Magyar László András

PHILCIS

Sötétedett, mire Zágráb külvárosába értek. A vonat lakótelepek közt húzódó
töltésen száguldott előre – templomtornyok, háztetők csillogtak kéken, sárga
neonok hunyorogtak a nyáresti esőben –, majd bezakatolt a pályaudvarra, és
nyikorogva megállt. Zoli kihajolt az ablakon. Odakinn érces vasútillat terjengett,
kofferes nénikék, terepszín ruhás katonák, hátizsákos fiatalok igyekeztek
ide-oda, elektromos targoncák zümmögtek, érthetetlen szavú hangosbemondó harsogott,
zajlott az élet. Teljes órát álltak tétlenül. Ám a kinti világ egyszer csak
lassan megindult hátrafelé, majd egyre sebesebben tűnt tova: hamarosan ritkultak
a város fényei, és a kattogó-ringatózó vonatot befogadta a sötétség.
A gyerekek kihúzták az üléseket, és pulóvereikbe burkolózva, veszekedve, nevetgélve
alváshoz készülődtek. Zoli elszívott egy cigarettát a húgyszagú folyosón,
azután beszólt a feleségének: feküdjön csak le nyugodtan a gyerekekkel, ő
majd átmegy a szomszédos kupéba, és olvas egy kicsit, hiszen egy fülkében
öten úgysem férnének el kényelmesen.
Zoli tehát sörével a kezében és könyvével a hóna alatt átvonult a szomszédba.
Elhúzta az ajtót, és némi habozás után angolul megkérdezte, leülhet-e. Csak
egyetlen, középkorú férfi üldögélt odabent. Hosszú orrán fémkeretes szemüveget
viselt, és újságot olvasott. Udvarias intéssel, bár savanyú arccal vette tudomásul,
hogy magányának vége, rápillantott Zoli könyvének fedelére, majd visszamélyedt
az újságjába. Magyar újság volt, HVG. Ültek, olvasgattak szótlanul. A folyosó
végén valaki horvát népdalokat énekelt, a másik irányból pedig lánynevetés
foszlányai szűrődtek át a monoton vonatzajon. Telt-múlt az idő. Jött egy mogorva
kávéárus, egy izzadságszagú kalauz, végül két szótlan rendőr, feltépték az
ajtót, azután visszacsukták, Zoli lassan elálmosodott.
A HVG-s ekkor félretette az újságját, almát vett elő, és harsogva falta. Az
almaevés befejeztével felállt, leemelte a táskáját – elegáns, sárga bőrtáska
volt –, hatalmas termoszt húzott elő, majd Zolihoz fordult.
– Megkínálhatom teával? – kérdezte magyarul.
– Köszönöm, jólesne, de nincs poharam.
– Az nálam nem akadály – nyugtatta meg a férfi. Nejlonzacskóba csomagolt,
egymásba tolt műanyag poharakat szedett elő, kettőt leemelt az oszlop tetejéről.
Gondosan kitöltötte a teát. – Cukormentes zöld tea, elég erősre főzve. Szereti?
– Szeretem hát, különösen így, tisztán – hazudta Zoli, mert utálta a zöld
teát. Orra alá tartotta a poharát, és beleszagolt: forró istállószag párállott
az orrába.
– Én rendszeresen zöldteázom. Naponta legalább öt csészével iszom. Állítólag
nagyon egészséges, különösen a májnak és a vérkeringésnek tesz jót. Úgy tudom,
a koffeintartalma is kisebb, mint a fekete teáké. Bár szerintem ez nálam már
mindenképp szenvedély. Nem tudok meglenni nélküle.
Beszédbe elegyedtek. A hosszú orrú férfit Vilmon Ferencnek hívták, tervezőmérnökként
dolgozott egy építőipari magánvállalatnál. Télen Ausztriában vagy Olaszországban
síelt, nyaranta pedig többnyire az Adriára járt pihenni. Afféle tenger- és
napimádó volt, aki élete delén túl is ruganyosan jár, fejest ugrik a sziklákról,
csokoládébarnára sütteti magát, és őszes haját milliméteresre vágatja, hogy
minél nagyobb felületen érhesse a nap. Vilmon kimérten, szabatosan beszélt,
hangtalanul dobolva közben az ablak alatti kis kihajtós asztalkán. Néha csontos
mutatóujjával feljebb tolva szemüvege nyergét, ironikus megjegyzéseket tett
a horvát vasútra és viszonyokra. Megjegyzésein azonban soha nem mosolygott.
Sportosan öltözködött, „adott magára”, órájától zoknijáig csupa márkás és
ízléses holmit viselt. Autóját takarékosságból hagyta otthon – Splittől, mint
mondta, úgyis csak hajóval közlekedik majd. Zoli is becsülettel beszámolt
a maga helyzetéről, de ez Vilmont nemigen érdekelte. Először a tengerről beszélgettek,
az árakról, az ételekről és a lehetséges útvonalakról, majd különféle kalandokra
terelődött a szó. E történetekből kiderült, hogy Vilmon korábban mindig felesége
társaságában járt nyaralni.
– És most, hogy sikerült megszabadulnia tőle? – érdeklődött Zoli.
– Sajnos, a feleségem néhány éve elhunyt. Pontosan három éve és hét hónapja
hagyott itt – felelte rezzenéstelen arccal a férfi.
– Sajnálom, igazán nem gondoltam.
– Igen, még csak harmincegy éves volt. Tudja, rákban halt meg, nőgyógyászati
rákban.
– Rettenetes dolog – sütötte le a szemét Zoli, aki már bánta, hogy szóba hozta
a nőt. De Vilmon, úgy látszik, erről a témáról szívesen beszélt: a „rák” szót
is hangosan, jól artikuláltan, szinte élvezettel ejtette.
– Rendszeresen járt pedig szűrésre, de valahogy nem fedezték fel nála a bajt.
Azaz felfedezték, de későn. Már tele volt áttétellel. Nagyon gyorsan, öt hónap
alatt elment.
– Igen, fiatalon még állítólag nagyon gyors lefolyású az ilyesmi…
– Rohamosan hanyatlott az állapota, pedig kívülről nem is látszott rajta.
Igaz, erősen lefogyott, de különben, különösen külsőleg, végig, a legutolsó
időkig nagyon jól tartotta magát. Legföljebb a hasa nőtt kórosan nagyra.
– Gyerekük nem volt?
– Nem volt. Éppen most terveztük. Tudja, csak másfél évvel korábban házasodtunk
össze, mert én halogattam a dolgot. Egyszerűen féltem a házasságtól meg a
gyerektől, túl öreg voltam már hozzá. Meg hát tizenhat év volt köztünk. A
feleségemnek nagy fáradságába került, amíg rábeszélt. Mikor aztán elmaradt
a menzesze, azt hittük, a gyerek az. Tudja, akkor már évek óta együtt éltünk,
de én mindig óvszert használtam.
Zoli lesütötte a szemét. Iszonyodott attól a szótól, hogy menzesz meg óvszer.
Miért nem havibaj meg koton? Különben is, mi köze ezekhez a borzalmakhoz?
Szerette volna lezárni a témát. Kimutatott a vonatablak fénykörében fel-felvillanó
sziklákra:
– Itt már kezd idegenedni a táj. Szlavónia még éppen olyan, mint Magyarország,
de még Horvátország északi része is valahogy otthonos. Errefelé viszont már
kifejezetten mediterrán hangulatú…
– A legszörnyűbb az egészben az volt – folytatta rendületlenül, műanyag poharát
bámulva Vilmon –, hogy tehetetlennek éreztem magam. Tudtam, hogy meghal, de
semmit nem tehettem. Az orvos világosan megmondta, nekem is, neki is, hogy
menthetetlen. Ebbe bele kellett nyugodni. Csakhogy az ilyesmibe lehetetlen
belenyugodni. Ezerszer megbeszéltük az egészet Ilonával – tudja, a feleségemet
Bauksch Ilonának hívták, sváb származású volt –, átbeszéltük, megforgattuk,
de semmit nem segített. A halál úgy jön az ember felé, mint valami vonat.
Mit lehet evvel kezdeni?
– Hát igen, nehéz…
– Halt már meg közeli hozzátartozója?
– Igen, néhány éve a…
– Akkor tudja, hogy mi a legnehezebb: az utolsó pár hét. Nekünk is az volt
a legnehezebb. Mindkettőnknek. Neki fizikailag, nekem meg… A munkahelyemen,
ágyban fekve, de még autóvezetés közben is állandóan furcsa, idegen zihálását
hallottam, láttam magam előtt az öklét, ahogy szorongatja a papír zsebkendőt,
az orromban éreztem új, savanykás betegszagát, ami annyira megrémített, hiszen
azelőtt mindig olyan jó illata volt. – Vilmon hangja egy cseppet sem remegett,
még a torkát sem köszörülte meg. Közönyös tekintettel nézett Zolira. – Megfigyelte
már, hogy ilyen esetekben a legegyszerűbb dolgok a legfájdalmasabbak? Például
a köröm. Láttam, hogy nagy a lábkörme, de akkor már eszméletlen volt a nyugtatóktól,
alig lélegzett, úgyhogy arra gondoltam, már nem érdemes lenyírni neki. Ezt
azóta sem bocsátom meg magamnak. Állítólag a köröm a halál után is tovább
nő. Mit gondol, igaz ez?
– Én is hallottam, hogy például a…
– Mikor aztán meghalt, azt hittem, túl vagyok a nehezén. Sajnos nem tudok
sírni, pedig az talán segíthetett volna. Nagyon hiányzott. Higgye el, nem
túlzok, ha azt állítom, hogy nem telt el perc – na ez talán mégis túlzás –,
inkább nem telt el negyedóra anélkül, hogy ne gondoltam volna rá. Reméltem,
idővel majd enyhül a hiányérzetem. De hiába vártam a változást. Ez a hiány,
tudja, nagyon fájdalmas. Ilyesmi lehet, ha a kábítószerestől megvonják a heroint,
én legalábbis így képzelem. Szóval fizikailag fáj. Gyakorlatilag semmit nem
ettem, néha hánytam is, és erősen lefogytam. Úgy nyolc kilót veszíthettem,
ami az én testsúlyomhoz képest nagyon sok. A furcsa az volt, hogy kívülről
is képes voltam szemlélni önmagam, a kínlódásommal együtt, a fájdalomtól és
kétségbeeséstől mégse szabadulhattam. Józanul átgondoltam a helyzetemet. Arra
a következtetésre jutottam, hogy ez így nem mehet tovább, mert előbb a munkahelyemről
dobnak ki, azután az egészségem is rámegy. Tudja, én harminchat éve minden
reggel úszom. Mostanában tizenöt hosszot. Többet is bírnék, de kevés az időm.
Számomra az egészség, a kondíció nagyon fontos dolog. Nem kockáztathattam
tovább, tennem kellett valamit, mert a hónapok teltek-múltak, az állapotom
meg csak romlott. Nem szívesen használok ilyen romantikus szavakat, de szó
szerint emésztett a fájdalom, valahogyan belém épült, hogy mondjam… bennem
lakott Ilona hiánya.
– Igen, ilyenkor valósággal megbénul az ember… – próbálkozott bölcselkedni
Zoli. Vilmon türelmesen megvárta, amíg elhallgat, majd folytatta:
– Először pszichiáterhez fordultam. Elég kínos volt, hiszen soha azelőtt ilyesmire
rá nem lehetett volna venni. Utálom az egész pszichológiát, pszichiátriát,
gusztustalan szélhámosságnak érzem. Nem hiszek benne, hogy az embernek külön
lelke volna: szerintem az úgynevezett psziché csak kémiai és fizikai folyamatok
gyűjtőneve. Tulajdonképpen azért mentem el a rendelésre, hogy valamilyen nyugtatót
szerezzek magamnak. A doktor fel is írt két különböző színű dilibogyót, amelyektől
heteken belül úgy összezavarodtam, hogy a munkámat sem tudtam tisztességesen
végezni, hamar fel is hagytam hát a szedésükkel. Belőlem ugyan ne csináljon
hülyét senki. Ráadásul a panaszaim is fennmaradtak, a fájdalom pedig nem enyhült,
csak épp határozatlanabb, de talán még nyomasztóbb formákat öltött. Ekkor
egyik nőismerősöm azt tanácsolta, menjek pszichodrámára, vagy írjam ki magamból
a traumát. Pszichodrámában soha nem lettem volna képes részt venni. Nyilván
tudja, mi az. Nevetséges amerikai bohóckodás. Nem európai és nem is felnőtt
embernek való. Az írás viszont eleinte jó ötletnek látszott.
Könnyen, jól ment az írás, büszkén mondhatom, hogy műszaki végzettségem ellenére
sokat olvasok és jól fogalmazok – ez nem csak az én véleményem, mások is észrevették
már. Néhány nap alatt egy teljes, nagyalakú spirálfüzetet telefirkáltam. Az
ismeretségünk, házasságunk történetével kezdtem, azután részletesen, pontosan
leírtam, hogyan nézett ki Ilona. (Megfigyelte már, milyen rosszul ismeri az
ember akár a legközelebbi hozzátartozói külsejét is, legalábbis, ami a részleteket
illeti? Például próbálja csak lerajzolni vagy csak pontosan, vonásról vonásra
maga elé képzelni a felesége száját.) Végül pedig néhány emlékezetesebb szeretkezésünket
jegyeztem le – természetesen csak magamnak. Tényleg, tölthetek még egy kis
teát?
– Köszönöm…
– Ez egyébként szintén érdekes: azelőtt szinte mindennap szeretkeztünk, de
most – tartsa kérem a poharat –, Ilona betegsége óta hónapokon át egyszerűen
nem kívántam a szexet. Mikor meghalt, jó darabig nem is gondoltam rá, hogy
más nővel csinálhatnám. Ha nagyon kellett, saját magammal elintéztem, minden
öröm nélkül. Ez a része a dolgoknak tehát nem okozott semmi gondot.
Na de ott hagytam abba, hogy írtam és írtam. Eleinte, különösen, amíg írtam,
tehát, amíg a szavakat kerestem, vagy a tollat mozgattam, a fájdalom valóban
tompult, csakhogy az írás befejezte után rögtön olyan erővel hasított belém
a gyötrelem, hogy majdnem belepusztultam. Mintha az a kín, amit a firkálással
megspóroltam, valahogy felgyülemlett volna, és egyszerre zúdult volna a nyakamba,
helyesebben a gyomromba. Ez is érdekes, hogy az embernek a gyomrában fáj a
felesége halála. Miért van ez? Létezik ennek valami élettani, neurológiai
magyarázata?
– Én úgy tudom, hogy a görögök a phrént, a rekeszizmot tartották a lélek központjának,
a zsidók meg a vesét, vagyis…
– Tényleg? Ennek utána fogok nézni. Szóval az írás csak rontott az állapotomon.
Ráadásul mi is az írás? Akárhogy is vesszük, nem más, mint puszta vonalhuzigálás.
Mi köze azoknak a vonalaknak ahhoz, akiről ír az ember? Na jó, erre azt lehet
mondani, hogy a vonalak láttán képzeteink támadnak, ugye? És a képzet, az
mi? Mi köze egy hús-vér emberhez? Pótolja-e a hiányát? A testének a hiányát?
Mert egyre biztosabb lettem benne, hogy valójában Ilona egész lénye, azaz
testi jelenléte hiányzik, hiszen fizikai fájdalmat csak fizikai hiány okozhat.
Ebből viszont az következett logikusan, hogy a fájdalmamtól nem szabadulhatok
másképpen, csak ha valahogyan visszaszerzem Ilonát. Vissza kellett szereznem,
mert nélküle nem tudtam élni.
De hát hogyan lehet visszaszerezni valakit, aki meghalt? Ne haragudjon, nem
olthatnánk el a villanyt?
Zoli sokáig csak értetlenül bámult, aztán készségesen felpattant, és lekapcsolta
a lámpát. Némi fény így is beszűrődött a folyosóról a függönyök mentén, úgyhogy
nem kellett teljes sötétségben üldögélniök. A ritmikus zakatolást és ringatózást
már alig zavarta külső lárma. Odakint ütemesen suhantak el a póznák és a távoli
utak fényei, az ablakra pedig hosszú, oldalvást alárezgő kígyóvonalakat rajzolt
az eső. Vilmon hátradőlt, és a fejtámasznak hajtotta fejét, így arca szinte
teljesen eltűnt a homályban.
– Ismeri Pügmalión történetét? Persze az csak mítosz, mese. Meg hát, bár nem
rajzolok rosszul – ez, tudja, a szakmámhoz is kell –, nem vagyok sem szobrász,
sem pedig festő. Igaz, bevallom, megpróbáltam, sőt elég gyakran megpróbáltam
lerajzolni Ilonát, de egyszer sem sikerült, ehhez ügyetlen a kezem. A szemét,
a feje alakját egyszer-kétszer sikerült eltalálnom, de a száját meg a bőre
tónusát sehogy. Nem tudok árnyalni sem, ha pedig berajzoltam a két jellegzetes
árkot az orra mellé – tudja, olyan árkai voltak, mint az erősen rövidlátóknak,
olyan süppedt, esendő volt a szeme –, mindig valahogy öreg lett a rajzarc.
Pedig őt inkább gyerekesnek lehetett nevezni, öregnek semmiképpen nem.
Vannak ezek a felfújható plexibabák, az is eszembe jutott, hogy veszek egyet,
és felöltöztetem a ruháiba, de ettől undorodtam volna, meg aztán egyáltalán
nem a szexről volt szó. Mondtam, ez szóba se jött. Meg aztán ezek a babák
soha nem hasonlíthatnak egy eleven emberi lényre. Mert mi hasonlít egyedül
egy emberi lényre? Egy másik emberi lény. Nincs igazam?
Hónapokig nem nyugodtam, jártam a várost, kerestem valakit, aki legalább kicsit
is hasonlít hozzá, akit megszelídíthetek – én így mondtam magamban – és átalakíthatok,
hogy olyan legyen, mint ő, akire ráadhatom a ruháit, akinek megtaníthatom
a mozdulatait, a szokásait. Legvégül már beértem volna egy hasonló szemmel
vagy szájjal is, de hiába. Sohasem gondoltam volna, hogy az emberek ennyire
különböznek egymástól, hogy ennyire megismételhetetlen egy szeretett arc.
Arra is rájöttem, hogy minél jobban szeretünk valakit, annál egyedibb a számunkra,
annál kevésbé hasonlítható bárkihez. És mi lett volna, ha megtalálom a hasonmást?
A legtöbb ember csak önmagát szereti. Ha aztán mutatunk neki egy másik embert,
és azt mondjuk: na, mennyire hasonlítasz hozzá, megsértődik és tiltakozik,
úgy érzi, semmibe vették a személyiségét. Arra pedig egy nőt végképp nem lehet
rábírni, hogy egy másik nővé alakuljon át. Ez számára maga lenne a borzalom.
Egyszóval nem találtam senkit, akiből kifaraghattam volna, akiből újjáépíthettem
volna Ilonát. A fájdalom a bensőmben pedig nem enyhült. Mintha semmit nem
gyógyult volna a sebem.
Rájöttem, hogy a problémát mérnöki feladatként kell kezelnem. Így részben
eltávolítom magamtól – ami objektivitást és tisztánlátást tesz lehetővé –,
részben pedig, hogy is mondjam, kívülről a megoldást is könnyebb megtalálni.
Fel kellett építenem valamit, helyesebben valakit. Ez afféle építőmérnöki
feladat. A szerkezet, a koncepció adott volt, csak az alapanyagot kellett
megtalálnom hozzá.
Ember csak emberből építhető, ez világos. De melyikből? Kutatóútjaim, mint
említettem, eredménytelenek voltak, ráadásul egy idegen óhatatlanul ellenáll
az ilyesfajta átalakításnak, vagy pedig, ha mégis hajlandó együttműködni,
maga is beleszól a folyamatba, ami ebben az esetben nem lett volna kívánatos.
Egyetlen személy maradt, akiben feltétlenül megbízhattam, s akinek a részéről
feltétlen odaadást remélhettem: a saját személyem.
Vilmon hosszat kortyolt a teájából, markában melegítve a poharát. Fürkésző
tekintetet vetett Zolira.
– Nyilván nem tart normálisnak. Igaza van. Valóban nem voltam normális, de
hát a helyzetem talán normálisnak tekinthető? Normális dolog-e az, ha egy
harmincegy éves nő, az egyetlen, akit az ember életében szeretni tudott, meghal?
És normális-e a nem múló fájdalom? A normalitás szép dolog, magam is szívesen
ragaszkodom hozzá, az őrültektől pedig kifejezetten iszonyodom, ebben az esetben
azonban nem volt más választásom, hiszen élni akartam. Olvastam egyszer egy
repülőgép-szerencsétlenség túlélőiről, az hiszem, Peruban történt az eset,
akik meghalt társaikat falták fel, hogy életben maradjanak. Szerintem ebben
nincs semmi kivetnivaló. Az életet mindenáron fenn kell tartani.
Miután tehát az alapanyagot megtaláltam, már csak technikai problémák maradtak.
Hogyan alakítható át az egyik ember egy másikká? Minden emberi testnek vannak
egyedi tulajdonságai. Külsők és belsők egyaránt. Az emberek közti különbségeket
ezek a tulajdonságok hozzák létre. Egy idegen személy ezeket a tulajdonságokat
öt érzékével: ízlelésével, szaglásával, látásával, tapintásával és hallásával
érzékeli. Az engem kínzó hiány – következtetésem szerint – abból származott,
hogy érzékeim Ilona halála után betöltetlenek, hogy úgy mondjam, szomjasak
maradtak. Nekem ez esetben nem az volt a célom, hogy Ilonát teljes mértékben
reprodukáljam, valamilyen plasztikai műtéttel, külsőlegesen hasonlóvá váljak
hozzá – noha talán ezt is meg lehetett volna oldani –, hanem inkább az, hogy
kielégítsem érzékeim szomjúságát, személyiségének hiányát kitöltsem, és ezáltal
megszüntessem a hiánya okozta fájdalmakat. Vagyis elegendőnek láttam, ha azokat
a jellemzőit öltöm magamra, amelyek leginkább elbűvöltek, és amelyek újraérzékelésére
a leginkább szomjaztam a halála után.
Egyszerű fogásokkal kezdtem: használtam a parfümjét, krémjeit, samponját és
szappanát, néha – természetesen ruha alá rejtve – hordtam az ékszereit, holmijait,
szaglóérzékem így részben kielégült. Ilona igen egyedi módon beszélt: a két
metszőfoga meglehetősen előreállt, ezért az s, sz, c, cs hangokat valahogy
furcsán ejtette – megpróbáltam utánozni ezt az ejtést, és néhány heti próbálkozás
után ment is. Gyakran meg is nyújtotta a végükön a szavakat, és a szavak közül
is előszeretettel használt bizonyosakat – a hanglejtés és az egyéni szókészlet
elsajátítása sem okozott nehézséget. Tapintásérzékem hiányait már nehezebb
volt pótolni, különösen Ilona selymes, mézszőke haját kellett sokáig keresgélnem,
hiszen az én hajam, ha épp nincs rövidre nyírva, vastag szálú és zsíros. Végül
azonban sikerült olyan parókára bukkannom, amely eredeti hajból készült: ha
ezt Ilona samponjával megmostam és a fejemre tettem – természetesen csak akkor,
ha nem látott senki –, bizonyos, bár nem tökéletes illúziót nyújtott. Mivel
testemet nem kívántam átoperáltatni – ez a munkahelyemen kétségtelenül elbocsátást
vont volna maga után –, a látásérzékem igényeiről egyszerűen fényképek és
videofelvételek nézegetésével gondoskodtam. (Megfigyelte már, hogy az emberi
világ alapvetően vizuális világ, vagyis a látással kapcsolatos vágyainkat
legkönnyebb kielégítenünk benne?) Hosszas gyakorlás árán megtanultam feleségem
jellegzetes mozgását és kézmozdulatait is. Tudja, Ilona igen sajátosan mozgott:
gátlásos lévén, görbén tartotta magát, és általában egyik karját maga elé
emelte, tétován, lassan járt, csípőjét oldalra ringatva, egész mozgásában
volt valami gyermetegen ritmustalan, mégis hihetetlenül nőies és kedves. Ami
meg a kezét illeti, folyton ökölbe szorította, ha viszont a tenyere kinyílt,
a kisujja előkelően felfelé állt: ezen, ha fényképeit nézem, ma is mindig
mosolyognom kell. Mert hát egyébként az előkelőség teljesen idegen volt tőle:
lenyűgözött a természetessége és az, hogy nem tudott hazudni. Tudja, a legtöbb
nő folyton hazudik: a sminkjével, a beszédével, a viselkedésével, még a mozgásával
is. Ilonából viszont minden hazugság hiányzott, képtelen volt másnak mutatni
magát. A hazugság, az őszinteség hiánya engem leginkább szeretkezéskor zavart,
a nők kilencven százaléka, tapasztalatom szerint, nem képes hazugság nélkül
szeretkezni, ne haragudjon a kifejezésért, de még a micsodájuk is hazudik.
Ilonával azonban, mintha… Mondtam már, alapjában gátlásos volt – a gátlás
persze nem jó szó, inkább félt a világtól, mintha folyton el akart volna bújni
előle –, de ha egyszer megkívánta… ezt lehetetlen elmondani… nagyon érzékeny
volt, és… csinálhattunk akármit… még a legszokatlanabb dolgokat is…
szóval, teljesen ártatlannak, bűntelennek éreztem mindig. Olyan tökéletes
gyönyörben, mint vele, egyetlen más nővel sem volt részem. És azt hiszem,
ez is testének végtelen őszinteségéből és természetességéből fakadt…
Vilmon megköszörülte a torkát, és furcsa, gyors mozdulatot tett a kezével:
– Na de visszatérve a próbálkozásaimhoz: kezdtem úgy mozogni, úgy beszélni,
úgy élni, mint ő, lassanként felépítettem magamból elveszett lényét, vagyis
inkább helyet adtam neki önmagamban. Avval is megpróbálkoztam, hogy emlékeit
átvegyem, de ez sehogyan sem ment, nem tudtam ezekre a régmúlt eseményekre
a saját élményeimként emlékezni, valami akadályozott benne, pedig úgy gondolom,
az ember alapvetően a testéből és az emlékeiből áll – a jellegzetes, egyéni
magatartásformái és reakciói, sőt talán a gondolatai és érzelmei is ezekből
az emlékekből táplálkoznak vagy állnak össze. Ahhoz azonban, hogy Ilona teljes
személyiségét átvegyem, mérhetetlenül sok emlék elsajátítására lett volna
szükség, nem is beszélve arról, hogy ennek az emléktömegnek a zömét egyszerűen
nem ismerhettem. Minderről tehát le kellett mondanom.
Építkezésem eredményeként alig négy-öt hónap múlva enyhült a bensőmet mardosó
fájdalom. Ilona lénye lassanként lényembe simult: azt hiszem, szimbiózisnak
hívják az ilyesmit, úgy viseltem őt, mint anya a magzatát vagy inkább mint
a sziámi iker viseli hátán, oldalán testvérét. És a púpos a púpját.
Ahogy azonban telt-múlt az idő, félelmek ébredtek bennem. Megélhetésemhez,
munkámhoz és személyes kapcsolataimhoz ugyanis továbbra is szükségem volt
saját személyiségemre, meg aztán, ha utánagondolunk, Ilonát éppen azért fogadtam
magamba, hogy önmagamon segítsek evvel: saját rovásomra tehát semmiképpen
nem növelhettem tovább az ő részét a lényemen belül. Másrészt gyakran már
képtelen voltam különválasztani kettőnk személyiségét: nem tudtam meghúzni
a határt, és gyakran azt sem tudtam eldönteni, most éppen ki „viselkedik”
bennem, Ilona-e vagy én. Összeolvadásunk, szimbiózisunk elkerülhetetlen zavarokhoz
vezetett: gyakran mások jelenlétében is az ő hangján szólaltam meg, az ő mozdulataival
magyaráztam, amivel néha meghökkentettem vagy épp nevetésre késztettem hallgatóságomat.
Két év múltán egy hölggyel, Erikával is megismerkedtem, és bizony első próbálkozásaink
az ágyban, azt hiszem, éppen azért nem jártak sikerrel, mert Ilona jelenléte
annyira zavart és feszélyezett. Máskor magamban beszéltem, vagy épp véletlenül
elöl hagytam a parókám – amelyet egyébként mindig csak magányomban viseltem
–, esetleg Ilona parfümjének illatát felejtettem el időben lemosni magamról.
A legzavaróbb azonban vágyaink keveredése volt: ő rettegett bennem a világtól,
én önbizalommal vettem akadályait, ő iszonyodott az alkoholtól és a tánctól,
én gyakran vágytam a mámorra és a ritmus szabadságára, nekem tetszettek a
csinos nők, ő viszont könyörtelenül rámutatott olcsó és alantas trükkjeikre.
Emellett állandóan kritizált, nem bújhattam előle sehová, ismerte minden szándékomat,
titkos vágyamat, rendszeresen kinevetett vagy kigúnyolt, gátlásossá és szorongóvá
tett engem, engem, aki addig olyan kiegyensúlyozott és önelégült életet éltem.
Lassanként ráébredtem, hogy Ilonának is vannak hibái – ezek a hibák elsősorban
lényét mélyen átható szorongásaiból és félelmeiből fakadtak –, amelyeket egy
másik testben könnyen elviseltem, sőt többnyire észre sem vettem, így összezárva
velük viszont előbb nyugtalanítókká, utóbb pedig egyre elviselhetetlenebbekké
váltak. Elképzelni sem tudja, hogy ilyen túlzott közelségből szemlélve a legbájosabb
személyiség is milyen – nem tudok rá jobb szót – őrjítő. Sokszor feltettem
magamnak a kérdést, vajon az emberek hogyan képesek saját lényüket kibírni
hatvan, hetven éven át? Az is megfordult a fejemben, hogy az emberiség bajainak
talán éppen ez az oka, ez a tehetetlen és reménytelen düh, amit önnön lényünk
kelt bennünk, vagy a kilátás, hogy önmagunkkal évtizedeken át kell összezárva
élnünk. Ilona tehetetlensége, pesszimizmusa, gátlásossága lassanként az én
életemet is megkeserítette – de hát mit is beszélek az én életemről, hiszen
testünk már közös volt, és az életet csak többes szám első személyben élhettük,
egyedül soha.
Azt hiszem, a pszichiátriában valami nagyon hasonló állapotot neveznek szkizofréniának,
és ezt az állapotot igen súlyos betegségnek tartják, amely gyakran öngyilkossághoz
vagy életképtelenséghez is vezet. Bevallom, a második év végére bennem is
keserű düh ébredt Ilonával szemben. Dühöm eleinte csak hullámokban támadt
rám, ingerült gondolataimat hamar elhessegettem – bár tudtam, hiába, hiszen
Ilona tud róluk, s meg is sértődik miattuk –, később azonban egyre jobban
elárasztott a bosszúszomjas gyűlölet, amely hamarosan már szerelmem elpusztítására
tört. Azon kezdtem törni a fejem, hogyan szabadulhatnék tőle – ő pedig kétségbeesetten
sírt és védekezett, hisz szándékaimat nem titkolhattam előtte. De mit volt
mit tenni?
Rettegés kerített hatalmába, mert azt tapasztaltam, hogy Ilona önálló életet
kezd élni bennem, vagyis nem csupán általam létezik immár, hanem saját maga
is gondolkodik, érez és cselekszik. Arra is hamarosan rá kellett ébrednem,
hogy nemcsak én gyűlölöm őt, hanem ő is engem: kényszerű együttlétünk érzékeny
és védekezésre mindig is hajlamos lényét bizonyára sokkal mélyebben sebezte,
mint az én türelmes, biztos énemet. Gyűlölt, éreztem, hogy gyűlöl: iszonyodott
mindattól, ami bennem elviselhetetlen, a ruganyos járásomtól, attól, hogy
mindig egyenesen tartom magam, hogy ropogtatom az ujjaimat, és hogy kimérten,
tisztán beszélek, hogy lassan eszem, és sokáig rágok, még a szagomat, a tiszta
szappanszagomat is utálta. Mivel pedig mi ketten teljesen eggyé váltunk, rajta
keresztül én is kezdtem megutálni magam, márpedig ennél, a valódi és őszinte
önutálatnál nincs semmi megalázóbb és elviselhetetlenebb. Tudtam, ha nem szabadulok
meg tőle, mindketten belepusztulunk.
– Na és mit csinált? – szólt közbe Zoli izgatottan. Vilmon hökkenten nézett
rá.
– Hogyhogy mit csináltam?
– Hát igen, hogy…
– Hogy mit csináltam? Hát mi az istent csináltam volna! Csak egyet tehettem.
Megszabadultam tőle.
– De hát hogyan?
– Egyszerűen. Ahogy felépítettem, le is tudtam rombolni Ilonát. Tulajdonképp
nem is volt nehéz. Rombolni mindig könnyebb, mint építeni. Először is leszoktattam
magam a gyermeteg s és c hangokról, a ringatózó járásról, a furcsa kézmozdulatokról,
azután kidobáltam Ilona tárgyait, ruháit, elzártam fényképeit, büntettem magam,
ha emlékeit felidéztem, paróka, testápoló, kölni, mind-mind szemétre került.
Félelmeitől volt a legnehezebb szabadulnom, de nőket szereztem, és a karjuk
közé bújtam előle – ittam, utaztam, mulatókba jártam: csupa olyasmit tettem,
amit Ilona gyűlölt, így egyetlen, igaz, kínos év alatt sikerült eltüntetnem
őt magamból –, és megdöbbenésemre egykori fájdalmam is lényével együtt enyészett
el nyomtalanul.
Felfoghatjuk ezt úgy is, mint valamiféle terápiát. Azóta nyugodtan élek. Ilona
még mindig rettenetesen hiányzik, de hiánya már nem fáj, nem öl meg. Túlélem.
Nem mondom, magányos vagyok, de végül is ki nem az?
Zoli szótlanul gubbasztott, meg sem mert szólalni a monológ alatt. Üres, kihűlt
műanyag poharát védekezőn tartotta arca elé.
– Tényleg, kér még egy kis teát? – kérdezte Vilmon, előemelve arcát a sötét
sarokból. – Biztos őrültnek tart.
– Egyáltalán nem, dehogy, csak, tudja, ez az egész olyan, olyan… ijesztő.
– Igen, tudom – vonta meg a vállát a férfi. – Még nem is beszéltem róla senkinek.
Nem is tudom, miért épp most jött rám… ne haragudjék, hogy így magára zúdítottam…
de ha az ember utazik, valahogy könnyebben nyílik meg… Felelőtlenebb…
Tudja, az a baj, hogy rettentően… Mondja, maga szerint rosszul döntöttem?
– Egyáltalán nem, így valóban nem lehetett élni. Nagyon… kényelmetlen lehetett…
– Igen, azt hiszem, tényleg nem volt más választásom…
– Nézze, felfelé megyünk – mutatott Zoli megkönnyebbülten az ablakra, amely
mögött erdőbozontos hegyhátak feketéllettek. – Ez már a hegy. Itt kanyarodunk
el délkeletnek.
– Igen, igen.
– Furcsa elképzelni, hogy reggel már a tengernél leszünk…
– És fürdünk benne…
– Mi még délelőtt semmiképp nem, tudja, délben továbbutazunk Dubrovnik felé.
– Hajóval?
– Igen, közvetlenül a pályaudvarnál van a kikötő.
– Tudom, már jártam arra.
– Szóval, mi sajnos még nem fürdünk holnap – vonta meg a vállát Zoli.
– Mi viszont igen – felelte Vilmon, és most először elmosolyodott.