (A két világháború közötti Magyarország társadalmának e reprezentatív elemzőire Gyáni Gábor hívja fel a figyelmet. Gyáni Gábor–Kövér György: Magyarország társadalomtörténete. Osiris, 1998. 169–171.) A Szerb-recepció által a kritikai diskurzus célpontjaként feltüntetett kulturális normák, politikai erők valóban léteztek, és bírálatuk a maguk korában is megszokott, noha a hatalom részéről ingerültséggel fogadott dolog volt. A hatalom ugyanis a „keresztény”, „konzervatív”, „nemzeti”, „úri” értékrend megtestesülésének tekintette magát, és ezért az ilyen értékeket képviselő kultúra bírálatát az ellene irányuló támadásnak, ellenséges lépésnek fogta fel. Ennek következtében jelent meg a korszak hivatalos szóhasználatában a destruktív kritika kifejezés, amellyel többek között Király György, József Attila, Szerb Antal írásait minősítették. Tehát a Szerb-írásokat illetően nem belemagyarázás annak felemlítése, hogy e szövegek a fennálló hatalom kritikáiként is olvashatók, hiszen a harmincas-negyvenes években Szerb Antal körül zajló viták egy része is ebből következett. Ugyanakkor a Szerb-recepcióban nem kerül sor e kritikai funkció érdemi vizsgálatára, hanem különféle hangsúlyeltolódások eredményeként a szóban forgó szerep egyrészt Szerb Antal politikai kisajátítását segíti elő, másrészt jól felhasználható a két világháború közötti politikai hatalom és hivatalos kultúra közvetett megbélyegzésére is.
A korszerűtlenség, konzervativizmus, pozitivizmus fogalmai körül kikristályosodó ellenségképet illetően szimptomatikus, hogy Császár Elemér neve hatszor, Pintér Jenőé tizenötször szerepel a Tört pálcák 2.-ben, minden alkalommal negatív szereposztásban. A Szerb által legélesebben bírált konzervatív irodalomtörténész azonban nem Császár Elemér vagy Pintér Jenő volt, hanem Beöthy Zsolt, akit elsősorban hazafias frázisai és pátosza miatt marasztalt el. A kortársak – és nem csak a hivatalos kultúra védelmezői – alaposan megbotránkoztak azon, hogy a Magyar irodalomtörténet szatirikus eszközökkel ábrázolta Beöthy alakját, akit a többség széles európai látókörrel rendelkező és felkészült irodalomtudósnak tartott. Érdemes felfigyelni arra is, hogy Pintér Jenő ebben az időszakban még Szerb Antalhoz viszonyítva sem okvetlenül ellenségként, hanem inkább a Szerbtől karakterisztikusan eltérő irodalomtörténet-írás képviselőjeként jelenik meg. A Szerbhez barátként is közel álló Bisztray Gyula egyik bírálatában Pintér még nem a hagyományos és elvetendő irodalomtudomány megtestesítője, hanem a nagy rendszerező, aki Szerbhez képest alternatívaként, de még tiszteletre méltó alternatívaként szerepel. (Tört pálcák 1. 43–45.)
1945 után összemosódnak a különbségek. A Császár, Beöthy, Pintér nevével jelzett hivatalos tudományos beszédmód a Horthy-korszaknak a jelentett és a jelentő mágikus azonosítása segítségével megalkotott megtestesülésévé válik. A pozitivista Császár és Pintér, a hazafias Beöthy ezért karakter nélküli fantomképekké alakulnak át, amelyek a hivatalos – nacionalista és konzervatív – kultúra világát idézik fel, illetve egymással bármikor felcserélhető kritikai panelekként működnek, amelyek egyrészt Szerb apológiájában, másrészt a polgári kultúra elmarasztalásában töltik be funkciójukat. E homogenizált, egyéni jegyeit elveszített ellenségképhez viszonyítva alkotják meg a visszaemlékezők a „rendszerkritikus”,
a „bálványromboló” Szerb Antal alakját. „Tudománytörténeti jelentősége az volt, hogy radikálisan szakított a hivatalos irodalomtörténet-írással, mind a soviniszta, provinciális, pozitivista-konzervatív akadémizmussal, mind azzal az új hivatalossággal, mely elsősorban a közoktatásügyben hódított teret, s melyet fajmítosza, az értelemellenesség, a népellenes imperialista kapitalizmust álnépiséggel, a szocializmus jelszavainak kisajátításával elködösítő nemzetiszocializmus jellemzett. […] Ahogyan ezt a hatást Szerb Antal elérte, az már Szerb Antal példamutatásának körébe tartozik.” (Bóka, Tört pálcák 2. 39.)
Szerb Antal írásainak ellendiskurzusként történő értelmezését azonban nem csak a Horthy-korszak démonizálásával, illetve a marxista irodalomtörténészek és kritikusok ideológiai előítéleteivel magyarázhatjuk. Feltehetően szerepet játszik ebben a két háború közötti irodalmi életet meghatározó generációs tudat is – Szerb utóéletét, történeti megítélését ugyanis ennek sajátos kivetüléseként is értelmezhetjük. Az úgynevezett harmadik nemzedékhez vagy esszéíró nemzedékhez tartozó szerzők szembetűnően egyetértenek abban, hogy Szerb jelentősége a példaadásban, a hivatalos kultúrával szembeforduló irodalmi ellenbeszéd megalkotásában, illetve a prózai, száraz, élet nélküli filológiai írás- és szemléletmód meghaladásában áll. A náluk fiatalabb Fehér Ferenc tanulmánya azonban már fikciónak minősíti a Szerbnek tulajdonított szubverzív kritikai szerepkört: „az apológia, amelyet annyiszor olvashatunk, miszerint Szerb Antal radikálisan szembeszállna nem csupán a Pintér–Császár Elemér-féle adatgyűjtögetéssel, hanem a dzsentroid-konzervatív álkultúrával általában, közönséges legenda”. (Tört pálcák 2. 355–357.) Talán nem véletlen, hogy éppen Fehér Ferenc utasítja el ezt a Szerb Antalhoz kapcsolódó közkeletű nézetet, hiszen az ő számára nem jelenthettek személyes kapcsolatot sem Szerb Antal, sem a harmincas évek generációs vitái, és általában a háború előtti irodalmi világ sem, így „tiszta lappal”, az apológiára való késztetés nélkül írhatott róluk.
A Horthy-korszak hivatalos – dióhéjban: pozitivista, nemzeti, konzervatív – beszédmódjához képest érdemes felidézni néhány olyan stílustörekvést vagy stiláris kozmoszt is, amelyek vagy a hivatalos kultúra és nyelv ellenvilágaként tüntették fel magukat, vagy a kortársak szemében ilyennek számítottak. Elsőként Babits stílusát említem, amely részben még a Nyugat kultúrateremtő hőskorából merítette tekintélyét. Babits stílusát többnyire az „ihletett”, „szubjektív”, „szenvedélyes”, illetve a „plasztikus”, „latinos”, „kiegyensúlyozott” és hasonló jelzőkkel szokták jellemezni. Babits jelentékeny stiláris tekintélye részben az átlagos irodalmi kultúrához vagy a jellegtelen stílushoz való viszonyítás alapján konstruálódik meg („Aki le tud írni egy normális mondatot, az már irányzat, lásd Babits-iskola” – mondta Esterházy Péter), másrészt abból, hogy Babits igen korán a hatalom által integrálni vágyott, noha attól független, a Horthy-korszak kultúrájától elkülönülő írói magatartás megtestesítője lett. Ezt egyébként Szerb Antal is megjegyezte: „Magányossága most már szimbólummá nőtt:
a líra magányává a líramentes korban, a szellemi értéktudat magányává, amikor szerinte az emberek elveszítették fogékonyságukat a szellem iránt. […] De akár osztjuk a költő balsejtelmeit, akár nem, ő maga lassan a szellemi dolgok, az elitkultúra jelképévé vált.” (Magyar irodalomtörténet. Magvető, 1982. 515.)
Hamvas Béla ezoterikus esszéstílusa Babitsénál programszerűbben kísérelt meg a hivatalos, nem autentikus kultúrától független, illetve azt destruáló írásmódot megalkotni. Ez
a hozzáállás Szerb Antaltól sem volt idegen, többek között ezért sem indokolt racionalista, felvilágosító szerzőként jellemezni őt. Lehet, hogy Szerb Antal vonzódása a hermetikus hagyományhoz, Blake-hez, Stefan Georgéhoz bizonyos mértékig a szimbolikus külsőségek iránti kissé gyerekes rajongás alapján magyarázható, és lehet, hogy nem érdekelték olyan mélyen a titkos tudományok, mint ahogy azt például A Pendragon legenda olvasása alapján vélhetnénk. Ugyanakkor mindig foglalkoztatta az ezoterikus stílus, főként annak egyrészt közösségalkotó, másrészt kirekesztő, arisztokratikus jellege, amint ezt a híres önvallomás,
a Könyvek és ifjúság elégiája egyes részletei is bizonyítják. (In: Gondolatok a könyvtárban. Magvető, 1981. 679–680.)
Végül Kerényi Károlyt említeném meg.
A neves ókortudósra jellemző egzaltált, gyakran modoros nyelvhasználat a Kerényi által megvalósítani kívánt „művészi tudomány” programjának stiláris kivetüléseként is felfogható. Ez az írásmód azonban nem tekinthető puszta nyelvi ornamentikának, amennyiben méltányoljuk mögötte az autentikus lét, az eredeti vallásos tapasztalat nyelvi megfogalmazására tett erőfeszítéseket. A művészet (főként az irodalom) és a tudomány közötti határok kreatív újradefiniálása az egyik leggyakrabban említett, Szerb Antallal kapcsolatos kritikai közhely is, viszont ennek programszerű megfogalmazása és gyakorlati megvalósítása – az eredmények időállóságát most nem érintve – a bölcsészettudományon és az irodalmi kultúrán belül Kerényi Károlynak köszönhető, akinek mind szellemi, mind nyelvi hatása kétségtelenül nyomot hagyott Szerb írásain.
E stílustörekvéseket, amelyek több-kevesebb szándékossággal a két háború közötti Magyarország hivatalos kultúrájától való elhatárolódás eredményeként jöttek létre, gyakorlatilag elutasította az 1945, majd az 1948 utáni kulturális élet. Babits csak nagyon lassan, fokozatosan vált elfogadhatóvá, majd tekintéllyé a marxista irodalmi élet számára, Kerényi és Hamvas pedig sohasem. Visszatekintve az is látható, hogy az említett szerzőkkel sok szempontból rokonítható Szerb Antal nem részesült olyan durva elutasításban, mint az említettek. Ennek részben az is oka lehetett, hogy a Horthy-kor hivatalos állami elismeréseiben is részesülő Babits (akadémiai tagság, Corvin-lánc), illetve a marxista diskurzusba teljességgel integrálhatatlan Kerényi és Hamvas több okot szolgáltatott arra, hogy ellenségként kezeljék őket, a meggyilkolt Szerb Antal miatt pedig lelkiismeret-furdalásuk és így kompenzációra való késztetésük is volt a túlélőknek. De a Tört pálcák-kötetek megértése szempontjából fontosabb észrevenni azt, hogy az említettekéhez sok szempontból hasonló, Szerb Antal által képviselt stílus vagy írásmód egyértelmű példává, illetve Szerb méltatásának fősodrává nőtte ki magát, és ez nagyban hozzájárult a Szerb Antalról való beszéd uniformizálásához.

5

A Tört pálcák-kötetek írásait egy további – a már említettektől nem mindig függetleníthető – képzetkör is meghatározza. Ez a halottnak, szürkének, embertelennek tekintett írás és filológia világa, és ide tartoznak az ettől való elhatárolódás jelei is. Szerb írásainak élményszerűségét, szellemességét, irodalmi megformáltságát az igen gyakran életidegennek tekintett tudománnyal vagy annak egy részével, a filológiával vagy sarkítottabban a könyv, az írás, a betű kultuszával állítják szembe. Az ezek alapján megfogalmazott értékelések azonban túlmutatnak a filológiával közvetlenül kapcsolatos szakmai kérdéseken, sőt a leggyakrabban nem is érintik azokat. A Szerb-recepció hozzáférhetővé tételének egyik legfigyelemreméltóbb tanulsága az, hogy ebben a szövegtengerben olyan írás, amely Szerb Antalnak mint irodalomtudósnak a filológiához mint irodalomtudományi szakterülethez való viszonyáról érdemben és szakszerűen beszélne – nem található. A filológia ürügyén sokkal inkább olyan problémákról beszélnek, mint az élet elsődlegessége a kultúra másodlagosságával szemben, a valóság elsődlegessége a reprezentáció másodlagosságával szemben, az élmény elsődlegessége az írás másodlagosságával szemben, az értékelő-magyarázó kritika elsődlegessége a szövegkritika másodlagosságával szemben, és hasonlók.
„A felszabadult Szerb Antal már nemcsak a könyvek koporsóit, nemcsak a tudományos problémák csontvázait látta, hanem azokat is, akik a könyveket írják, azokat is, akik a könyveket olvassák, s a problémák hideg skeletonján meglátta az élet rájuk fonódott ereit, izmait, az eleven húst borító bőr felületének eleven ragyogását” – írta Bóka László a Gondolatok a könyvtárban első megjelenése alkalmával. (Tört pálcák 1. 441.) A filológiát azonban nemcsak feltételezett szürkesége, sivársága, gondolattalansága miatt marasztalják el, hanem közvetve vagy közvetlenül azt is hangsúlyozzák, hogy e szakterület valamiféle halálos karakterrel rendelkezik, illetve, hogy művelése vagy a hozzá való vonzódás a bűnbeesés egyik formája is lehet. A halál („könyvek koporsói”, „hideg skeleton”) képzeteihez ugyanis az élőszó és az írás hierarchikus viszonyát jellemző előítéletek kapcsolódnak. Felszínre kerül ezekben a filológus, az író, a könyvember bibliolatriától való félelme, tehát az az elképzelés, hogy a betű, a szöveg, a könyv bálványozása valójában az élet ellen való vétek, amelynek elkövetése során a puszta reprezentáció a való világ, az élet helyére lép. „Egészen általánosságban: ez a filológustulajdonság: a szavakhoz való ragaszkodás, célzatosan és életirigységből. Elrejtőzik az élet elől. Hová? A betűbe. Diabolikus minden ember […], aki ragaszkodik a betűhöz, a paragrafushoz, a leírt szóhoz, a könyvhöz, aki a szót az eleven élet fölé helyezi. A könyvesség az élet ellen elkövetett bűn, a bűn neve: bibliolatria, a könyvnek mint bálványnak imádása.” (Hamvas Béla: A melankólia anatómiája. Pannonia, 1940/1. 64.)
Amikor Szerbről írva megjelenik a bibliolatriától való félelem, a filológiai megismerés lebecsülése, az „élet”, az „élmény” kijátszása a szakszerűséggel szemben, akkor a Szerb-méltatás szavai mögött ott rejlik a könyvember önmegvetése is, illetve a Szerb műveiről való gondolkodás teremti meg azt a távolságot, amelynek révén az irodalom tudósa, a filológus, az író saját tevékenységének negatív vagy parodizálható dimenzióit pillanthatja meg. „Minden ízében bölcsész volt, ám ennek az általában véve nem különösen rokonszenves emberfajtának minden kicsinyessége, szűklátókörűsége, anyag- és tényőrülete, elfogultsága, humortalansága, költői-irodalmi-gondolkodási érzéketlensége nélkül” – írja – a mellesleg bölcsészdoktor – Kolozsvári Grandpierre Emil. (Tört pálcák 2. 109.)
A filológiával szembeni távolságtartás vagy a filológusi mentalitástól való idegenkedés jeleinek tekinthetők azok a megállapítások
is, melyek szerint a filológiai apparátus Szerb Antal műveiben valamiféle külsőleges dolog, amely tulajdonképpen csak „vértezet”, „jelmez” vagy „álca” az élő, lélegző irodalom megismeréséhez, közvetítéséhez képest. A filológiai szemlélet és apparátus a Szerb Antalról folytatott beszédben többnyire olyan eszközként jelenik meg, amely a túlélést, az alkalmazkodást, illetve az írótól alapvetően idegen szellemi környezetben történő álcázást, rejtőzködést segíti elő. „Egy ideig megindító ügybuzgalommal követett el mindent, hogy a szakmai módszeresség kívánalmainak megfeleljen. Néhány óriási apparátust mozgósító – és megmutató! – pozitivista irodalomtörténeti tanulmánya után a szellemtörténet magyar képviselőinek körében […] találta meg otthonát” – írta Keresztury Dezső. (Tört pálcák 2. 415.) Rónay György szerint „a teljes (eleinte majdnem tüntetően föltálalt, később egyre jobban leplezett, bár semmivel sem csökkent) filológiai apparátus az elemzett jelenségen, írón, művön, irányon át és túl majdnem mindig »az egyéniség életigényének« szolgálatában áll”. (Tört pálcák 2. 420.) Noha Rónay a puszta mimikrinél nagyobb jelentőséget tulajdonít a filológiai apparátus működésének, az ő szövegében is a külsőlegességre utal, hogy az apparátus „az egyéniség életigényé”-hez viszonyítva kap jelentőséget.
Rónay György szövege arra is felhívja a figyelmet: nincs egyetértés arról, hogy Szerb Antal tudományos fejlődése során eltávolodott-e a filológiai apparátus és szemlélet érvényesítésétől, vagy éppen ellenkezőleg, megőrizte a tudományos komolyság megalapozásához szükséges eszközöket. A legelterjedtebb nézet egyébként az, hogy Szerb korai írásai még a hagyományos filológia mércéinek kívántak megfelelni, és fejlődése az egyetemi, hivatalos tudományfelfogástól való emancipálódásként jellemezhető. Tehát korai írásainak csak egyes részleteiben mutatkoztak meg a későbbi erények: a tiszteletlen hangnem, a szellemesség vagy az impresszionista kritika eszközeivel élő Kardos László által gyakran említett szellemi-stiláris vibrálás, villódzás, frissesség. Miként Kardos a korai tanulmányokat jellemzi: „Kétségtelenül érzik rajtuk az egyetemi filológia íze”, majd megállapítja, hogy ezek a tanulmányok „nem szórakoztatnak, mint a későbbiek, nem szikráznak, nem vibrálnak meglepetésekkel”. (Tört pálcák 2. 331–332.)
Végül megemlítem, hogy a filológia elutasításához olyan fóbia is kötődik, amely már a hatvanas-hetvenes évek aktualitásából meríti hatóerejét. Mint sokan mások – így Bóka, Kardos, Sőtér esetében – Szabolcsi Miklós és Kolozsvári Grandpierre Emil is az absztrakt, életidegen módszer és az élményszerű írásmód ellentéte alapján ítélik meg Szerb Antalt, és egyaránt Szerb írásainak életszerűségét, frissességét emelik ki. Érvelésüket az absztrakciótól, az irodalom formális megközelítésétől való viszolygás határozza meg. Szabolcsi elítéli azt a tudományos felfogást, mely szerint „az irodalom élő folyamata képletekbe, formulákba, diagramokba sűríthető”, és szerinte Szerb Antal irodalomszemlélete ehhez képest jelent alternatívát, és így, ennyiben lehet aktuális az utókor számára. (Tört pálcák 2. 62.)
Hasonló felfogás figyelhető meg Kolozsvári G. Emil esszéjében is. A Szerb Antal személyességét, egészelvűségét és pluralista látásmódját eszményítő szövegben a „matematikai módszerektől”, egzaktságtól, tudományos objektivitástól való idegenkedés, illetve az ezzel szembeni szkepticizmus a meghatározó. (Tört pálcák 2. 121–124.) Joggal feltételezhetjük mindkét szerzőt illetően, hogy ezekben az írásokban Szerb Antal irodalomszemlélete a hetvenes évek strukturalista divatjával szembeni érvelés részeként, illetve Szerb életműve a strukturalista irodalomszemlélet alternatívájaként jelenik meg. Bizonyítja ezt, hogy Kolozsvári hivatkozik is Szerb méltatása során a strukturalizmus hazai képviselői, népszerűsítői közül Hankiss Elemérre, illetve az, hogy a strukturalizmus körüli vitákban mind Szabolcsi, mind Kolozsvári G. Emil állást foglalt az irányzat szakszerűségigénye, valóság- és életidegensége, hamis objektivizmusa ellen. (Lásd Szabolcsi Miklós: Strukturalizmus, napi kritika és közönség Franciaországban. Kritika, 1967/8., illetve Kolozsvári Grandpierre Emil: Mit érdemes megszámolni egy regényben? In: Eretnek esszék. Magvető, 1984. 48–49).

6

A Tört pálcák 2. kötet áttekintése során elsősorban az irodalmi közvéleményben élő Szerb Antal-kép jellemzésére törekedtem, helyenként megkísérelve azt is, hogy magyarázatot adjak e kép létrejöttének okaira, illetve értelmezését nyújtsam e kép egyes meghatározó motívumainak. Keveset vagy egyáltalán nem foglalkoztam azokkal az írásokkal, amelyek a kultikus vagy mitologizáló megközelítésen túlmenően tárgyalják Szerb írásait, életművét, noha ezek – más szempontból – nagyobb figyelmet érdemeltek volna. Ilyen például Petrányi Ilona írása (Szerb Antal kapcsolata a világ irodalmával), Eisemann György Halálmítosz, nyelv, szubjektum című tanulmánya vagy – minden doktriner vonása ellenére – Fehér Ferenc korai írása Szerb Antal és Bálint György életművének összehasonlításáról, amely mindkét szerzőt illetően érdekes megállapításokat tartalmaz, és érdemben kíván hozzászólni Szerb Antal kritikatörténeti megítéléséhez. A kritikai sablonokból építkező írások tömegében üde színfolt Ézsaiás Erzsébet tanulmánya is, amely – noha kissé iskolás eszközökkel – Szerb Antal iróniájának stilisztikai eszközökkel történő elemzésére tesz kísérletet.
A Szerb-recepció áttekintésének egyik legérdekesebb tanulsága mégis az, hogy minél többet tudunk meg Szerb Antalról, annál kevésbé ismerjük őt. Szerb Antal és életműve a magyar irodalom egyik nagy mítosza mindenképp, és ha nem történik erőfeszítés az életműnek a jelen problémái felől érkező megszólítására, akkor az is marad. Marad, ami – a fogadtatástörténet alapján látható – mindig is volt, mester, példázat vagy példakép. „…oly mértékben önmaga tudott lenni, annyira autonóm személyiség volt, hogy környezete számára megingathatatlanul biztos pontot jelentett, mércét, akihez lehet alkalmazkodni, akihez mérni lehet saját tevékenységünket, és aki mindig, minden pillanatban válaszolni tudott feltett és fel nem tett kérdéseinkre. […] Kiben nem fogalmazódott még meg az ilyen meghatározó barát, mester, apa iránti vágy?” (Petőcz András: Medúza. Noran, 2000. 55.)

Havasréti József