Erdélyi Ágnes

„A KALLIGRAM MŰFORDÍTÁS-SZÁMA”

Címet nem szokás idézőjelbe tenni, de bevallom, nem a sajátom: ez a címe a Pozsonyban megjelenő, magyar nyelvű irodalmi folyóirat, a Kalligram 2000. novemberi számában Csehy Zoltán beköszöntőjének. Az összeállítás célját vázoló rövid szöveg utolsó sorai párbeszédre hívják föl az érdeklődőket. Így aztán – még mielőtt beleolvastam volna az írásokba – máris úgy éreztem, meg vagyok szólítva. Csak a „műfordítás” szó zavart: a kötelező álszerénység – meg a leleplezéstől való félelem – mindig visszatart, hogy olyasmibe is beleártsam magam, amihez kicsit sem értek.1 Ezért választottam hozzászólás helyett a recenzió műfaját (hiszen azt mintha egyenest az olyan esetekre találták volna ki, amikor az ember szívesen megszólalna, de bölcsebbnek tartja, ha nem egy az egyben a saját véleményét mondja).
A recenzens még válogathat is, nem kell mindenről írnia, ami a számban megjelent. Mivel a Kalligram szerkesztői arra kérték a műfordítókat, hogy tárják az olvasók elé „műhelyük egy-egy »dokumentumát«, válasszanak ki egy-egy kedves részletet, s azt lássák el bevezetővel vagy akár fordítói vallomásokkal” (3.), az összeállításban alapvetően kétféle szöveg szerepel: műfordítás és a fordítói munkáról szóló írás. Csak az utóbbiakról írok, a műfordításokkal nem foglalkozom, mert nemigen tudnék többet mondani róluk, mint azt, hogy tetszettek, élvezettel olvastam őket. Külön örültem a fiataloknak: a Palimpszeszt Alapítvány köré tömörülő munkacsoport bemutatkozásának. Jó tudni, hogy van utánpótlás, méghozzá nem is akármilyen.

Először mondom az általános benyomásomat: ezek az írások valami jó dologról szólnak. Elhangzik persze sok minden a fordítás nehézségeiről is, de aki olvassa ezeket a szövegeket, abban leginkább mégis az marad meg, hogy csudajó lehet fordítani. Még az unalmasnak látszó szótárazás is – tudjuk meg Barna Imre miniesszéjéből – izgalmas felfedezésekhez vezethet: aki eleget forgatja a nagyszótárakat, rejtett üzenetek nyomára bukkanhat. A szerző közkinccsé teszi a fordítói folklórban szájhagyományként keringő híres példát „a nagy germanista sündisznós malackodásáról” (5.),2 és közzétesz egy pompás saját leleményt is az olasz-magyar nagyszótárból (uo.).3 Ezúton üzenem Barna Imrének, hogy Halász Előd nagyszótára rejteget még kincseket. A „begehren” (1. kíván, óhajt, akar, kér) címszó alatt például a következő – számomra korábban ismeretlen, de a hangzás és a szókép alapján könnyen megfejthető s kétségkívül magyar – szóra bukkantam: „3. (vad.) a) (bika) bikhatnékja van”.
A másik kedvencem a „Klopfhengst”, melynek a német–magyar nagyszótárban még a fantáziátlan „herélt (ló)” a magyar megfelelője, a magyar–német szótár „csődör” címszava alatt viszont már „féltökű csődör” lesz belőle. (A rejtett üzenetet – sajnos – ezúttal nem sikerült megfejtenem.)
Természetesen nem minden írás ilyen vidám. Tandori Dezsőé például nem annyira vidám, mint inkább melankolikus, sőt keserű. De még ebből „a műfordításról elregélhető sirámoknál” (8.) – az alacsony honoráriumoknál4 és az elismertség hiányánál5 – hosszan elidőző írásból is az derül ki, hogy fordítani jó. Nemcsak azért, mert „a műfordítás […] létmentő, sőt életmentő lehet” (7.), hanem mert sok gyönyörűséget szerez a fordítónak. Csak aki szereti csinálni, az ír le olyat, hogy „több szempontból is szerencsémnek tekintem, hogy ezzel a könyvvel sok éven át »együtt élhettem«” (10.).6
Eltűnődtem rajta, mi lehet az oka, hogy a megkérdezettek kivétel nélkül szeretnek fordítani. Pedig a fordítás – a műfordítás is – hálátlan feladat: a jó fordítás a szerző szövege, csak a hiba vagy az ügyetlenkedés juttatja eszünkbe a fordítót. Gondoltam, itt az alkalom, hogy választ kapjak egy régi problémámra (melyet introspektív úton soha nem sikerült megfejtenem): mi a jó ebben a fura – hol elismerés nélkül végzett alkotó-, hol megfizetetlen rabszolgamunkának érzett – tevékenységben? Azt reméltem, talán kerülő úton, ha összeszedem, mit mondanak erről a lapban megszólaló műfordítók, közelebb jutok a megoldáshoz.
Először meglepődtem: a különböző szövegekben újra és újra felbukkannak ugyanazok a kérdések, a szerzők meg – mintha csak összebeszéltek volna – egymásnak is felelgetnek. Barna Imre például így ír a fordítóról: „Szerepel. Maszkot visel. Maskara, aki tudni szeretné magáról, hogy kicsoda-micsoda. Hogy gúzsba kötve táncol, hogy színész, muzsikus, ferdítő, Bábel birodalmának titkos ügynöke, homunculussal bíbelődő Faust vagy épp a ladikos Kháron-e ő.” (4–5.) Aki igazán tudni akarja, tíz oldallal később Géher Istvántól megtudja: „A versfordító, mint minden fordító: alkotó- és előadóművész egy személyben.” (14.)7 Na de: pontosan mit ad elő, mit szólaltat meg a fordító? Tandori szerint nem csak és kizárólag az eredeti szöveget, nagy szerepe lehet annak is, amit egészen máshonnan merített: „Oda-vissza utalások… ahogy például a Strudlhof-verset Arany János ihletése és tanulságai nélkül még ennyire sem sikerülhetett volna lefordítanom.” (10.) Závada Pál írása pedig – amely valójában koprodukció: ő írja a főszöveget arról, hogyan fordítja a Jadviga párnájá-t Deák Renáta a szerzővel koprodukcióban szlovákra, és a főszöveghez Deák Renáta írja a fordítói jegyzeteket – arról tanúskodik, hogy még csak nem is mindig az eredeti szöveg a mérvadó, az is előfordul, hogy „a fordítás révén az eredetinél szélesebbre” tárul „a regény nyitottsága” (91.). Magyarán: előfordulhat, hogy a fordító nem pontosan ugyanazt alkotja újra, amit a szerző egyszer már megalkotott. Závada írása dokumentálja, „hogyan álltak elő bizonyos – mondjuk egyszerűen így – szlovák regénymondatok, illetve a szlovák verzió számára a magyar szövegen végrehajtott módosítások”. (Uo.)
Művésznek lenni biztosan jó dolog (dupla művésznek lenni pedig duplán jó), de azért nem ártana tudni, hogy tulajdonképpen miből, mit és hogyan alkot újra (vagy meg) a fordító. Erre is találtam választ az egyik szövegben: a František Miko írásaiból közzétett részletek egyikében.8 Miko szerint „a fordítót nem az eredeti szöveg irányítja, az csupán a képzet megalkotására szolgál, és aztán kizárólag ezt hasonlítja össze – megint csak nem a fordítás szövegével, hanem azzal a képzettel, amelyet annak elolvasásával nyert. Képzetekkel dolgozik tehát, miközben a szövegek csak ezen képzetek előhívását szolgálják […]. A fordítás és egyáltalán az irodalmi mű szövegszerű felfogásának létrejötte ezek után nem egyéb, mint ennek a folyamatnak a leegyszerűsítése, a képzetek instanciájának elhagyásával”. (22–23.)9 Kicsit elvont a gondolatmenet, de érteni lehet: nem „a szövegből szöveget létrehozni” a fordítói munka lényege (ez inkább csak „technika és nyelvérzék dolga” – 22.), hanem az eredeti és a formálódó új szöveg állandó konfrontálása, illetve – ha az újból már vannak többé-kevésbé kész szövegrészletek – a kettő „váltakozó és konfrontatív olvasása” (uo.).10 Hogy mi a jó ebben? Miko szerint az, hogy „fordítás közben érvényesül az egész folyamat végrehajtásáért felelős fordító egyéni szubjektuma is: alkata, temperamentuma, élettapasztalatai, életsorsa, érdeklődési köre, szándékai és az ebből adódó textuális preferenciái. Mindezek mögött a fordító intellektuális, érzelmi, értékbeli, cselekvésbeli, beszédbeli, műveltségi, szakmai, szociális adottságai állnak, mint ahogy az őt formáló és alakító kulturális kontextus is, amellyel a fordító egyaránt azonosul és konfrontálódik”. (23.) – Kicsit egyszerűbben kifejezve: az a jó benne, hogy az ember mindent mozgósít – egész személyiségét, lényének minden elemét –, hogy sikerüljön kihoznia magából a legjobbat.
Ez valóban nagyon jó, de mi van akkor, ha a szöveg mégiscsak kifog a fordítón? Mert van olyan eset is, amikor az ember hiába mozgósít mindent, ami már benne van, a szöveg nagyon makacs, és nem hagyja magát megfejteni. Ilyenkor jön az, ami (legalábbis szerintem)
a legjobb az egészben: a tanulás. Márton Lászlótól megtudjuk például, hogy az összeállításban közzétett versrészletnek,11 „A Bolondok hajójá-nak fordítása rengeteg elő- és köztes tanulmányt kíván. Meg kell ismerkedni […] mindenekelőtt magával a nyelvvel. Az a nyelv, amelyen Brant írta költeményét, már nem középfelnémet, de szóhasználatában, nyelvtani sajátosságaiban még elég közel áll hozzá: mindenesetre közelebb, mint a mai vagy akár a Goethe korabeli irodalmi némethez. […] Miután pedig Brant a sokféle bolond és bolondság bemutatásával színes, változatos képet fest a középkor végi német társadalom életéről, sok mindennek utána kell nézni […]; ahány bolondság, annyi szövegértelmezési és persze művelődéstörténeti probléma. Hol a korabeli hazárdjátékokról kell biztosat tudni, hol a büntetőjog furcsaságairól, az öltözködésről, a kereskedelmi útvonalakról, a halvásárlás közben szokásos alkudozásokról, a közvéleményt akkor foglalkoztató politikai és vallási ellentétekről, a fontosabb kozmetikai cikkekről, a régi Bázel külvárosainak elhelyezkedéséről, a vadászsólymok csinosításának módjáról, és így tovább: mindenről és bármiről.” (30–31.) Ezt mind tudni kell ahhoz, hogy a fordító megfejtse az eredeti szöveget, de az eredményben mindez már nincs jelen: az eredmény egy magyar nyelvű vers, valamint a megértéséhez elengedhetetlenül szükséges jegyzetek.12 A többi, a fordítás közben felhalmozott hatalmas ismeretanyag ott marad valahol félúton, a fordító fejében. Ez az ő tiszta nyeresége.

Kicsit már sok is a jóból. Nem is folytatom ezen a szálon, mert ami még hátravan, azt úgyis hiába próbálnám összeszedni az írásokból: azt ugyanis ezek a fordítói munkáról szóló írások nem megírják, hanem példázzák. A feszült figyelmet, a fenntartás nélküli odafordulást, a teljesen nyitott, előítélet-mentes megérteni akarást. A szándék nemes, de elérése érdekében a fordítók minden elképzelhető eszközt bevetnek: ha másképp nem megy, kínpadra feszítik a művet, és addig vallatják, amíg az utolsó titkát is kicsikarják. Ám amikor elérték céljukat, amikor már mindent kisajtoltak belőle – a legyőzött mű a lábuk előtt hever, azt tehetnének vele, amit csak akarnak –, jön a meglepő fordulat: a győztes leteszi a fegyvert, és megadja magát a műnek. Egy árva hangot sem fordít ellene abból, amit sikerült megtudnia. Éppen ellenkezőleg: segít neki talpra állni, ruháját gyöngéden leporolja, sőt a sajátját is odaadja, hogy újra teljes pompájában ragyogjon. És kivételes alkalmakkor, ha minden összejön, megtörténik a csoda: mire felcsendül a mű, már senki nem tudja, kinek a hangját hallja.
De hát olyan fontos ez? Végtére is, ha tényleg minden összejön – ha mindaz elhangzik, ami azzá teszi a művet, ami –, nem teljesen mindegy, hogy ezúttal történetesen ki mondja?

Erdélyi Ágnes