Horkay Hörcher Ferenc

„DE MINKET EGYÜTT MÁR NEM TALÁLT…”

Tatár Sándor: A szénszünetre eljött a nyár
Balassi Kiadó, 1999. 650 oldal, 600 Ft

Tatár Sándor második verseskötetétől címe alapján dalszerű lírát
is várhatnánk. Akkor azt mondhatnánk, belesimul abba a hangfekvésbe, ami mostanában
számos tehetséges szerzőt jellemez – Orbán János Dénestől Varró Dánielig.
Hiszen a cím az én fülemben azt a talán hatvanas évekbeli slágert idézi föl
– természetesen ironikusan, „remix” változatban –, amelynek második sorát
a kritika címéül választottam. Tatár hajlik is ilyenfajta hangütésre. Elég,
ha csak egyetlen részletet idézek fel a kötetből ennek igazolására: „Nézd
szívecském, ott fönn, fönn! / az egy poéta lesz! / Felfelé vonja ösztön /
vagy pancsolt kocsmaszesz.” Nem idegen tőle az öniróniára hajló „negéd”, a
harsány költőiség mint eltávolító és egyben beismerő gesztus – annak beismerése,
hogy igen, költő vagyok.
Tatár azonban másféle irányt választ költészete számára, mint a fősodor. Nem
érdekli a puszta fényűzés, a rímhányás, a dal’lás. Bár költői készségei számára
láthatólag kihívást jelent ez a versbeszéd, az olvasó számára is érzékelhető
módon küzd az ellen, hogy megrekedjen ennél a fajta dalszerűségnél. A „dizőz”-szerep
ugyan izgatja, azonban érdeklődése összességében filozofikusabb a dalszerűség
eszközeivel ma élők átlagánál. Ráadásul ennek a kötetnek témája is van: feladatának
tekint valamit elmondani. E törekvés pedig nyilvánvalóan túllendíti a kétforintos
dalokkal való megelégedés stádiumán. Ideje hát, hogy mi is ebbe az irányba
forduljunk, és megpróbáljunk a kötet igazi tétjével szembesülni.
Az igazat megvallva nem tudom, mennyiben tekinthető a kötet részének az a
sárga lapra írt, az én kötetemhez mellékelt egyoldalas „széljegyzet verseskönyvemhez”,
mely a Laborospince címet viseli, s melynek szerzője az aláírás tanúsága szerint
szintén Tatár Sándor. Ez a szöveg ugyanis a kötet értelmezésének feladatát
vállalta magára, a kérdés csak az, kívülről vagy belülről, azaz a kötet részeként
vagy attól függetlenül teszi-e ezt. Mivel azonban e kérdésre valószínűleg
nem kaphatunk mindenkit kielégítő választ, fenntartva fenntartásunkat, lássuk
most már mondandóját: „A költő mindaz lehet, ami Ady fekete zongorája. Nemkülönben
éltes cigány, hattyúidomár és albatrosz. De mennyire hogy szenespince-látogató
is, akinek Vergilius nem jut éppen, ellenben Freuddal vezetgetik és bátorítják
egymást ott, amaz unheimlich nyirkoshidegben.” Ebben az idézetben – s e megállapítás
általánosítható – Tatár a költő szerepével foglalkozik, mert e kötetben Tatár
egyik központi témája a költő, a költői szerep(ek) lesz(nek). Az a költő,
aki sokféle álarca miatt nehezen kiismerhető. Ennek a költőnek adatik meg
a tudatalatti (?) séta Freuddal, „amaz unheimlich nyirkoshidegben”. Tatárt
tehát a költészet nem mint szakma, mint különös mesterség érdekli. Számára
a költő – bocsánat a kifejezésért – a mai ember megtestesítőjeként érdekes.
A költő az ember antropológiai helyzetét tárja föl „a korban”. Ez bizony igencsak
súlyos filozófiai tétel, s vállalása bátorságra vall – egyúttal olyan irodalomeszményre,
amely csakugyan nem tekinthető általánosan elfogadottnak ma. Tatár költészete
tehát kettős terhet vesz a vállára; amikor a dalszerűség, de legalábbis a(z
időnként túlírtságba hajló) jólformáltság mellett e filozófiai téma kidolgozására
vállalkozik. A szerző ontológiai érdekű költészetet űz, szőröstül-bőröstül
vállalva ezt a nagy hagyományt, amely legkönnyebben a romantikus irodalomeszményhez
köthető, de amely igencsak nehezen illeszthető bele abba a nyelvi közegbe,
amiben ma e verseknek meg kell szólalniuk. Tatár azt kockáztatja meg, hogy
ami e versakarat révén megszületik, „utánzat, fércmű, kidagadó homlokereket
vizionáltató egeket-ostromlás avagy szépelgő hangicsálás” lesz.
Foglaljuk össze, mit tudunk eddig. E kötetben költészetet kapunk a költészetről,
mely dalszerű, versszerű, s melyben a költő – régi szokásához híven – magáról
beszél, azért, hogy rólunk mondjon el, nekünk valamit. Tatár ezt a szükségszerűen
skizofrén beszédhelyzetet is témájává teszi, s ezzel reflektálttá válik kísérlete.
A beszélő arról szól, hogy tudja, milyen visszás, ha versben magáról beszél.
A versben azt látjuk, hogy a megfigyelő magát nézi. A versek többsége ugyanis
első vagy második személyben születik. Önmegszólító vagy meditatív versek
ezek, melyek nem patetikus hangszerelésűek, hanem sokszor az élőbeszéd fordulatait
idézik („Na nem. Ilyen vidám éppenhogy / nem volt a dolog”), máskor a romantikus
hangütést utánozzák, vagy stilizált nyelvet mutatnak („Avítt költ’ vagyok,
azt hiszem”, illetve „E bűnszagú csalitban, hol létezésem árva, elég sokat
csalódtam”).
Valójában azonban mindezek a stíluseszközök csak arra szolgálnak, hogy kimondhatóvá
tegyék filozófiai problémáját: az egyedüllét, az ember természettől adott
árvaságának kérdését. Azért önmegszólító versek ezek, mert ebben a versvilágban
nincs más, aki szóval bírna, csak a „lírai én”. Az ember léthelyzetének metaforája
Tatárnál a csöndakvárium: „Lebegő uszonyaiddal árnyékod fölött siklasz. /
Árnyad kőről kőre ugrik át.” Az ember annyira talál otthonra ebben a világban,
mint egy csöndakváriumban: „Suhansz / bűntelenül és / (lassan) / boldogtalanul.”
Az én eredendő árvaságát és egyedüllétét nem tudja ellensúlyozni az a sokféle
álarc, ami elérhető számára: sőt inkább csak még láthatóbbá teszi ezt a minden
mögött ásító magárahagyatottságot: „Az arcokat – az éjszaka reliefjeit / aki
/ (viselni megtanulta [??] / – felismerni s felnemismerni arcait) érti, milyen
árva a hó, ha egy csapat varjú továbbkavarog róla.”
Ezek a bölcseleti fogantatású versek persze már nem az első felismerés elementáris
erejével szólnak. Sokszor inkább a kifejezés képi és nyelvi pontossága révén
tudnak az olvasóra hatást gyakorolni. Tatár ugyanis bátran alkalmazza a versszerűség
másik hagyományos kellékét, a kőltői képet. Ráadásul egy-egy kép kidolgozása
során időnként valóban sikerül olyan „szenvtelenül pontos részletek”-et rögzítenie,
melyek valóban hitelesítik a leírást. Számomra az egyik legemlékezetesebb
e képek közül A vén sziszegve eljött… című vers középső részében olvasható
hagyományos leírás, őszi kép: „Megtöppedtek a megmaradt szőlőszemek, / kocsányukat
feketére csípte a dér. / A hajnal sípoló lélegzetétől lúdbőröztek a tócsák.
A buszok hátsó ablakára / rakódott mocsok mögött naftalinszag s / a kelletlen
kelésből az egymáshoz-préseltségbe át- / mentődött ingerlékenység utazott.
/ A reklámfeliratok & neonbetűk vénember módjára / folyatták a ködbe fénynyálukat.”
Érdekes, ahogyan ez a megfigyelői pontosság kiüresedik a középső ciklusban
olvasható mesteri szonettkoszorúban. A ciklus elején álló Barnás Ferenc-szövegben
a következő részlet olvasható: „Ha a megfigyelő éber tekintete eléri az illúzió
nélküli valóságot, akkor rá kell jönnie, új világossága szinte semmiben sem
különbözik a megelőző állapotok homályosságától. Vajon a legzseniálisabb megfigyelő,
Isten, a tisztánlátásnak nem ugyanezt a sivárságát éli át?” Tatár e szonettekben
valóban teljesen pőrére vetkőzteti az ember ürességélményét. Csönd, üres tér,
éjjel, bogarak s gyíkok – csak erre lát rá a költői tekintet. Minden hitről
és emlékezetről kiderül, „mélyén öncsalás pulzál”. S a magyarázat? Az egyén
számára épp önmaga a börtön. „Merthát érzed te is: Hová kilépni? / Menne csak
veled saját börtönöd; nem rejtőzhetsz el ösztönök között, // és le sem győződ
te az anyagot.” A magyarázatként emlegetett szenespincének itt a magyarázata.
Tatár szerint a költő dolga a lélek mélyének feltérképezése: s ez, mint egy
szenespince, olyan sötét és ijesztő: „szellőzetlen pince az emlékezet”. Az
embernek épp az az előnye, mint ami hátránya a teremtett világ más részeivel
szemben: hogy saját magával áll felfüggeszthetetlen párbeszédben. Az ember
boldogtalanságának oka önmaga; saját túlontúl tisztán látó tekintete: „S tudatom
akaszthatom-e fogasra? E nagy kelés, a pszichém, lelohadna?” A szem nem tud
nem nézni. A tudat nem tud nem gondolkodni. A kamera nem tud saját kamerahelyzetéből
kiszabadulni. Ez különösen azért fájdalmas felismerés az ember számára, mert
azt is be kell látnia: a látás nem jelent uralást. Nincs más megoldás, csak
az egyszerű elfogadás gesztusa: „Hagyj mindent a helyén: Ott fönn a sólymokat
– / s a hangyára figyelj, midőn titáni.”
Tatár számára fontos az ember-hangya hasonlat. Az ember fragmentumlény, aki
az egészet vágyná tudni: „vágynánk létezni egészként – magunkba száműzött
fragmentumok”, pedig „mindenütt van s sehol sincs értelem”.
Végül a kötet harmadik ciklusa talán legkendőzetlenebbül mutatja fel a magányban
lévő párbeszédességet. Itt az én és a te egy mára már múlttá vált szerelmi
viszony két szereplőjét jelenti. Az ember eredendő dialogicitása itt kapcsolódik
össze szeretet- és otthonéhségének archetipikus megjelenési formájával, romantikus
szóval kifejezve, a szerelemmel.
A szerelem azonban nem képes kitölteni az űrt, amit az ember léte jelent:
„mi visszanéz rám: őarcú hiány”. Ráadásul a szerelem e kötet antropológiája
szerint szükségszerűen elmúlt és fájdalmas. Ezért „A szerelem kockázata nem
kifizetődő”. A szerelem ugyanis az állati ösztönöket továbbéltető emberi viszonyok
közé tartozik: „Ahogyan ember csemegézik embert, / oly rafináltan állat nem
tüzel soha.” Van mégis valami elégikus ezeknek a verseknek a hangulatában.
A beszélő minden végsőkig kiábrándult szava, a szerelem minden múltbélisége
ellenére is az egyetlen melegséget, otthonosat adja ebben a kötetben – minden
fájdalmával együtt. Én és te egyaránt a másiktól reméli ezt a meleget, innét
kölcsönös kiszolgáltatottságuk: „Ha nem hallgatlak, néma vagy, / mint reménytelen
téglalap; / üres, fehér – papír (?), szoba (?), mit melegre nem szít soha
/ szén, emlék, s semmi szent sem.” Csak egymásnak tudnak megszólalni, egymással
viszont némán is beszélgetnek: „Érts meg a hallgatásomból.” Ráadásul minden
mulandósága ellenére is egyedül ez kecsegtet az öröklét reményével: „Mindaz,
amit nem kell visszavonnom, / mert nem kényszerítettél rá / – rosszul időzített
elhallgatással –, diadalunk lesz, közös tulajdonunk, egy elültetett fa egy
láthatatlanul lélegző kertben…”
Ráadásul ezen a ponton megbomlik az irodalmiság gondosan őrzött igézete is
a versben. Itt valóban betör valami más, anyagidegen anyag két szó közé: az
élet („Két őszinte szó közé már / akkora darab élet ékelődik, / hogy belőlük
mondat sose lesz”). Bár jól álcázza a költő pazar rímsziporkázással, az egyik
vers végén, az utolsó sorban egyetlen szó olvasható, mely kendőzetlen felszólítást
tartalmaz, és így hangzik: „Szeress.” Kétségbevonhatatlanul kiszakadunk a
vers magányos teréből, és itt és most valaki megszólíttatik. Vagyis épp a
szerelem elemi ereje lesz az az erőforrás, mely az irodalmiság kerekre zárt
világát felnyitja, és látni engedi, meztelenül, az emberi arcot. Akiről ezek
a versek eredetileg is szólnak. Akkor viszont tehát ez is csak irodalmiság?
Vagyis maga a kitörés is csak igézet? Az álarc önkéntelen letépése is egy
álarc? Ennek a kérdésnek a megválaszolása már kétségtelenül az olvasói értékválasztás
függvénye.
Egy biztos: az utolsó vers mintha egészen másfajta anyagból volna, mint az
előzők. Sem remény, sem rezignáció: Igen kedves: ez lesz, ez a cím maga is
már a bizonyosság. S a vers gondolati mozgása nem elégikus: nem a szép múltat
veti össze a kiábrándító jelennel, hanem épp ellenkezőleg, a jelen enyészetét
a jövő ígéretével: „Igen kedves: ez lesz. Enyészet. / De legyünk rögök vagy
lidércek: csípőnk mozgása még örök // És megöröklik árapályát: alakodat majd
csillagábrák, / versemet majd a délkörök.” Micsoda szerelmes vers, micsoda
szonett! (Szünet.)

Horkay Hörcher Ferenc