Charles Baudelaire

A HALÁL

A szeretők halála (CXXI)

Lesz fűszeres szagokkal teli ágyunk,
Heverőnk sírmélyeket tárva föl,
És polcainkon szebb egekbe ájult
Virág, amely csak nekünk tündököl.

Utolsó melegét magunkba zárjuk,
Két szívünk két fáklya, magasba tör,
S kettősen veri vissza ragyogásuk
Kettős lelkünk, ez az ikertükör.

Egy este, mely rózsás és misztikus-kék,
Megosztjuk egymás közt egy szikra üszkét,
Mely búcsúterhes sírásban hal el;

S majd jő az Angyal, a kaput kitárva,
E hű, e víg, s új életet lehell
Vakult tükörre, kihalt lángolásba.

A szegények halála (CXXII)

Csak a Halál kinál vigaszt, jaj! ő az írja
S célja az életnek, nincs semmi más remény,
Varázsital, amely szivünket ajzza. szítja,
Hogy járhassunk ma is estig e földtekén;

Vad viharokon át, havat, jeget kibírva,
Sötét egünk alatt reszketve ő a fény;
A híres fogadó, ahol, mint meg van írva,
Ülhetsz, alhatsz, ehetsz, ha átlépsz küszöbén.

Angyal ő, delejes ujja álmot bocsájtva
Ránk, elragad szilaj fantazmagóriákba,
Ő vet ágyat nekik, kiket nem fed ruha;

A titkos hombár ő, az Istenek csodája,
Nyomorult koldusok erszénye s őshazája,
Ismeretlen Egek nyíló portikusza!

A művészek halála (CXXIII)

Meddig rázzam bohóccsengőimet, lapos
Homlokod csókolván, komor Karikatúra?
Tegzemből hány gerely vesz el, semmibe hullva,
Míg eltalálom a célt, mely titokzatos?

Lelkünk még sok finom fortélyra hajlamos,
Sok súlyos vasalást bontunk szét törve-zúzva,
Mielőtt készen áll a roppant Kreatúra,
Mit bensőnk pokoli kínok közt áhitoz.

Vannak, akik előtt sosem állt föl a Bálvány,
S e sérült, kárhozott szobrászok a saját
Mellüket s homlokuk faragják kő gyanánt,

Zord Kapitólium! Csak egy reményt találván:
Hogy a Halál, amely mint egy új Nap vakít,
Kibontja majd agyuk rejtett virágait!

A nap vége (CXXIV)

Ész nélkül, pisla fény alatt itt
Lohol a hangos és pimasz
Élet, itt táncol és vonaglik.
Így hát, mihelyt feltűnik az

Ég alján kéjesen az este,
Még az éhség is enyhülő,
S minden, a szégyen is feledve,
A Költő szól: „Itt az idő!

Lelkem s gerincem, ész meg érzék
Csak rád vár forrón, nyugalom;
Szívemben álmodik a rémség,

Hát hanyatt fekszem ágyamon,
S függönyeidbe burkolom
Magam, ó frissítő sötétség!”

Egy kíváncsi álma (CXXV)

Az édes fájdalom már téged is megejtett,
Kérdik-e tőled is: „Miféle szerzet ez?”
– Halálomon voltam. Lelkem furcsa elegy lett,
A szerelem-beteg vágy iszonnyal vegyes;

Szorongás és remény bensőmben kiegyeztek.
És ahogy a homok fogyott, a végzetes,
Kínom mind élesebb és élvezetesebb lett;
Tudtam: ez a világ tőlem már messze lesz.

Úgy voltam, mint gyerek, ki habzsolná a látványt,
S a függönyben csupán csak gyűlölt akadályt lát…
Végül jött a való, mint hűvös jelenés:

Meghaltam – ennyi volt, s a hajnal borzadálya
Bebugyolált. – Mi az! Csak ennyi az egész?
Felment a függöny, és én álltam, egyre várva.

4. Baudelaire kedvenc formája a szonett. (A Romlás virágai százhuszonnégy, római számmal jelzett darabja közül ötvenöt szonett, csekély hiánnyal az összesnek a fele.) Hosszú szünet után a francia költészetben. A XVIII. század klasszicista racionalizmusa szétzúzta a szonett szakrális fétisét, a rá következő század romantikájának gáttalan áradása elmosta rituális tömörségét. (Mondanom sem kell, ha csak mellesleg is, hogy a „századok” csak jelképesen és nem számszerűen értendők. A szonett hanyatlása a XVII. század derekán megkezdődött, és felvirágzása a XIX. század közepén, éppen Baudelaire-rel újraindul. Bár a modern kori történetírás úgy tesz, mintha nem tudná, de mindnyájan tudjuk, hogy a történelem nem századokkal osztható…)
A ciklus öt szonettje, szorosan egymásba kapcsolódva, nem az egyöntetűség, hanem éppen a változatosság láncára fűzve, Az utazás-on át vezet Az utazás utolsó, VIII.-nak jelzett legrövidebb részének két szakaszáig, „Az örvények alá – Pokolba? Égbe? mindegy!” – nemcsak a hőn várt „Ismeretlen”-ig, a még hőbben „várva várt” „új”-ig. Az öt szonett öt arca (még inkább álarca) egyszerre a halálnak és a szonettnek. Az öt szonett ötféle arculata a szonett végtelen variációinak, és ötféle arculata a halál végtelen variációinak. A szeretők halála (illetve szonettje) abab abab ccd ccd rímképlettel látja el a dekaszilláb metrumú sorokat, a szegényeké ugyanilyen rímeléssel zárja a maga alexandrinusait, a művészeké ugyancsak alexandrinusokkal fordul felénk, de már abba abba cdd cee rímarcot öltve; a napé (amely egyben a költőé) felgyorsítja az időt könnyed nyolc szótagos tánclépéseivel, amelyek „végén” mintegy bokára csatolt csengőkként a változatosabb abba cdcd efe eef rímlánc csilingel, hogy az utolsó, a csodaleső, gyerekké változott, egyszerre csalódott és megnyugodott izgága kíváncsi a kiábrándító halál előtt újra elnyújtott alexandrinusok lelassító ábrándjaiba merülve megint csak egy másik, abab abab ccd ede rímlépcsőn tűnik el előlünk.
5. Most már, ha valaki azt hinné, hogy e sorok tétovázó írója vagy bárki más azt hiheti, hogy bármilyen állításokkal meg tudná környékezni azt a titkot, amely törvényszerű kapcsolatba hozza az itt ismertetett, szótagszámláló és rímképlet-felállító, mocskosan prózai verstani adatokat a költemény legbensőbb tartalmával és értelmével, az súlyos tévedésben leledzik. De aki netán kételkedne e kapcsolat megbonthatatlan törvényszerűségében, az jobb, ha nem olvas verseket. A modern költészet legfőbb kútfőjének műve nem feladvány. Nem is gyerekkiszámolósdi. És nem is magas fokú egyenlet, amit meg lehet oldani. De eljátszani vele. És magunkévá tenni. Lehet. Létrejötte után mintegy másfél évszázaddal. „Semper eadem.” És sempervirens. A költő demonológiájának matematikája.
6. A szonettek struktúráját, mint láttuk, nem a hasonlóság, hanem a különbözőség tartja együtt, elszakíthatatlan variációláncba fűzve. Ugyanígy az egyes szonetteknek megvan a maguk vokabuláris és vokális láncolata is, a hangzás és az értelmezés pontjaival és ellenpontjaival. Az előzőt nem kívánom érinteni, minthogy az a fordítás legkényesebb és legellenőrizhetetlenebb terrénuma. Az utóbbiban felhívnám a figyelmet a (gyengébbek kedvéért) nagy kezdőbetűvel is jelzett hívószavakra. Az első két szonettben azonosak. A szeretők előtt az Angyal „a kaput kitárva” „új életet lehel” ama par excellence meghatározhatatlan „rózsás és misztikus-kék” estén; és ugyanő az, aki megnyitja a szegények előtt a „híres fogadót”, s „ő vet ágyat nekik”. „Az ismeretlen Egekben” – amelynél, ugye, nem ismer földibb üdvözülés- és megváltástant semmilyen metafizika. A súlyosabb tilalom megszegése azonban a művészekre vár. Ők Bálványt állítanak maguknak (sőt: faragnak magukból), s ami már valóságos szembeszállás, sőt versengés az Istennel: „pokoli vágyakozással” („l’infernal désir”) a „kínok közt létre hozott” Teremtmény iránt. S akiknek a Halál csak „új Nap”, amely agyuk teremtményeit („rejtett virágait”) halhatatlanná teszi. A Költő számára pedig ugyanez a Nap minden nappal véget ér, az Élet mindennap meghal, s e „rémség” elől nincs más menedék, csak a „sötétség”. Láttuk, a harmadik és negyedik szonettet összeköti a Nap – ugyanígy: a költő az éjféli sötétség függönyébe burkolózik (rouler), ahogy a kíváncsit „a hajnal borzadálya bugyolálja be” (m’enveloppait). Igazi megváltás csak a kíváncsinak jut, aki „mint gyerek” ámuldozik a halál látványa előtt, amely számára csak olyan, mint a bábszínház: csodaálom, de talán nem is olyan csoda. Mint egy „balázsolás”. „Talán… nem is olyan nagy dolog a halál.” Vagy felnőtt áhítat, vagy gyermekded ámulat. Kérdõjellel vagy anélkül: „Csak ennyi az egész.”