Kálnay Adél

FEKETE ANGYALOK ÉS MÁS FÉLELMETES DOLGOK

Ilkának és Ferikének sok közös titka volt. Voltak helyek, melyekről csak
ők tudtak, s voltak tárgyak, melyeket elrejtettek ezekre a helyekre. Nagyapám
azt mondta, hogy nemsokára megint háború lesz, rémisztette Ferike Ilkát. Ha
meg akarjuk úszni, fel kell rá készülni. Jó, egyezett bele mindenbe Ilka,
s a jeges rémülettől remegett a hangja. A háború a borzalmak borzalma volt
számára, valahányszor szó esett róla, sírhatnékja támadt. Pedig szó aztán
sok esett róla. Azért ilyen félős ez a lány, mondta a nagyanyja, mert akkor
fogant, amikor bombázták a várost. Senki sem tiltakozott, csak bólogattak
egyetértően, s noha Ilkának fogalma sem volt, mit jelent az, hogy fogant,
biztos volt benne, hogy akkor igen rossz dolog történt vele. Kérdezte Ferikét,
de ő sem tudott erről többet. Mit tudom én, vonta meg a vállát, és el volt
intézve a kérdés. Nézd csak, mutatta fel legújabb szerzeményét, egy kopott,
koszlott ostort, ezt a padláson találtam, jó lesz majd. Te mit hoztál? Ilka
zavarban volt, ő nem mert olyan gátlástalanul lopni, mint Ferike, olyan fantáziája
sem volt, nem tudta, mi minden kellhet háború esetén. Minden, érted, minden,
förmedt rá barátja, lehet, hogy egyedül mi maradunk életben az egész világon.
No egyéb se kellett Ilkának, bőgve futott hazáig. Az ajtó előtt azonban mindig
megtörölte arcát, nehogy faggatni kezdjék, mert még a végén eltiltják Ferikétől.
A félelmeiről már csak azért sem beszélhetett, mert úgy tudta, hogy félni
szégyen, s ő nem akart szégyenben maradni. Ráadásul csupa bátor ember vette
körül. Édesanyja meg nagyanyja elmesélték, hogyan hozták át a család összes
holmiját Felvidékről. Ott laktunk régen, tudod, magyarázták, de az most már
egy másik ország. Éjszakánként hordtuk nagy batyukban át a hegyen, egyszer
még a fegyvert is ránk fogták. De nagyapja is bátor volt, titokban főzte ugyan
otthon a pálinkát, ám azt mondogatta, engem aztán nem érdekel, ha jön a finánc,
tehet egy szívességet… Ilyenkor persze a felesége rögtön rászólt, ejnye,
János, hogy beszél! Az apja is bátor volt, mert ott volt a háborúban mint
levente, és arra is megtanították, hogyan kell embert ölni, de ő mégsem ölt,
és ehhez is nagy bátorság kellett, mert az parancsmegtagadás, és azért kivégzés
járt. Mindehhez képest Ilka nem mert egyedül lenni a sötét szobában, félt
kimenni a hátsó udvarba, a vécére, félt attól, hogy elveszíti szüleit, vagy
hogy ő fog elveszni egy napon, félt a szokatlantól, a haláltól, s félt magától
a félelemtől is. Ferike meg azt mondta, hogy ő senkitől nem fél, csak az öreg
Burótól. Vele kapcsolatban annyi, de annyi rémtörténetet tudott, hogy csuda.
Ilka minden szavát elhitte, és szent borzadállyal nézte az öreget, a világ
minden kincséért nem ment volna vele szembe vagy mellette. Buro feleségével
élt már csak a házban, egy magas kerítés mögött. Hozzájuk még a meggyfa tetejéről
sem lehetett belátni, és hátulról, a hegyről sem, mert olyan sok fa volt a
kertjükben, az udvarukon, mintha erdőbe építették volna a házat. Nem barátkozós
emberek, mondta nagyanyja, akit Ilka csak Mamókának hívott, amióta az eszemet
tudom, mindig zárva van a kapujuk. Nem is jár hozzájuk senki, pedig neveltek
vagy négy gyereket, hogy azok hol vannak, azt csak a Jóisten tudja. De nemcsak
a Jóisten, hanem Ferike is tudta ezt nagyon jól. Megette a gyerekeit, a csontjaikat
meg elásta, súgta Ilka fülébe. Megette őket, kettőt azért, mert rosszak voltak,
egyet azért, mert lány volt, egyet meg azért, mert nem hasonlított rá. Ezen
aztán elgondolkoztak egy kicsit, merthogy nem hasonlítani az öreg Buróra,
az kész nyereségnek tűnt. Nagy krumpliorra volt, lila, vörös, néhol már szinte
fekete, az egyik szemét fehér hártya fedte, a másik szeme meg olyan kicsi
volt, s olyan mélyen ült a szemgödörben, mintha nem is volna. Sűrű, bozontos
szemöldöke lenőtt az orrára, és a szájában két-három hosszú, sárga fog díszelgett.
Mindezeket persze nem Ilka figyelte meg, hiszen ő rá sem mert nézni, hanem
Ferike mesélte, alaposan részletezve az undorító és elborzasztó elemeket.
Ilka csak annyit látott, hogy szakadt, koszos fekete kabátban jár, bicegve,
féloldalasan, mert a bal lábát nem hajlítja be. Fából van az neki, tudta ezt
is Ferike, egyszer kilestem, amikor éppen lecsatolta. Ilka nem kérdezett vissza,
hogy ugyan hol lested ki ezt, eszébe sem jutott, hogy Ferike olyat mondjon,
ami nem igaz. Az ördöggel cimborál, vagy ő maga az ördög, jelentette ki Ferike,
egyszer láttam a dögkútnál is, Vargáék kutyáját húzta ki éppen, azt, amelyik
a stráfkocsi alá szaladt. Megesznek azok mindent, mit gondolsz, mitől olyan
kövér a felesége, és mitől jön az a fertelmesen büdös füst az udvarukról?
Valóban, időnként orrfacsaró bűz árasztotta el a völgyet, Mamóka ilyenkor
becsukott minden ablakot, ajtót, Ilka apja pedig azzal fenyegetőzött, hogy
följelenti az öreget. Már megint égeti a vackait, gumikat, bőröket, olyan,
mintha egy krematórium működne mellettünk. Mi az a kertmatórium, kérdezte
Ilka, amikor találkoztak, apu azt mondta, egy ilyesmi lehet ott, intett a
fejével Buro háza felé. Na azt éppen véletlenül tudom, hümmögött Ferike, az
az, hogy Hitler ott égette el a zsidókat. Egy ilyen nagy szoba és kemence
van benne, meg csapok, amikből a gáz jön. Amikor aztán ettől az emberek meghalnak,
beteszik őket a tűzbe. Ilka elborzadva hallgatta. Szóval az apukád is ezt
mondta, ismételgette elégedetten Ferike, na ugye, hogy nem beszélek hülyeséget?
Ettől kezdve mindent, ami eltűnt, mindent, ami gyanús volt, az öreg számlájára
írtak. Hamarosan hosszú bűnlista kerekedett, mert sok rejtélyes dolog történt
szinte napról napra. Kezdve azzal, hogy eltűnt Vargáék tehene. Ezen mindenki
nagyon elcsodálkozott, ugyanis a tehén, név szerint Rozál, olyan megbízható,
hűséges állat volt, aki biztos nem csatangol el csak úgy. Azt valaki elkötötte,
mondták, és ha Varga bácsi reménykedőn így szólt, én bízok abban, hogy előkerül
még, csak részvevőn és sajnálkozva összenéztek a háta mögött. Honnan, ugyan
mondja már, honnan kerülne az elő? Ott van az a szerencsétlen már valakinek
az istállójában, vagy ami még rosszabb… ez már sose lett befejezve, ez a
még rosszabb, de azt jelentette, hogy leölték és kimérték a szegény állatot.
Ilka nagyon megsiratta, mert Rozál olyan volt neki, mint a dajkája. Nemcsak
tejet kapott tőle, de azt a melegséget is, amire vágyott. Mert ölelgette őt
mindenki a családban, nagyapja lovagoltatta a térdén, apja a nyakába vette,
úgy vitte, anyja hozzábújt elalvásnál, nagyanyja meg átölelte, és a melléhez
szorította, hogy alig kapott levegőt, és ez jó is volt így, csak éppen minden
mozdulatban volt valami sürgetés, valami olyasmi, hogy na jól van, öleljük
meg egymást, aztán menjünk a dolgunkra. Rozál azonban nem sietett sehová.
Ha az egyszer jóllakottan elhevert, órákig képes volt békésen szuszogni, kérődzni.
Ilyenkor Ilka leült mellé a szalmára, nekidőlt vagy egyszerűen ráhasalt Rozál
bendőjére, hátára, és hallgatta a szívverését s a különös hangokat, melyek
nagyon messziről, Rozál belsőjéből érkeztek hozzá, simogatta a szőrét, vakargatta
a füle tövét, s közben nézelődött. Minden, ami az istállóban volt, gyönyörködésre
való volt. Teljesen megértette Varga bácsit, aki olykor ott is aludt. Érezni
a szalmának, a szénának, az állatok kipárolgásának a szagát, hallgatni az
állatok szuszogását, nem, semmi nem ért fel ezzel. Az öreg Varga megint többet
ivott a kelleténél, igaza van Vargáné asszonynak, ha nem engedi be a házba,
jelentette ki Mamóka, ha Ilka irigykedve mesélte, hogy Varga bácsit reggel
megint az istállóban találta. De Ilka ebből az egészből csak a Vargáné asszonyt
hallotta meg, különösnek érezte ezt a két szót együtt, ízlelgette, mondogatta,
olyan méltóságosan hangzott, s egyáltalán nem illett Varga nénihez, aki pici
volt, vékony, és gyakran elsírta magát. Ez a gyerek is legszívesebben az istállóban
aludna, morgolódott tovább Mamóka, ott hempereg órákig, aztán hozza haza a
tehénszagot, pfuj! Mamóka, ha nem volt is igazi úriasszony, de nagyon pedáns
volt, nem tűrte a koszt és a rendetlenséget. Mindennek, ami nem tiszta, az
ajtón kívül kellett maradnia. Ez nagyon megviselte Ilkát, olyan terheket rótt
rá, melyeket teljesíteni csak igen nehezen tudott. Az a folytonos kézmosás,
lábtörlés, ruhaváltás, cipőlevevés! Ráadásul Mamókának olyan éles volt a hallása,
hogy ha nem volt is jelen, a neszekből mindig tudta, mi történik éppen. Nem
vetted le a cipőd, nem húztad el a függönyt, nem vetted át a ruhát, nem használtad
a szappant! Mamóka olyan szigorú, panaszkodott Ferikének, jó neked, te azt
csinálhatsz, amit akarsz. Ez éppen nem volt teljesen igaz, de Ferike tényleg
szabadabb volt, no és merészebb is, találékonyabb is, tudta, hogyan kell a
dolgokat eltitkolni, megúszni. Erre már csak azért is szüksége volt, mert
az ő nagyanyja Mamókával ellentétben a kezével nevelt, nem a szájával. Mamóka
azt mondja mindig, hogy tehénszagom van, panaszkodott Ilka Ferikének, azzal
fenyeget, hogy nem járhatok át Varga bácsiékhoz, még szerencse, hogy anyuék
megengedik. Ferike ehhez nem tudott mit szólni, ő nem vágyott az állatok közelségére,
ő senki közelségére nem vágyott az Ilkáén kívül, ám ezt a világ minden kincséért
nem árulta volna el senkinek, legkevésbé Ilkának. Most, hogy Rozál eltűnt,
Ilka az ő vállán sírta ki magát, és ez nagyon boldoggá tette, szégyen, nem
szégyen, még örült is szegény állat eltűnésének. Ha úgy vesszük, az öreg Buro
is Ferike malmára hajtotta a vizet. Ijesztő alakja a kisfiút egyre képtelenebb
történetek kitalálására inspirálta, melyeket nagy élvezettel adott elő titkos
szerelmének. Hogy Ferike szerelmes volt Ilkába, azt mi sem bizonyítja jobban,
mint hogy Szabó Bélust annyira megverte a gyanúsítás puszta ténye miatt, hogy
az egyszerre négy fogát köpte ki, igaz, már erősen mozogtak, s halálosan megfenyegette
minden elképzelhető szörnyűséggel, ha még egyszer ki meri ejteni a száján
a szerelem vádját. Szabó Bélus vérző orral és szájjal rohant haza, eredetileg
azzal a szándékkal, hogy azonnal beárulja Ferikét. Ez a bejelentés aztán otthon
apja szúrós tekintetére megbotlottam és elestem nyafogásra szelídült. Utóbb
Ferike is megsajnálta Bélust, aki jóval gyengébb és ügyetlenebb volt nála,
és pár nap múlva kibékült vele. Ugyanakkor elégedetten állapította meg, hogy
a verés eredményes volt, Bélus soha többet nem tett kétértelmű megjegyzést,
s nemcsak ő, de senki más a környéken. Fájdalomdíjul olykor Bélust is meghívta
Ilkáék mögé a dombra egy kis beszélgetésre. Ültek a dombtetőn vagy Ilkáék
pincéjének a tetején, ami szintén egy pici dombocska volt, hosszú szálú fűvel
benőtt halom a kert végében, ültek vagy hasaltak, rágták a fűszálakat, és
belemerültek mindazoknak a borzalmaknak a taglalásába, melyeket a napi események
kínáltak. Mert Rozál eltűnése csak a kezdet volt. Valaki elvitte Sztyavináék
éjjel-nappal kint száradó ruháit a szárítókötéllel együtt. Sztyavináékat,
akiknek a nevét a gyerekek kimondani sem tudták, és csak Csavináéknak hívtak,
nem nagyon szerette senki a völgyben, mert elég furcsa emberek voltak. De
hát melyikünk nem furcsa, mentegette őket Mamóka olykor még maga előtt is,
hiszen ő maga is beszélt róluk sokszor sokfélét, egyik embernek ez, másiknak
meg az a hibája. Kinek milyen sors jutott, fejezte be mindig ezzel a mondattal,
ami után már nem lehetett mit szólni. Sztyavináék attól még persze nem lettek
kedvesebbek Ilka számára, de megértőbben nézte Sztyavina néni horgas alakját,
érdekes járását, amely olyan volt, mintha egy bábu kelt volna életre, még
a szemhéja is úgy mozgott, ahogy Anocskai Ági alvóbabájának, lassan, szakaszosan
ereszkedett, emelkedett, s egyszer a népboltban elképedve látta, hogy amint
a mosószappant kérte, egyik szemhéja végig zárva volt, s csak a másik szemével
nézte az ugyancsak megdöbbent eladót. Szóval Sztyavináék összes kiterített
ruhája eltűnt egy szép tavaszi reggelen, s noha vastag mészpor ült az egész
udvaron, egyetlen lábnyomot sem találtak. Nem volt kire gyanakodni, s ez végképp
megijesztette az embereket. A többi apróság, hogy eltűnt innen egy fej káposzta,
onnan néhány zöldség, amonnan pár bokor krumpli, hogy az Abafiék kertje végében
lévő vadkörtefát, amely mindenki vadkörtefája volt, de leginkább azé a néhány
gyereké, aki a három völgyben lakott, egy éjszaka szinte teljesen lekopasztották,
ezek az apróságok, melyek folyamatosan tartottak nyár közepéig, arra voltak
jók, hogy állandósították a bizonytalanságot s a félelmet. Az öreg Buróra
a gyerekeken kívül senki nem gyanakodott, nekik azonban pár hónap alatt sikerült
igazi szörnyeteget faragni az öregből. Ilka és Bélus ennyivel meg is elégedtek
volna, megtestesítették a gonoszt, s egyszerű lett az élet, nem kellett már
úgy általában félni sem a sötéttől, sem az elmúlástól, sem bármi mástól, félni
már csak az öreg Burótól kellett, akit azért szemmel lehetett tartani, akit
el lehetett kerülni, akitől el lehetett futni, s aki ráadásul szemmel láthatóan
nem törődött velük. Ferike, a nagy kalandor azonban nem érte be ennyivel,
ő bizonyosságot akart szerezni, s ezért tervet szőtt, s ebben a tervben szerepet
szánt két barátjának is. Buróék kertje is a dombnak futott, csak éppen a szemközti
dombnak, amely korántsem volt annyira barátságos, mint az Ilkáék felőli, s
nagy kalandnak számított átmenni oda és azt megmászni. Először is át kellett
menni a szántóföldön, ahol vagy kukorica nőtt éppen, vagy búza, aztán át kellett
vergődni a csipkéből, somból, kökényből álló sűrű bozóton. Ha átjutott az
ember, és lenyalogatta, útifűvel letörölgette a véres karcolásokat, megdörzsölte
a csaláncsípéseket, továbbmehetett a szúrókával, bogánccsal teli domboldalon,
bele-belehuppanva a fűvel benőtt gödrökbe, amelyeket ki tudja, kik ástak ki
valamikor régen, talán a háború idején, s felérhetett az akácosig, ahonnan
már lehetett látni a várost, a gyárat, s ha nem takarták a fák, a patak mellett
pöfögő vonatot is, ami naponta kétszer kötötte össze a várost a nagyvilággal.
Ilkáéknak azonban nem kellett a dombtetőre menniük azon a délutánon, amikor
Ferike végre cselekvésre szánta el magát. A bozót mögött elevickéltek Buróék
kertjének végéig. Állt itt egy diófa, annyira öreg volt már, hogy kérge alatt
óriási szarvasbogarak vertek tanyát, s nem termett rajta egy szem dió sem.
Ennek a fának egy ága messze benyúlt Buróék kertjébe. Érthetetlen, hogy az
öreg, aki megmászhatatlan fallal vette körül birtokát, miért hagyta ezt a
tényt figyelmen kívül. Nos, Ferike azt találta ki, hogy ezen az ágon előrekúszva
kilesi, mi történik Buróék udvarában. Ilkáék feladata az volt, hogy bakot
tartsanak neki. Bélus nekidöntötte a hátát a fának, s Ilkának fel kellett
másznia Bélus vállára. Ez nagyon nehezen sikerült, s csak azért nem futott
el sírva, mert Ferikét nem hagyhatta cserben. Mikor végre ott imbolygott Bélus
vállán, még azt is ki kellett bírnia, hogy Ferike, mint holmi lépcsőn, felgyalogol
rajtuk, aztán remegő lábbal elheverhetett a földön. Bélus melléje hemperedett,
s lélegzet-visszafojtva figyelték, mi történik ott fönn a láthatatlan magasságban
Ferikével. Hosszú idő telt el nagy csendben, Ilka semmi mást nem hallott,
mint tulajdon szívverését, de azt egyre hangosabban, aztán hirtelen furcsa
roppanást hallottak, s a következő pillanatban hatalmas reccsenéssel leszakadt
az ág, amin Ferike hasalt Buróék kertje fölött. A két gyerek felpattant, rémülten
nézték egymást, pár pillanatig hallgatóztak, majd egyszerre eredtek futásnak.
Futás közben Ilka hangtalanul, befelé sírt, s iszonyatosan szégyellte magát,
hogy így, gondolkodás nélkül cserbenhagyja barátját. Mire leért az útra, Bélust
már sehol sem látta, ez nem lepte meg, eszébe sem jutott, hogy számíthat rá
ilyen esetben. Egy darabig hallgatózott Buróék kapujánál, csak éppen addig,
amíg összeszedte gondolatait. A részletekbe nem mert belegondolni, csak az
forgott a fejében, hogy Ferikét meg kell menteni, mert mi lesz akkor ővele,
azt azonban nem tudta, hogyan, azt el sem tudta képzelni, hogy bekopogjon
vagy hogy szóljon valakinek. Azt gondolta, amit Ferike tett, azt nem lehet
megmagyarázni. A kétségbeesés megbénította, érezte, hogy elhidegül a lába,
s fejéből is kiszalad a vér. Utolsó, maradék erejével összetette a kezét,
és imádkozni kezdett. Mamóka mindig azt mondta neki, hogy ha valamit nagyon
mélyen és őszintén kérünk a Jóistentől, akkor teljesül, hát ő most nagyon
őszintén azt kérte, történjen valami, ami megszabadítja Ferikét, nyíljon meg
az ég vagy a föld, nyelje el az öreg Burót házastul, feleségestül, s Ferike
kerüljön ki épen, egészségesen a pokolból. Behunyta a szemét, s vacogó fogakkal
hajtogatta, Istenem, segíts, Istenem, tegyél valamit! A következő pillanatban
pedig ki is derült, mennyire nincs igaza a nagyapjának, aki azt hajtogatta
régóta keserűen, hogy Isten magára hagyta ezt az elvadult világot, mert egy
fekete autó jelent meg a völgy aljában, illetve először a hangját lehetett
hallani, s már a szokatlan hangra abbahagyta Ilka az imádkozást, s tágra nyitott
szemmel bámult lefelé. Nem látott még ilyen autót, de kétsége nem volt afelől,
hogy imája hallgattatott meg ilyen gyorsan, s a fekete autó senki másért,
mint az öreg Buróért jön, ki másért is jönne, ha nem az ördögért magáért,
aki odabent már ki tudja, mit készül elkövetni kis barátjával. S valóban,
az autó megállt a reszkető lábú Ilka előtt, kiszállt belőle négy bőrkabátos
férfi, és az egyik azt mondta kedvesen, mondd csak, kislány, hol lakik Buro
József, s Ilka, aki biztos volt benne, hogy a Jóisten angyalai jöttek el a
fekete autóval, felemelte kezét, s a kopott kapura mutatott. Az egyik angyalnak
még arra is volt figyelme, hogy megsimogassa Ilka fejét, majd odaléptek a
kapuhoz, s a bevehetetlennek hitt erődítményt válluknak egy erős feszítésével
belökték. Hej, a szentségit, kiáltott az öreg Buro, aki ott állt az udvaron
a holtfehér Ferike előtt, hej, a szentségit, mondta még egyszer, de a fekete
ruhás Isten küldöttei leteperték, majd szinte a levegőbe emelve a kocsihoz
vitték, betuszkolták a hátsó ülésre, s nagy port hagyva eltűntek Ilka szeme
elől. Mindez pár pillanat alatt zajlott le, mire a jajveszékelő Buro néni
kifutott a házból, már Ferike ott állt Ilka mellett, furcsán kifordult karját
másik kezével tartotta, s a szabadságtól megmámorosodott tyúkok kifutottak
a bedőlt kapun, s eltűntek a kukoricásban. Ferike karját a helyére rántották,
felkötötték, s őt magát minden tiltakozása ellenére szobafogságra ítélték
meghatározatlan idõre. Mik vannak, csóválta a fejét Ilka nagyapja a vacsoránál,
a fene se gondolta volna, hogy az öreg Burónak valami ügye van az ávóval.
Még a végén nem is volt olyan rossz ember, mint gondoltuk. Ilka fejében nagy
zűrzavar támadt, ahogy nagyapját hallgatta. Diadalérzése lassan lelkifurdalássá
változott. Este, lefekvésnél óvatosan kérdezgette Mamókát, tényleg van-e olyan,
hogy valaki nagyon kér a Jóistentől valamit, és az teljesíti. Van olyan, puszilta
meg Mamóka a homlokát, bizony van, de most már aludjál. Ilkának borzasztó
álma volt. Egy hatalmas kert előtt állt, amelyben fák helyett zuhanyrózsák
álltak sűrűn, igen sűrűn, s mindegyik rózsa alatt egy ember állt. A kert kapujára
hatalmas betűkkel ki volt írva: KERTMATÓRIUM, és az öreg Buro jött feléje,
integetett neki, és tessékelte őt egy zuhany felé, ahol még nem állt senki.
Rettenetesen félt, és próbált elfutni, de valami a földhöz szögezte. Egyszer
csak az égből fekete ruhás angyalok szálltak alá, hatalmas, suhogó fekete
szárnyakkal, és az öreg Buro körül kezdtek röpködni, teljesen úgy, mintha
incselkednének vele. Az öreg kacagni kezdett, ide-oda dobálta lábát, s kiabálni
kezdett Ilka felé. Azt hiszed, rossz vagyok, azt hiszed, rossz vagyok, ej,
ej, s játékosan fenyegette az ujjával. Aztán, amikor már olyan közel ért hozzá,
hogy megérinthette volna, a fekete angyalok felkapták, s repítették alig a
föld felett, s ekkor már nem angyalok voltak, hanem fekete madarak, hollók
vagy sasok, s röpülés közben oldalról belecsippentettek az öreg Buróba. Ilka
kétségbeesetten jajveszékelt, az emberek a zuhany alatt hirtelen fákká váltak,
kitépték gyökerüket a földből, s futni kezdtek feléje. Nem akartam, nem akartam,
ordított Ilka torkaszakadtából. Mit nem akartál, édesem, hajolt fölé anyja,
úristen, ez a gyerek lázas, kiáltott aztán valahová messzire, de Ilka nem
hallotta, hogy válasz érkezett volna. Nem akartam, hogy elvigyék, sírta, s
érezte, hogy éles kések hasogatják a torkát. Kicsodát ne vigyenek el, faggatták
könyörögve, akkor már ott állt mindenki, kit ne vigyenek el, sürgette az apja,
s fölkapta Ilkát, meg is rázogatta, mert annyira rémítő volt a kislány viaszsárga
arca, hogy vissza kellett rázni belé az életet. Az öreg Burót, suttogta Ilka,
aztán elveszítette az eszméletét. Amikor magához tért, Mamóka kisírt szemét
látta meg először, s hosszú időbe telt, amíg össze tudta kapcsolni a valamit
egyfolytában motyogó szájjal, amíg végre Mamóka tényleg Mamóka lett, nem csupán
kétségbeejtő részletek egymás mellett létezése. Ekkor megértette azt is, mit
mond gyors egymásutánban vég nélkül, inkább engem, csak ne őt, drága Istenem,
ezt ismételte rezzenéstelen arccal. Amikorra Ilka hetek múlva felgyógyult
súlyos betegségéből, s kifeküdhetett az eperfa alá az udvarra, ahol a tyúkok
fel-felugráltak lelógatott kezéhez, úgy csipegették a darabka kalácsot, amit
már képtelen volt leerőszakolni még mindig érzékeny torkán, már mindenki tudta,
hogy az öreg Burót többet nem fogják látni. Az ávósok többször visszajöttek,
míg Ilka nem volt magánál, kifaggatták az embereket, többször átforgatták
azt a többmázsányi szemetet, amit az öreg a háza mögötti fészerben felhalmozott.
Nem csinált az én uram semmit, mivel vádolják, mivel vádolják, kapaszkodott
a bőrkabátos karjába a felesége, de az csak a lehúzott kocsiablakból szólt
vissza, szépen, hangosan, hogy mindenki hallja. A nép ellensége volt, csak
ne mentegesse, mert már mindent bevallott, érti?! Mindezt Ferike mesélte el
Ilkának. Ott ült a földön a kislány lábánál, szorgalmasan tépkedte a füvet,
és igyekezett természetesnek venni Ilka sápadtságát, gyengeségét, hamar kifulladó
beszédét, s megpróbált úgy mesélni, hogy az ne rémítse meg kis barátnőjét.
Csak akkor jöhetsz el hozzá, mondta Mamóka a boltban, ha nem izgatod fel semmivel.
Tudom, fenyegette meg, tudom, hogy mindenféle bolond dologról sutyorogtok,
főleg te, aztán amilyen érzékeny gyerek az én unokám, mindent a lelkére vesz.
Ferike megígérte, hogy semmiről nem fog mesélni, de azért azt sehogy nem állhatta
meg, hogy a legfontosabbakat ne említse. Szerencsére Ilkából a magas láz kiirtotta
a kínzó lelkifurdalást, a betegsége előtti események olyanok lettek, mint
langyos nyári délutánon az elmúlt hideg tél emléke, egykedvűen hallgatta Ferikét,
majd éppen annál a résznél, amikor a fekete autó legördült a völgyből, lehunyta
a szemét, jelezte, mennyire elfáradt. Igen, jutott eszébe kis hallgatás után
Ferikének, azért a legfontosabbat csak elmondom, képzeld, megkerült Rozál,
bizony. Ki tudja, honnan és hogyan, de egy hajnalban ott állt Varga bácsiék
kapuja előtt, és türelmesen várta, hogy beengedjék. Na, ez jó hír, mi, mondta
izgatottan, és megfogta a kislány kezét. Ilka nem nyitotta ki a szemét, de
lassan elmosolyodott, s parányit moccant a keze, éppen csak annyit, hogy Ferike
megnyugodjon, a baj elmúlt, minden rendben lesz ezután. Biztos volt benne,
eljön majd egyszer az a pillanat is, amikor elmesélheti, mi történt vele akkor
ott az öreg Buro kertjében, amíg rájuk nem törték a kaput, s meg nem látta
Ilka hófehér arcocskáját, amit azóta, hogy leszakadt vele az ág, nem is remélt
többé, el fogja majd mondani, hogy tudja, Ilkának köszönheti a megmenekülését,
s azt is elmondja, mennyit imádkozott nagyanyja sötét szobájában az ágy fölött
lévő szentképnek könyörögve, melyen a haragvó tengeren Jézus áll egy csónakban,
és kezét óvón a rémülten kuporgó halászok fölé tartja, imádkozott, hogy mentse
meg Ilkát is, ne csak a halászokat, és megígérte, hogy cserébe hinni fog benne,
és elmegy majd a templomba is, ahol pedig halálra fogja unni magát, szóval
mindezt majd elmondja egy megfelelő pillanatban, amikor már futva másszák
meg a domboldalt, most csak legyen csend, olyan, de olyan csend, amelyben
hallani, hogyan pereg az érett eper, hogyan fészkelődnek a jóllakott tyúkok
az árnyékban, olyan csend, amelyben csak Ilka egészséges, nyugodt szuszogása
hallatszik, a legszebb hang ezen a bágyadt nyár végi délutánon.