Kun Árpád

PHILÉMÓN ÉS BAUKISZ

„Hogy aludtál, kedves Baukiszom?”
„Szemembe világított a hold, és
csíptek a szúnyogok. Tündöklő
fény csapott ki a tisztaszobából,
ahol a vándorok alszanak,
s vihar járt a kemencesut körül.”
„Ilyen hangosan horkoltam volna?”
„E zaj nélkül olyan lennék,
mint a tengerparti halász,
akinek fülében örökös a hullámverés,
a szárazföld belsejében alva
felriad a néma csillagokra,
s csak forgolódik azután.”
„Így is forgolódtál.” „Forgolódtam.
Láttalak újra a gömbakác alatt,
s az ágak közé akadt papírsárkányt,
amit zörgetett fölötted a szél.
A csomagjaim a peronon voltak,
hogy hazautazzam anyámhoz,
a kalapdoboz egyensúlyozott legfelül.”
„Kihajtottam utánad az állomásra,
pedig mást szerettem.” „Gyűlöltelek,
mégis felkapaszkodtam melléd
a bakra. Korábban mindent
tudtam rólad, most újra semmit.”
„Pirkad. Szól a csalogány.” „Nem,
ez már a pacsirta. Zörög a lánc
a kútnál, mosakszanak a vándoraink.
Ki kell engednünk a tyúkokat
és megöntözni a palántákat.
Napközben megint nagy lesz a hőség.
Megcsinálom a cseppjeidet,
keljünk fel, kedves Philémónom.”