Dupcsik Csaba

ÉDENTŐL KELETRE

Edward W. Said: Orientalizmus
Fordította Péri Benedek
Európa, 2000. 667 oldal, 2900 Ft

Az Orientalizmus a frusztrációk könyve. Leleplezi, hogyan járult
hozzá a nyugati tudomány évszázadokon át – napjainkig terjedő hatállyal –
„a Kelet” leigázásához, kizsákmányolásához, a „keletiekkel” (főleg annak „legveszélyesebb”
alfajával, a mozlimokkal) szembeni előítéletek továbbörökítéséhez. A Nyugat
orientalista diskurzusának ilyen elemzésével a palesztin szerző, nem titkolt
rokonszenvvel a saját államukért fegyveresen harcoló honfitársai iránt, maga
is tevékenyen hozzájárult a Nyugat által megalázottak és elnyomottak öntudatra
ébredéséhez, felszabadító harcához. Épp ezért fontos és tanulságos olvasmány
lehet egy olyan nemzet olvasóinak is, akik a Nyugat „félbarbár perifériájaként”
hasonló diskurzus áldozatainak tekinthetik magukat.
Az Orientalizmus igazi sikerkönyv. Történelmi és kritikai diskurzuselemzésével
hozzájárul a Nyugat–Kelet kapcsolatok mélyebb megértéséhez, s elősegítheti
a máig velünk élő előítéletek leküzdését, amely elengedhetetlen a szaporodni
látszó etnikum- és kultúraközi konfliktusok megelőzéséhez és kezeléséhez.

A Nyugat orientalista diskurzusának ilyen elemzésével az amerikai szerző kiterjesztette
a Michel Foucault és mások által kifejlesztett fogalmi rendszer használhatóságát
a nyugati világ belső viszonyain túl, annak külső kapcsolataira is. 1978-as
(amerikai) első kiadása óta számos nyelvre fordították le, tudományos műtől
szokatlanul magas példányszámban – nem véletlenül választotta a könyvet 1996-ban
a Contemporary Sociology (az Amerikai Szociológiai Társaság hivatalos folyóirata)
szerkesztőbizottsága az utolsó negyedszázad tíz legnagyobb hatású szociológiai
műve közé.1 Éppen ezért fontos és tanulságos olvasmány lehet egy olyan nemzet
olvasói számára is, akik az elmúlt évtizedben véglegesen elfoglalhatták az
őket jogosan megillető helyet a nyugati országok sorában.
A két bekezdés szemléletmódja, bármilyen paradoxnak tűnik, egyaránt jogosult
lehet.
Az Orientalizmus szerzőjének személye, a köteten túlnyúló tevékenysége, a
közeg, amelyben dolgozik és hatást fejt ki, szinte gerjeszti az ambivalencia
érzését. Edward W. Said és könyve, bármennyire zsurnalisztikus közhely is,
polarizálja olvasóit, általában vagy dühödten elutasítják, vagy rajonganak
érte. A vélemények azonban nem pusztán a két véglet körül csoportosulnak;
engem például – hogy ne bújjak mások háta mögé – egyszerre inspirál és ingerel
ez a könyv (s úgy érzem, nem vagyok ezzel egyedül).2 Megközelítését és szemléletmódját
sok tekintetben követendőnek tekintem saját elemzéseim számára is, egyoldalúságai
és következetlenségei azonban rendszeresen felbosszantanak. A kontextus és
a hatás előtt azonban, úgy illik, nézzük magát a művet.

Az „orientalizmus, orientalisztika” sokáig akadémiai tudományágnak számított:
a „Kelet-kutatás” címszava alatt egyesült – különböző korszakokban, intézményekben,
személyeknél más-más hangsúlyokkal – a történet- és földrajztudomány, a régészet,
a filológia, a Biblia-kutatás, az összehasonlító és történeti nyelvészet s
más megközelítések. Said azonban ennél tágabb értelemben használja az „orientalizmus”
terminust: hatókörébe von minden ismerettípust, amelyet az elmúlt évszázadokban
„a Nyugat” gyűjtött „a Keletről”. A tudományos vagy tudományos igényű ismereteken
túl ide sorolja a népszerű útleírások,3 a gyarmati adminisztráció iratai vagy
a szépirodalom és képzőművészetek művei által közvetített „ismereteket” is.
Said fő tézise szerint eme sokszor nagyon különböző műfajok szemléletmódja
között lényegi hasonlóság és lényegi kapcsolat fedezhető fel, ha „a Keletről”
van szó.
A lényegi hasonlóság „a Kelet” sajátos, esszencialista szemléletében áll,
azaz abban, hogy ezek a művek azt sugallják (vagy jelentik egészen nyíltan):
a keletiek passzív, „öröktől fogva változatlan” lénye és/vagy vallása, kultúrája,
életformája stb. képtelen a fejlődésre. Fejlődést csak a nyugatiak képesek
ebbe a világba hozni. A Nyugat (amelynek éppen saját önmeghatározásához volt
szüksége egy ilyen Kelet-képre) racionális, intellektuális, dinamikus, fejlődő
és férfias – szemben a Kelettel, amely az orientalizmus szerint ennek éppen
az ellentéte, tehát irracionális, misztikus, stagnáló vagy egyenesen hanyatló,
érzéki és nőies. A lényegi kapcsolat pedig abban áll, hogy az orientalizmus
különböző megnyilvánulási formái, akár ezt célozták, akár nem, azt szolgálták,
hogy a nyugatiak uralmuk alá vonják a Keletet, s ezt az uralmat legitimálják.
„Tudás és hatalom” – a két fogalom összekapcsolása a Said által is gyakran
hivatkozott Foucault munkássága óta vált könnyebbé a társadalomtudományokban.
A francia filozófus tézise szerint a modernizáció egyik lényegi jelensége,
hogy mind kifinomultabbak azok a mechanizmusok, amelyek révén a hatalmi pozíciókban
lévők ismereteket gyűjtenek a hatalmuk alatt álló személyekről. Ennek segítségével
cselekedeteiket mind nagyobb mértékben képesek ellenőrizni és befolyásolni,
tehát ezáltal a hatalmukat növelni; sőt, ha jól értem Foucault-t, akkor a
„tehát” összekötés nem is igazán helyénvaló, tudás és hatalom annyira egybefonódik,
hogy a kettő szinte már azonosítható egymással. „Ismeretet szerezni valakiről”
és „hatalmat nyerni valaki felett” tulajdonképpen szinonimák, ugyanannak a
folyamatnak kétfajta interpretációjáról van szó. Said tulajdonképpen a foucault-i
kategóriákat alkalmazza, csak éppen nem a modernizálódó Nyugaton belüli viszonyokra,
hanem a Nyugat–Kelet kapcsolatra. Nem akármilyen sikerrel: mint 1994-es utószavában
maga Said is írja, napjaink (nyugati) társadalomtudományi diskurzusaiban,
pontosabban annak bizonyos – de meglehetősen kiterjedt – szektoraiban szinte
már közhelyszerű igazsággá szilárdult, hogy a Nyugaton belüli marginalitások
(szegények, testi és szellemi fogyatékosok, elnyomott kisebbségek, nők, homoszexuálisok
stb.) „kezelésére” kifejlesztett elnyomási stratégiák és a világ nem nyugati
részének kizsákmányolási mechanizmusai között szoros összefüggés áll fenn.
Egy másik név, amelyre Said ugyan csak egyszer hivatkozik, de felidézése fontos
lehet az Orientalizmus szemlélete mögött álló ismeretelméleti háttér megértéséhez:
Thomas Kuhn. A neves tudományfilozófus a „paradigma” fogalmát állította elemzésének
középpontjába. A paradigma, erősen leegyszerűsítve, komplex séma, amely meghatározza
a tudósok által igaznak, illetve megkérdőjelezhetőnek tekinthető ismereteket,
a fontos kérdéseket, amelyeket kutatni kell, az eszközöket, amelyeket használni
kell. Mi több: a paradigma meghatározza észlelési sémáinkat is. Egy megszilárdult
paradigmát követő tudós – hiába hiszi magáról esetleg azt, hogy „előfeltevésektől
mentesen, csak a valóságot” kutatja – valójában már a vizsgálat megkezdése
előtt azt hiszi, hogy tudja, milyen a világ, hogy már csak kisebb megfejtendő
„rejtvények” maradtak, sőt hajlamos arra is, hogy azt vegye csak észre, ami
ezt a bizonyosságot megerősíti. Az „anomáliákat”, amelyek nem illenek bele
ebbe a sémába, félresöprik, segédhipotézisekkel próbálják őket magyarázni,
vagy – viszonylag ritkán – egy új paradigmával magyarázzák meg (amely viszont
„tudományos forradalmat” okoz, a korábbi világkép egészét vagy legalább jó
részét elsöpörve). Ismét csak azt mondhatjuk, hogy Said orientalizmusa4 egyfajta
paradigma, csak éppen nem egy tudományos közösségre, hanem sokkal szélesebb
körre alkalmazva. A nyugatiaknak, mielőtt igazi keletiekkel találkoznának,
már kialakult képük van arról, milyenek „a keletiek”, hogyan kell velük bánni,
s „keletiekkel” találkozva ennek a képnek a megerősítését látják – az orientalizmus
évszázados „munkával” kialakított sémáinak köszönhetően.
A séma ereje akkora, állítja Said, hogy a legnagyobbak sem képesek kivonni
magukat alóla, olyan személyek sem, akiknek tudományos, politikai vagy irodalmi
tevékenységéről amúgy esetleg nagy elismeréssel nyilatkozik. Az orientalista
séma ereje azokra is ránehezedett, akik esetleg évtizedeken át a Keleten,
keletiek között éltek. Az orientalista szemlélettel körbepillantó nyugati
– Said könyvében lényegében csak ilyenekkel találkozhatunk5 – nem is kívánja
megismerni a keletieket „a maguk valóságában”, hanem elvont, absztrakt, időtlen
kategóriákkal írja le őket, még akkor is, ha személyes kapcsolatba került
velük; egy tömeg elmosódott részének tekinti őket, akkor is, amikor szemtől
szemben ülnek vele. Így a Kelet nyugati gyarmatosítása a nyugatiak szemében
úgy tűnhet fel, mint kísérlet arra, hogy formát adjanak valamilyen „masszának”.
Így oldható fel az Orientalizmus egyik paradoxona: miközben a Nyugat évszázadokon
át ismeretek tömegét gyűjtötte „a Keletről”, s ezek az ismeretek a maguk módján
eléggé hatékonyak voltak ahhoz, hogy az imperalizmus korában gyarmatosítsa
vagy befolyása alá vonja ezt a hatalmas területet és embertömeget, valójában
ezek az ismeretek elfedték, milyenek az itt élő emberek, tehát tisztán intellektuális
értelemben rossz, felületes, hiányos vagy téves ismeretekből állt.
Ezért is érte a nyugatiakat – főleg a XX. században – meglepetések sora ezzel
a Kelettel kapcsolatban. Ez az egyik olyan aspektusa az Orientalizmus-nak,
amelyet a magyar olvasó figyelmébe ajánlok: az imperialista felsőbbrendűség-tudat
megannyi megnyilvánulásának a felidézése6 s az olyan kis jóslatok, hogy a
Kelet népei „sosem lesznek képesek saját kezükbe venni” saját irányításukat,
vagy hogy sosem fogják fejlődésükben a Nyugatot utolérni. Sőt esetenként azt
is nyíltan kimondják, hogy ez az európai érdekek szempontjából nézve nem is
lenne kívánatos. Még akik esetleg nem fogékonyak igazán a mai nyugati korrektségkultuszra,
azok is összerándulnak, hogyan nyilatkoztak sokszor – amúgy demokratikus anyaországban
élő – nyugati politikusok, értelmiségiek, művészek és „szakértők” a keletiekről.
Csak egyetlen példa: Paul Valéry még 1925-ben is így nyilatkozott: „…kétlem,
hogy a Kelet bármi újításra képes volna. Ez a kételkedés biztonságunk záloga,
a mi európai fegyverünk.
Nem is beszélve arról, hogy az ilyen esetekben legfontosabb a feldolgozás
művelete. De hisz pontosan ez az a tevékenység, melyben az európai elme már
évszázadok óta jeleskedik. Feladatunk tehát az, hogy gondosan vigyázzunk arra
a képességünkre, mely lehetővé teszi számunkra a választást, a megértést,
és hogy mindent a saját értékrendszerünk szerint alakítsunk át, vagyis arra
a képességre, amely azzá tett bennünket, akik ma vagyunk. A görögök és a rómaiak
jó példával járnak elöl, és megmutatták, mi módon lehet elbánni Ázsia szörnyeivel,
hogyan lehet megszelídíteni őket tudós elemzéssel, miként lehet kiszívni lényük
kvintesszenciáját… A Földközi-tenger medencéjét egy zárt edénynek képzelem,
melyben összegyűlik a legjava annak, amit a keleti világ adhat.” (Id. 431–432.)
A könyv gyengéje azonban, hogy az orientalista sémát időnként rendkívül merev,
a képzeletet béklyóba verő mechanizmusként, gépezetként fogja fel. „Az orientalizmus
mint az egymásba kapaszkodó mítoszok hálója, mint elemzési módszer önmagában,
önmagától képtelen a fejlődésre. Sőt nyugodtan kijelenthetjük, hogy a fejlődés
antitézisével van dolgunk.” (536–537.)7 S bár az összeesküvés-elméletek leegyszerűsítéseit
nyíltan elutasítja, hasonlatai és indulatai időnként mintha ilyen szemléletre
utalnának. Például amikor el kell számolnia Marx orientalizmusával: miközben
Said szerint „jól tetten érhető Marx emberszeretete, a szenvedők iránti együttérzése”,
utóbbi végül mégiscsak arra jutott, hogy az angol imperializmus, minden kegyetlen
rombolásával együtt is, pozitív szerepet is betölt Indiában, hisz életre hívja
a kapitalista fejlődést (ami nélkül nem lesz szocializmus sem). Ma már különösebb
botrány nélkül leírhatók lennének ezek a mondatok bármely campuson is, de
1978-ban Said még kínos kényszert érez, hogy magyarázkodjon (hasonlóan ahhoz,
ahogy néhány évtizeddel korábban Marx szlávellenes megnyilatkozásait próbálták
megmagyarázni a szovjet ideológusok), s igyekezetében időnként szinte mintha
saját felfogását parodizálná: „Az az érzésünk, mintha az egyén elméje – jelen
esetben Marxról van szó – az általánosítások, a hivatalos Kelet-felfogás térnyerése
előtti utolsó pillanatban meglátta volna Ázsia egyéni vonásait – meglátta
és hagyta, hogy érzelmei, érzései és érzékei a hatásuk alá kerüljenek –, melyeknek,
a rákényszerített terminológiában rejlő titkos cenzor nyomására, egyetlen
másodperc alatt hátat fordított. A cenzor először kétségeket ébresztett benne,
majd kitörölte belőle az együttérzés legapróbb nyomait is… […] A személyes
élményt kitörli a szótárak definíciója: az ember szinte a szeme előtt látja
azt, ahogy indiai tárgyú esszéi írásakor Marxot valami láthatatlan erő Goethéhez,
a biztonságot nyújtó, orientalizált keleti világhoz hajtja.” (268–269.)

Said nyilván már munkája legelején tisztában volt azzal, hogy nem vállalkozhat
a nyugati orientalista gondolkodás egész történetének megírására. Egyrészt,
mivel ez rendkívül nagy háttérismereteket és időt igénylő munka lett volna,
másrészt mivel egy ilyen problémamegfogalmazással maga is a bírált esszencializmusba
esne, tehát úgy kezelné „a Nyugatot”, mint valami öröktől változatlan entitást,
amely lényegénél fogva az, ami. Éppen ezért már elöljáróban leszögezi, hogy
elemzésében többszörösen is korlátozza magát: régió szerint (az iszlámra összpontosít,
a Távol-Kelettel csak érintőlegesen foglalkozik), nemzetek szerint (az angol
és francia orientalizmusra koncentrál, más nemzetekére csak kitekint), idő
szerint (a fókusz a XVIII–XIX. századon van).
Said valóban a maga állította korlátokon belül – a XVIII–XIX. századi brit
és francia irodalom elemzésekor – a legerősebb. A nálunk talán kevésbé ismert
orientalistákon túl fontos szerepet játszanak itt az író-utazók is, mint Chateaubriand,
Lamartine, Renan, Nerval vagy Flaubert. Írásaik elemzésével támasztja alá
Said azt a már említett módszertani elvét, mely szerint a szépirodalom, az
útirajz vagy a tudományos igényű művek egyaránt felhasználhatók vizsgálatánál,
mivel ezek a műfajok egymást erősítve járulnak hozzá ugyanannak a képnek a
felépítéséhez és megszilárdításához. Másrészt ezek az elemzései alátámasztják
azt a tézisét is, miszerint „a Kelettel” szembeni nyugati bánásmód jellegzetességei
felismerhetők a Nyugaton belüli, kisebbségekkel (l. pl. 355–356.) vagy (mint
például?) a nőkkel szembeni bánásmód esetében is. Remek példa erre a szexualitás
területe: Said szövegelemzések sorával mutatja ki, hogy a korabeli nőelőítéletek
és a „maszkulin Nyugat–feminin Kelet” egybecsengő sztereotípiája hogyan erősítik
egymást. „Flaubert valamennyi regényében a keleti világhoz a szexuális fantaziálásban
testet öltő menekülni vágyás képzete társul” (328.) – hívja fel a figyelmünket
egy olyan motívumra, amely a Bovaryné olvasása közben elkerülhette figyelmünket,
s érdekes összevetéseket tesz a fran-
cia író Egyiptomi utazás-ával (amelynek teljes szövege, a véletlennek köszönhetően,
ugyancsak 2000-ben látott magyarul is napvilágot). „…Mindenből, ami a Kelethez
kapcsolódott, a buja szexualitás párolgása vagy – ahogy Lane szokatlanul szókimondóan
írja – a »közösülés szabadsága« áradt, s ez veszélyeztette az ember egészségét
és otthona hűvös nyugalmát.” (289.) Veszélyeztette – de ugyanakkor roppant
csábító is volt, nem véletlen, hogy „az 1800 után Keleten járt írók között
egy sem akadt, aki ne vetette volna bele magát az ottani élet sűrűjébe…
A hétköznapok tömegfogyasztásra szánt kultúrájában a »keleti szex« idővel
egy lett a számos kereskedelmi árucikk közül, ami azt eredményezte, hogy az
olvasónak és az írónak már nem feltétlenül kellett Keletre zarándokolnia,
ha kíváncsi volt rá”. (329.)
Az előző bekezdés elején azt állítottam, hogy Said bizonyos tér- és időbeli
korlátokat állít fel a maga számára. Tegyük hozzá azt is, hogy e korlátok
közül gyakran ki is tekint, s feltételezi, hogy az általa feltárni vélt orientalizmus
más szerzőkre, korszakokra is érvényes lehet. Mindez persze nem jogosulatlan,
különösen, ha ezt egy-egy hivatkozással alá is támasztja, mégis, egyik legnagyobb
problémám Said könyvével ezen a ponton van. Nem érzem
túl sikeresnek „antiesszencialista” stratégiáját: bár ha reflektáltan szóba
kerül a kérdés, mindig tagadja, könyvének elemzése mégis azt a képet sugallja,
hogy a Nyugat legalább két és fél ezer (vagy legalább az utolsó félezer) évben
folyamatosan ugyanazzal az attitűddel viseltetett „a Kelet” iránt.
Ezt a burkolt tézist láthatjuk például abban, ahogy az ókori görögöket kezeli.
A történészszakmában ma már meglehetősen elfogadottnak számít, hogy – és ennek
tudatosításában Said is tagadhatatlanul fontos szerepet játszott – az ógörögökről
alkotott klasszikus európai kép erősen idealizált, szelektív, stilizált. Ma
már a történészek többségének8 elfogadott véleménye, hogy a görög civilizáció
számos gyökere Ázsiába és Afrikába nyúlik át, hogy a „görög demokrácia” nemcsak
XX. századi, de a korabeli mércével is erősen manipulált „népuralom” volt,
és az is igaz, hogy „szabad Európa vs. despotikus Ázsia” megkülönböztetése
valóban a klasszikus kor terméke, s valóban inkább ideologikus, mint a valóságot
pontosan leíró fogalomként jött létre. A fő „tettes” ebben Hérodotosz, akire
Said csak egyszer hivatkozik,9 míg többször emlegeti Aiszkhüloszt – nem tudok
szabadulni a gyanútól, hogy egyszerűen azért, mert az ő esetében már híres
drámája címében is ott az „orientális” utalás. „A Perzsák esetében az ábrázolásmód
drámaisága elvonja a közönség figyelmét arról, hogy amit a színpadon lát,
nem egyéb, mint szimbólumokkal terhes jelenetek felettébb művi reprezentációja,
a Keletet, a keletiességet megtestesíteni hivatott jelképrendszer pedig egy
nem keleti szerző agyából pattant ki.” (44.) Nyomasztó, hogy ebből Saidnál
„érv” lesz: hisz minden bizonnyal valamennyi ógörög drámára igaz, hogy „szimbólumokkal
terhes jelenetek felettébb művi reprezentációja”, akár keletiekkel foglalkozik,
akár nem. Más alkalommal idézi is a kart a Perzsák-ból,10 s így interpretálja:
„Ázsiához a következő fogalmakat kapcsolja: pusztaság, veszteség, katasztrófa
– a keletiek büntetése, amiért tengelyt akasztottak a Nyugattal. Mindezt tetézi
még a gyász, a régi dicsőség elsiratása, hisz egykor régen Ázsia szebb napokat
látott, s a két világ harcában akkor ő kerekedett felül.” (102.) Aiszkhülosz
drámája írásakor még jól emlékezhetett arra, amikor tizenkét évvel korábban
a perzsa sereg porig rombolta Athént, s hogy a görög győzelem egy hajszálon
múlt; Perzsiában ekkor, tehát Kr. e. 472-ben még mindig Xerxész ült a trónon,
a háború egyáltalán nem ért véget, s tulajdonképpen egészen a 449–448-as ún.
Kalliasz-féle békéig a perzsa veszély Görögország számára teljesen reális
volt. Képtelenség, hogy Aiszkhülosz a Said által neki tulajdonított gőggel
tekintett volna a perzsákra. Érthetetlen a „hisz egykor régen Ázsia szebb
napokat látott, s a két világ harcában akkor ő kerekedett felül” értelmezés
is, hisz a 102. oldalon idézett szöveg Xerxész „esztelenségével” Dareiosz
dicsőségét állítja szembe; márpedig Dareiosz volt a perzsa uralkodó Kr. e.
490-ben, amikor az athéniak – soraikban egyébként Aiszkhülosszal – szétverték
Marathónnál a perzsa sereget.
Felületességre és ahistorizmusra vall, ahogy Said képes odavetni ilyen mondatokat:
„Lássuk először a Kelet és a Nyugat közötti határvonal kérdését. Már az Íliász
korában létezik.” (101.) Ez komoly állítás, minden bizonyíték vagy érvelés
nélkül, a következő mondat pedig már ismét a Perzsák-kal, illetve Euripidész
Bakkhánsnők című drámájával foglalkozik. Kíváncsi lennék, az Íliász mely részletére
– vagy bármilyen más, az archaikus korból maradt szövegre – alapozza véleményét,
miszerint a fent említett határvonal már akkor is létezett. Tartok tőle: Said
számára a Kr. e. VIII., illetve V. századi görögök közötti különbség (amely
jelentőségében pl. a középkor-reneszánsz átmenethez hasonlítható) éppoly jelentéktelen,
mint a mondjuk az Abbasszidák és az oszmán-törökök birodalma közötti különbség
– egy orientalista szemében.
A fenti bekezdés kicsinyes szőrszálhasogatásnak tűnhet, s talán valóban az
is, nem az ilyen részletkérdések döntenek az Orientalizmus értékéről. Elsősorban
azonban példának szánom: miközben Said le akar rombolni egy nyugati mítoszt,
tulajdonképpen névértéken elfogadja a mítosz alapfeltevéseit, s visszavetíti
annak világképét egy olyan korra, amelyre az még nem volt jellemző. Miközben
azzal vádolja a nyugati szemlélőket, hogy nem látják „a Kelet” különböző térségei,
társadalmai és korszakai közötti időnként roppant különbséget, maga sem hajlamos
az ilyenek észrevételére „a Nyugattal” kapcsolatban. Miközben kijelenti, hogy
konkrét, történelmi folyamatba ágyazott, időben változó folyamatot ír le,
állandóan túláltalánosít, a történelmi tényekkel sokszor nagyvonalúan bánva.
„A Kelet – az iszlám világát kivéve – egészen a XIX. századig a töretlen európai
egyeduralom színterének számított. Különösen igaz ez az angolok és India kapcsolatára,
a portugálok kelet-indiai, kínai és japán vállalkozásaira, a franciák és olaszok
keleti kalandjaira nézvést. Időről időre a helyiek lázongásai zavarták meg
az idillt, így például az 1638–39-es esztendőben japán keresztényeknek sikerült
a portugálokat elkergetniük a térségből.11 Európa számára azonban politikai,
szellemi és egy ideig gazdasági téren igazából csak az arab vidékek, a muszlimok
lakta területek okoztak szűnni nem akaró fejfájást.” (131.). Ahistorizmus,
túláltalánosítás, csúsztatások, tárgyi tévedések sorozata – amelyek önmagukban
még nem volnának perdöntők,12 de tünetként már a könyv fő mondanivalójának
problémáira mutatnak rá.
Pszichológiailag érthető, intellektuálisan azonban nyomasztó, hogy Said a
nyugati iszlámellenes elfogultságra iszlámbarát elfogultsággal és egyoldalúsággal
válaszol. Ezen a téren egy nehezen leküzdhető dilemmát kerülget: kimutatja,
hogy a nyugati orientalista gondolkodás az iszlám világában a potenciális
áldozatot látja, a leendő zsákmányt már a tényleges gyarmatosítás előtt –
a XVIII–XIX. századi brit–francia megnyilvánulások alapján teljesen jogosan.
Ezt időnként – teljesen jogosulatlanul – visszavetíti a korábbi korszakokra
is, máskor azonban nem képes megállni, hogy ne emlegesse büszkén: az iszlám
világ törzsterületei, történelmi távlatból tekintve, fennállásuk csaknem tizennégy
évszázadának nagyobbik részében fejlettebbek voltak a Nyugatnál, s e korszak
egészében gyakrabban jelentettek fenyegetést a Nyugatra, mint fordítva. „Az
iszlámot körüllengő európai félelem – vagy inkább tiszteletteljes tartózkodás
– teljesen érthető” – jelenti ki büszkén a középkor kapcsán. (107.) Máskor
így fogalmaz: „Az iszlám – kétségkívül – sok szempontból komoly kihívást jelentett.
[…] A 7. század végétől 1571-ig, a lepantói csatáig az iszlám arab, ottomán
[oszmán – D. Cs.], észak-afrikai vagy éppen spanyol [nyilván: mór – D. Cs.]
változata állandó nyomás alatt tartotta, folyamatosan veszélyeztette az európai
kereszténységet. Az átlag európait már régóta nem hagyta nyugodni az a kínzó
érzés, hogy az iszlám messze felülmúlta, lekörözte Rómát. […] Az európai
kulturális emlékezetre (még a 18. század közepén is) – érthető módon – még
mindig roppant súllyal nehezedtek a múlt ködébe vesző történelmi léptékű események:
Konstantinápoly eleste, a keresztes hadjáratok, Szicília és Spanyolország
elvesztése…” (131–133.; ugyanez a téma, kevésbé manipulatív megfogalmazásban:
352.) „A múlt ködébe vesző események” köréből kimaradt, hogy a törökök még
1683-ban is megostromolták Bécset, a „komoly kihívás” kedves eufemizmusa pedig
a magyarok, lengyelek, keleti szláv vagy balkáni népek katasztrófáját takarja.
Magyarországon még a XVIII. század végén, II. József szerencsétlen (és elvesztett)
háborúja nyomán is hisztéria tört ki a „törökvész” megismétlődésétől tartva
– mindössze pár évvel a Said által oly gyakran hivatkozott napóleoni egyiptomi
kaland előtt. A XIX. század elején pedig – amikor Egyiptom mellesleg évtizedekre
gyakorlatilag független állammá vált, amelynek egy főre jutó nemzeti összterméke
valamivel magasabb volt, mint a korabeli Franciaországé13 – még csak éppen
hogy elkezdődött a balkáni népek szabadságharca. Mint máshol, Said egy másik
írása kapcsán már megjegyeztem:14 szerzőnk nemcsak a korszakok különbségeire
érzéketlen, de a Nyugat belső (?) tagoltságára is, például arra, hogy a Nyugathoz
tartozik-e egyáltalán annak „félperifériája” (tehát például Kelet-Közép-,
Kelet- és Délkelet-Európa).15 Gonosz kis megjegyzés, de kikívánkozik belőlem:
ebben olyan, mint egy „átlag nyugati”.

Egy másik zavaró bizonytalanság Said könyvében: nem derül ki, hogy az orientalizmusféle
egocentrizmus nyugati sajátosság vagy általános jelenség, a civilizációközi
kapcsolatok jellegzetes velejárója.16 Illetve dehogynem derül ki: ha explicit
szóba kerül, Said is elismeri, hogy valamennyi civilizáció saját normáit tekinti
„normálisnak”, felsőbbrendűnek más civilizációkkal, más kultúrákkal szemben.
Ennek a hitnek a megingása rendszerint politikai leigáztatás és fenyegető
akkulturáció jelzése (a ritka kivételek egyike a rómaiaké, akik csodálták
a görög civilizációt – de katonailag ugyanolyan kegyetlenül leigázták őket,
mint a „barbárokat”). Saiddal szemben én megkockáztatnám: a Nyugat nem abban
kivételes (ebben teljesen a „szokványos” mintát követte), hogy lenézte a más
kultúrához tartozókat, hanem hogy elkezdte szégyellni magát miatta. Legalábbis:
bizonyos, főleg, de nem kizárólagosan értelmiségi körei – tömeges méretekben
különösen az 1960-as évek vége óta – elkezdték keményen bírálni a Nyugat korábbi
és kortárs viszonyulását más kultúrákhoz. Anélkül, hogy „leleplezni”, cáfolni
vagy diszkreditálni szeretném ezzel bármely oldal érveit, tárgyszerűen meg
kell állapítani: ez a közeg biztosítja Said hátterét is minden szempontból.
A fenti bekezdésben elsősorban az intellektuális háttérre gondoltam: a magam
„nyugati is, meg nem is” helyzetéből nehéz nem ironizálni azon, hogy a korábbi
lábjegyzetekben hivatkozott Bernal, Todorova, Lambropolous éppúgy amerikai
egyetemen tanít, és amerikai kiadóknál jelenteti meg angolul írt könyveit,
mint ahogy maga Said is. Ugyanakkor Saidot sajátos családi-identitásbeli kötelékek
is fűzik Amerikához.17 Apja az Egyesült Államokba emigrált, majd harcolt az
amerikai hadseregben az első világháborúban, ezért megkapta az állampolgárságot
még Edward születése előtt. Edward W. Said bár Jeruzsálemben született, de
gyermekkora legnagyobb részét Egyiptomban töltötte (bár családja itt elsősorban
a szír–palesztin származású arabok közösségével érintkezett); Said amerikai
állampolgárként és anglikán keresztényként európai neveltetést kapott – Kairóban.
Az Egyesült Államokban felnőttként telepedett le, amerikai egyetemeken tanít
napjainkig. Mint visszaemlékezéseiben írja, utólag megdöbbentő élmény volt
számára, hogy szülei generációjának milyen kevéssé fájt „Palesztina elvesztése”,
azaz Izrael megalakulása. Neki viszont évtizedekkel később, felnőtt fejjel
kezdett el fájni ez az élmény, s a palesztin ügy egyik hatásos amerikai szószólója
lett. Eddig szándékosan kerültem Said politikai tevékenységének értékelését
vagy akár említését is, éppen mivel az igazi indulatokat ez kavarja személye
körül. Egyesek szemében ő „a terror professzora”, s alig néhány hete (e sorokat
2001 januárjában írom) is felhánytorgatták neki, hogy demonstratíve kődobáló
palesztin fiatalok között fényképeztette magát; ugyanakkor olyan izraeli író
és publicista is akad, aki szerint a fent említettek „elfelejtik, hogy ő volt
az egyik első nagy tekintélyű palesztin, aki nyíltan kiállt az Izraellel való,
»két állam« elve alapján álló történelmi megegyezés mellett. Számos kommentárjában
világossá tette, hogy iszonyodik a PFSZ nyers fegyver- és személyi kultuszától…”.18
Az aktuálpolitikai viszonyulásoknál azonban jelen írás szempontjából érdekesebb
összefüggés, amelyre az előző mondatban idézett Ámosz Elon figyelt fel: „van
némi ironikus hasonlóság Said és egy csomó Európából Amerikába származott
zsidó emigráns és ezek leszármazottai között, akik úgy érzik, Izrael-pártibbaknak
kell lenniük az izraelieknél is…”. S az iróniát csak fokozza: Said, akárcsak
a legtöbb palesztin, a nyugati benyomulás egyenes következményének és bizonyos
mértékben folytatásának tekinti a zsidó állam XX. századi létrehozását, miközben
az Orientalizmus-ban ő maga is kimutatja, hogy mennyire analóg, sokszor pedig
kimondottan szellemi rokonságot mutat egymással a nyugati antiszemitizmus
és arabellenesség. Az „intellektuális” alapokat ez utóbbi, kezdetben a „sémi”
kategóriájának felfedezése és az „indoeurópaival” való szembeállítása képezte,19
s kezdetben olyannyira a zsidóság ellen irányult, annak „keleties, tehát nem
nyugati” jellegét akarta hangsúlyozni. „Az 1973-as háború után az arabok sokkal
fenyegetőbb színekben jelentek meg mindenütt. Az újságokban szinte mindennaposnak
számítottak a benzinkút csapja mögött tébláboló arab sejkeket ábrázoló gúnyrajzok.
Az így lefestett arabokról azonban csak a vak nem látta, hogy igazi »sémik«:
a kampós orr, a bajszos, sunyin vigyorgó ábrázat… A közkeletű antiszemita
nézetek össztüze a zsidók helyett az arabokra zúdult…” (495.)20 A helyzet
iróniája azonban cseppet sem szórakoztató, inkább keserű érzéseket kelt.
Könyve magyar kiadása már tartalmazza a második angol nyelvű kiadás elé írt,
1994-es előszavát is. Nagyon tanulságos szövegről van szó. Said ebben reagál
rendkívüli, maga számára is váratlan sikerére, a már csak addig megszületett
tucatnyi fordításra, a vitákra és a rá hivatkozó munkák sorára. Csalódást
keltő azonban, mennyire nem reflektál a befogadó közeg sajátosságaira: „az
Orientalizmus – írta – egyszer csak osztódással kezdett szaporodni. Amennyire
képes voltam követni és nyelvileg megérteni ezeket az egymást követő változatokat,
rádöbbentem írásom nyugtalanító és természetesen szándékomon kívül álló polimorfságára…
[…] Hadd kezdjem a könyv fogadtatásának egy olyan aspektusával, mely nagyon
elszomorít, s melyen… még mindig nem tudtam igazán túltenni magam. Könyvemet
mind hívei, mind ellenfelei ugyanis a Nyugat-ellenesség téves, ám felettébb
hangzatos vádjával illették”. (578–579.) Attól tartok, a Nyugat „orientalizmusa”
legalább ilyen „poliform”, a nyílt rasszizmustól az önbírálatig sokféle hangot
megjelenített és megjelenít, s Said a maga módján ugyanúgy leegyszerűsítette
ezt a „diskurzust”, mint sok értelmező az ő könyvét.
Annak tudatosítása, hogy a világ változóban van, tisztánlátásra vall, s Said
részéről szerénytelenség volna tagadni, hogy ennek a folyamatnak az Orientalizmus
nemcsak haszonélvezője, hanem (az egyik) alakítója is. Nehéz azonban megérteni,
hogyan és mitől képes megváltozni az orientalizmus rendszere, ha valóban olyan
merev, mozdíthatatlan évszázadok változó viszonyait túlélő rendszer, mint
amilyennek Said láttatja. „A kisebb nemzetek – a korábban gyarmati uralom
alatt rabszolgasorban, elnyomva élő népek – ma már nem tesznek lakatot a szájukra,
s véleményükre az idősebb korú európai és amerikai férfilakosság kivételével
sokan odafigyelnek. Forradalmi változás zajlott le a nők, a kisebbségek és
a társadalom szélére sodródott csoportok gondolkodásában, önértékelésében,
ami világszerte hatással volt a közgondolkodás alakulására. Az 1970-es években,
amikor az Orientalizmus-on dolgoztam, már éreztem az átrendeződés előszelét,
de mostanra a helyzet drámaian átalakult, s azért akit komolyan érdekel a
kultúra tudományos igényű és elméleti jellegű tanulmányozása, nem teheti meg,
hogy behunyja a szemét.” (611–612.) Miért ne tehetné? Korábban hatszáz oldalon
át bizonyította, hogy igenis, a nyugatiak évszázadokon át behunyták a szemüket
a Kelet valósága előtt.

Recenzióm elején azt írtam, hogy Said könyve egyszerre inspirál és vitára
provokál, ugyanakkor írásomban nem tudtam patikamérlegen adagolni mindkét
érzésemet, s inkább a kritikai hangok domináltak. Az elismerés hangján talán
akkor tudnék többet szólni, ha megkísérelném megírni a magyar orientalizmus
– véleményem szerint csakugyan megírásra váró – történetét. Az olvasót ezért
arra kérem, hogy higgye el nekem: kritikai megjegyzéseim ellenére, pontosabban
azokkal együtt is az Orientalizmus-t alapműnek tartom, s feltétlenül ajánlom
elolvasását.

Dupcsik Csaba

 


Jegyzetek

1 A lista persze erősen amerikai ízlést tükröz; jellemző módon két évvel
később a Nemzetközi Szociológiai Társaság szavazásán a könyv (ahol az öt legbefolyásosabb
XX. századi könyv címét kérték) még az első százba sem került be (l. Lakatos
László összeállítását, Szociológiai Figyelő, 2000. szeptember, 204–208. o.).
Igaz: a társadalomtudományokon belül nem hagyható figyelmen kívül az erőteljes
amerikai dominancia.
2 Két kitűnő példa: Maria Todorova: Imagining the Balkans. New York–Oxford,
Oxford University Press, 1997. viii–ix. és 8–9. o.; Geltjan Dijkink: National
Identity and Geopolitical Visions. Maps of Pride and Pain. London–New York,
Routledge, 1996. 7–9. o.
3 Érdemes megjegyezni: a nyomtatás elterjedése és a modern tömegsajtó megjelenése
közötti időszakban, tehát nagyjából a XVI–XIX. században az útleírások rendkívüli
hatást gyakoroltak a nyugati közvélemény más társadalmakról kialakított véleményére.
4 „Said’s Orientalism”: nem szabad elfelejteni, hogy rövidített kifejezésről
van szó, amely tulajdonképpen azt jelenti: „a Nyugat orientalizmusa, abban
az értelemben, ahogy azt E. Said megfogalmazta”.
5 Néhol egészen kategorikus: „A XIX. század folyamán az európai átlagember
szemében – azt hiszem, ezt mindenféle megszorítás nélkül kijelenthetjük –
az orientalizmus a valóságot hűen tükröző megállapítások rendszere volt, a
nietzschei értelemben vett igazságoké. Mindebből pedig az következik, hogy
minden egyes európai – a Kelettel kapcsolatos megnyilatkozásait tekintve –
csak és kizárólag a rasszista, imperialista és etnocentrikus világkép meggyőződéses
híve lehetett.” (350.)
6 Mivel ennek léte nálunk eleve nem volt annyira a köztudatban, mint Nyugaton,
illetve mivel az imperialista rasszizmus kritikáját évtizedeken át olyan,
marxista terminológiával közvetítették, amelynek visszaszorulása sokak szemében
az imperializmus valódi bűneit is relativizálhatta.
7 Igaz, korábban hosszasan fejtegeti az orientalizmus többszöri átváltozását,
olyan árulkodó szóhasználattal, mint hogy az orientalizmus „szolgai hűséggel”
(162.) alkalmazkodott a megváltozott viszonyokhoz, s az eredmény egy „ostobán
kacagtató átalakulás” (168.), a mai közgazdászok pl. „reciklált orientalisták”
(190.) stb. Máskor szinte már öncáfoló általánosító fejtegetésekbe bocsátkozik,
pl. 470–471., vagy még frappánsabban: „Nincs olyan átfogó kép, mely ne volna
konzervatív…” (411–412.)
8 Sőt például Martin Bernal – bevallottan Said által inspirált – könyve, a
Fekete Athén (Black Athena. New Brunswick, New York, Rutgers University Press,
1987–1991) alapján egyesek egyenesen a másik végletbe esnek.
9 A szövegkörnyezet tipikusnak számít, érdemes idézni: „A Krisztus előtti
második századtól kezdődően minden utazó vagy kelet felé figyelő, becsvágyó
nyugati hatalmasság tudatában volt annak a ténynek, hogy Hérodotosz – a történetíró,
utazó, kielégíthetetlen kíváncsisággal megvert krónikás – és Nagy Sándor –
a harcos király, tudós hódító – már megjárta a Kelet országútjait.” (104–105.)
Ehhez hasonló mondatok tömege sugallja, sulykolja Said fő tézisét: az orientalizmus
több ezer éves folyamatosságát, illetve a „tudás = hatalom” azonosítást.
10 „Nyög most egész nagy Ázsia / mert minden népe vesztve puszta lett. / Xerxész
vezette el hadunk. / Xerxész vesztette el fajunk. / Xerxész mindent nagy-esztelen
tett, / s tengeri hajóhada. / Lám, nem ártott senkinek / Dareiosz, ki íjjal
állt / honfitársai élén! / Szúsza drága vezére.” (Id. 102.) Ford. Jánosy István.
11 Itt már Gy. Horváth László felelős szerkesztő sem bírta tovább, s – bár
máshol ezt nem teszi – lábjegyzetben „igazítja helyre” a durva csúsztatást.
Mint írja: „A szerző téved: a portugál hittérítőket Tokugava Iejaszu sógun
már az 1610-es években »elkergette«; 1637–38-ban a sógunátus egy parasztlázadást
vert le, amelynek résztvevői többségükben japán keresztények voltak.” (131.
lj.)
12 Ezért térek ki rájuk csak lábjegyzetben. A nyugati (neo)imperializmust
legalább annyira elítélő I. Wallerstein az Orientalizmus írásakor még frissnek
számító könyvében megállapítja, hogy az 1500 környékén az Indiai-óceánon elsőként
megjelenő európai hatalom, a portugálok csak a – korábban jórészt mozlim –
közvetítő kereskedelmet hódították meg, „rendszerint az ázsiai nemzetek az
általuk megszokott keretek között és az általuk kikötött feltételek alapján
irányították [kapcsolataikat]. Az európaiak – azok kivételével, akik egynéhány
talpalatnyi gyarmatosított földön éltek – (Ázsiában) általában az éppen megtűrt
fél szerepét játszották.” (Immanuel Wallerstein: A modern világgazdasági rendszer
kialakulása. Gondolat, 1983. Ford. Bittera Dóra et al. 614–615. o.) Wallerstein
idézi az indiai történészt, K. M. Pannikkart, aki szerint „az indiai uralkodók
számára teljesen mindegy volt, hogy kereskedőik a portugáloknak avagy araboknak
adták-e el árucikkeiket. Valójában azonban a portugálokkal folytatott kereskedelemnek
megvolt az az előnye, hogy – az indiai uralkodók által igényelt – fegyvereket
és más katonai felszerelési tárgyakat közvetíthetett India számára. Az indiai
kereskedők – attól kezdve, hogy érdekeltté váltak a portugálokkal folytatott
cserében – rendkívül rövid idő alatt olyan engedményezési rendszert alakítottak
ki, amely lehetővé tette, hogy az arab kereskedők konkurenciáját kizárva,
háboríthatatlanul folytathassák kereskedelmüket. És ebben az értelemben a
portugál kereskedelmi monopólium – mondhatni – elősegítette az indiai kereskedők
tevékenységét.” (Id. i. m. 617–618. o.)
Az angolok csak a XVII. század első felében vetették meg a lábukat Indiában,
s a szubkontinens feletti uralmat csak a XVIII. század utolsó két évtizedében
szerezték meg. Kína császára még ekkortájt is megvető levélben utasítja el
György király kereskedelmi ajánlatát, mondván, hogy birodalmának mindene megvan,
amit csak akar. S igaza is volt: a XVIII. század végén Kína adta a világtermelés
egyharmadát (!). A helyzet csak az ipari forradalom nyomán változik meg, de
akkor sem egy csapásra: Kínát 1840 körül, Japánt másfél évtizeddel később
tudták csak a nyugati hatalmak egyenlőtlen gazdasági szerződésekre kényszeríteni;
Kínát csak a XIX. század végére sikerült politikailag is alárendelt szerepbe
kényszeríteni (de „igazi” gyarmat sosem volt, leszámítva két kis városállamot),
Japánt pedig tulajdonképpen (legalábbis 1945-ig) sohasem.
Nem tudom, mire gondolhat, mikor „az olaszok [az »itáliai« helyesebb lett
volna, de ez a fordító hibája, az angolban ugyanis nincs külön terminus a
két kifejezésre] keleti kalandjaira” gondol: talán Kolumbusz és néhány más
kalandor származására? Velence és Genova ugyan szerzett a középkorban és a
kora újkorban néhány gyarmatot a görög szárazföldön és szigetvilágban, de
ezt éppen a domináns iszlám hatalommal, az oszmánokkal szemben érték el. Mellesleg:
„az arab vidékek, a muszlimok lakta terület” megfogalmazás is árulkodó. Nem
szükséges részletes tartalomelemzés, már első olvasásra feltűnik, hogy a Said
által idézett orientalista szövegrészletek elsöprő többsége – már ha a vallási/kulturális
jelleg mellett egyáltalán felmerül az etnikai háttér – az arabokkal foglalkozik,
miközben a XX. század elejéig a Nyugat szemében az „iszlámkérdés” mindenekelőtt
„török- (oszmán)kérdés” volt.

13 J. Nagy László: Az arab országok története a XIX–XX. században. Eötvös
József Könyvkiadó, 1997. 30–31. o.
14 Dupcsik Csaba: Falak és faltörők. 2000, 2000. július–augusztus. 17–30.
o.
15 Bernal egy korábbi lábjegyzetben hivatkozott Fekete Athén című könyve kapcsán
például érdemes megjegyezni: miközben elgondolkodtató (bár Saidhoz méltón
túlzó és egyoldalú) a gondolatmenete arról, hogy „a klasszikus Görögország,
a (nyugati) kultúra bölcsője” nyugati konstrukció, amely mintegy „kiretusálta”
a képből az egyiptomi és közel-keleti hatást a klasszikus görögségre, szinte
csak úgy mellesleg rendszeresen halálra sérti a mai görögöket. „[Bernal] összeesküvés-elméleti
szcenáriójában Görögország történetét rasszista romantikusok és posztromantikusok
fabrikálták, akik hittek a haladásban, és arra használták, hogy ezzel igazolják
a sémi kultúrák lebecsülését és kolonizálását. Ez a szempont különösen világossá
válik az Oszmán Birodalommal szembeni forradalom lekicsinylő kezelésében.
Bernal leírja a görögbarát hevületet, amely a görög függetlenségi háborúra
így reagált 1821-ben: »Egy ilyen hisztérikus légkörben nem jutott hely az
egyiptomiaknak mint a civilizáció megalapítóinak. A kontinentális érzelmek
még intenzívebbekké váltak. A török uralmat Görögországban és a Balkánon kezdik
nem természetesnek tartani.« Talán továbbra is természetesnek kellett volna
tartani, csak hogy Egyiptom reputációját meg lehessen őrizni? Hasonlóképpen,
ha azt állítja – ennek a görögbarátságnak radikális hagyományait figyelmen
kívül hagyva –, hogy »a filhellenizmusnak mindig volt árja és rasszista konnotációja«,
ezzel valójában nem egy olyan felszabadító mozgalomtól vonja meg a támogatást,
amely annyira hasonlít azokra, amelyeket ma látszólag olyan nagyon felkarol?”
(Vassilis Lambropolous: Hellének és héberek – az eurocentrizmus kezdetei.
Magyar Lettre Internationale, 2000. nyár, 37. sz. 40. o. Ford. Karádi Éva.)
16 Az 5. lábjegyzetben idézett szövegrészlet például, amely arról szól, hogy
a XIX. században valamennyi nyugati csak rasszista szemmel tekinthetett a
Keletre, így folytatódik: „A fenti kijelentés éle némiképp tompítható, ha
elfogadjuk, hogy az emberi közösségek – legalábbis a fejlettebb civilizáció
– »más« civilizációkkal szembesülve az imperializmus, a rasszizmus és az etnocentrizmus
útján kívül nemigen kínáltak egyebet.” (350.) Nem értem. Nem a kijelentés
„élét” kellene tompítani, hanem a fenti mondat konzekvenciáin elgondolkodni.
Főleg, ha a „mások” iránti megértés hiányát vetjük mások szemére.
17 Edward W. Said: Out of Place. A Memoir. London, Granta Books, 1999.
18 Ámosz Elon: A száműzött hazatérése – Edward Said emlékiratairól. Magyar
Lettre Internationale, 2000. nyár, 37. sz. 73–76. o. Ford. Simon Vanda és
Farkas Zsolt.
19 Az általában a „liberális” címkével ellátott Ernest Renan például így fejtegetett:
„A külső szemlélő számára a sémik egyszerűségük okán tökéletlen népségnek
tűnnek. Ez a faj az indoeurópaiakhoz képest – ha használhatom egyáltalán ezt
a hasonlatot – olyan, mintha egy ceruzavázlat és egy festmény között akarnánk
párhuzamot vonni; hiányzik belőle mindaz a gazdagság, bőség, az életnek az
a fajta színekben gazdag kisugárzása, mely nélkül semmi sem lehet tökéletes.
Az olyan emberekhez hasonlóan, akikben a rátermettség erénye csak nyomokban
fedezhető fel, s fényes gyermekkor után férfivá érve nem képesek átlépni a
középszerűség korlátait, a sémi népek is történelmük kezdeti szakaszában élték
virágkorukat, ám igazán éretté sohasem váltak.” (Id. 258.) Said könyve műveltségem
egy fehér foltjára vetett új fényt: mikor könyve 21. oldalán először összeköti
Renan és (a rasszizmus egyik előfutáraként számon tartott) Gobineau gondolatait,
túlzónak és elfogultnak hittem ezt a megközelítését.
20 Mellesleg: Said itt némileg ellentmond saját tézisének is, hiszen csak
mellesleg jegyzi meg, hogy az orientalizmus kategóriája nem okvetlenül csak
„a keletiek” s főleg a mozlim népek ellen irányult.