Karafiáth Orsolya

MINDEN, AMIT A FELEJTÉSRŐL TUDNI KELL

1

Ahogy a színbe másik szín kerül,
ahogy egy tájképből az arc kiválik:
vonásaid szétbontom, rendezem –
hasonlósággá váltom át hibáit.

Amit csak látsz vagy elképzelni tudsz:
könnyű anyag, hajlékony, engedelmes.
Már bárminek formáját felveszi,
hogy illeszkedjen új tekintetedhez.

Vonásaid szétbontom, rendezem,
míg már csupán emlék-kontúrja van.
Aztán megnézlek, mindent összeértve;
csak nézlek most, egészen arctalan.

2

Végül olyan leszel, akár az ízek:
mi volt, s újra s újra összeáll.
Csípése játék, édessége múlik,
de önmagára bárhol rátalál.

Mint egybeérett, régi társaságban:
röpködnek érthetetlen félszavak.
Belső poénok, kínos is nevetni –
időnk emlékezés nyomán halad,

s az ismételhető történetekben
mi volt, az újra s újra összeáll;
megint vonatra vársz Taorminában,
vagy stoppolunk egy fesztivál után…

3

s lassanként minden egynemű zene.
Üres szobákban és koncertteremben.
Akár a szó, akár egy mozdulat –
már nem tudom, melyik szólhatna szebben.

Lassanként minden egynemű zene,
kottája kézzel írva, elmosódva.
A hangodat, mikor nevetsz, veszekszel,
a suttogást a csönddel összehozza.

Mint napjaink, a fáradt tételek,
melyeknek lassú halkulása van.
Betépve Pink Floyd, Mahler harmadikja –
csak hallgatom, egészen hangtalan.

*
(Felejtselek csillagszerű anyaggá.
Tűzzé, földdé. Vízzé felejtselek.
Szépség ez is, ragyogva és lehullva –
valódi kép a Göncölök helyett.)