Tandori Dezső

ÖRÖKRE ELEGEM LETT

„Ne mondd soha, hogy soha:
mondd mindig, hogy nem.”

Örökre elegem lett a se íze,
se bűze angliai* hotelokból,
és persze kérdőjellel a „se bűze”,
a lógó rugóbelű fotelokból,

a szaros kézzel összekent falakból,
az összegernyózott paplanhuzatból,
a tapéta alól az egerekből,
porta körüli kétes elemekből,

portásokból, mosókonyhaszagú
leveskonyhákból, bögrékből (ha itthon
csészéből iszom a vizet: ne bírjon
látszani en-szájnyom, a szomorú

„mi-volt”!), elegem lett abból, hogy én
rántok egyet az agyag kerekén
– ugyan por s korhadás! –, szekeremén,
s lehet, így estem túl a nehezén,

az utazósdival, de megrohadhat
felőlem a szegény – dús? – utazósdi,
nem örülök újmódi fordulatnak,
és nem szarom össze magam, ha ódi-

vatúságtól hanyatt esni az ildom,
és nem az, hogy hagyom, s nem, hogy letiltom
– magamnak én, nekem más –, egyre biztat
jó szándék: menjek; csak engem nem izgat.

A nem izgat: „az eb kefélje meg”
szinonimája, minden idegenség
és változás csak tőlem lesz beteg,
másnak hagyom a lelkét és a testét,

hordó takonyban keringj, repülőgép,
ki eszem-iszomon caterezed,
lóversenypályákon ködök keringjék
szét a tél latyakját, a kikelet

áldását: ne nekem! S nem folytatom.
Az utazás: hazatérés. Magam
inkább tűröm „mind a jelen gonoszt”,
a múlt gonoszt, de az, hogy nekem oszt

lapot lemálló tapéta, esőben
fordul ki esernyőm, forrok a hőben,
simogatok képet, falat, követ,
hátha belém száll ihlet, révület:

rémület! Idegen füvön ülep,
márkás érintkezés – ne én legyek!
Ne csodáljak kis olajfát a gót
szürkeség előtt, hess, becses romok,

mondom, ne kelljen újra kezdenem, nem,
ezét-azát ennek-annak, minek,
hogy az itthonlétért a franc repesszen,
epesszen, akkor én el se megyek,

és ez enyhe kifejezés. Vakuljak
abba, hogy könyveim nem olvasom,
és járjak, mint a fáradt gőz a fulladt
konyhapolcon, bármi ábrázaton,

madárén, kutyáén, festőmüvészén,
csak az úti ne legyen, ez a vész-én;
társat kibírok, de nem utitársat,
idegenséget, és akár ha társnak

kíván Duna feletti köd,
legyen orrom-emléke-szag: a dög-
szag az ostrom alatti Alagútból,
csak kímélhessem magam bármi úttól.

Nem eszem, iszom, dohányzom, egyéb.
Legyek kevesebb, jelen: kis arányban;
ne lobbantsam egy szál gyufa tüzét,
épp elég van hamu alatt parázsban;

és szinte úgy fordítson ki soványkór,
ahogy sedrén bújunk ki a kabátból,
aztán nehéz a vissza, s igazítsa
kövem saját pofámba egy – parittya;

és az „egyéb”: hogy úgy ne folytatódjak,
mint ha dec. s jan. közt volna hónap,
mely mindenét kivetné, irgalommal
csak én tölteném fél-szállónyi lommal:

tört széklábakkal, melyek fejemet
szétverni lettek volna hivatottak,
mit vagyok ott! penész- s doh-erezet
kínálkoztán hízott csótányrajoknak,

megtölteném – éltessen! – unalommal
(e nem létező nyirokhónapot),
ahogy krumplit köpködtem szép halommal
naponta, és csak padot koptatott

a seggem fél négyzetmérföld kiterje-
désén a Színnek, néztem a megerjedt
szeméttartályok buzgó kutatóit,
és nem tudtam azt mondani: de jó itt!

Pedig áldottam mind a kis Csatorna
hajóját, és víg vaníliaszín
fal-frisseket, tavaszokká bomolva
Londonom square-jein és place-ein,

szerettem kis lóversenyirodám
linóleumára hogy hull a hallé
cseppre csepp, zászló leng a vár fokán,
szerettem, és ami a City Hallé:

kiállítást, árverést, maci-, CD-
-vásárt, Scheiber Hugót Chelsea bazári
homályán, s szerettem a buszra várni,
de hagyom! Legyen sátántök-lökésé,

ha újra-nemzi, nem az én agyamban.
Két fájó lábam nem mozdítható,
beérett szivem elmozdíthatatlan,
ne is essen itt több goromba szó.

Két szék közt, Villon s Kálnoky közé
(maximum Eliot-puhára) essen
a valagam, fattyon ki ne lehessen
következtetni, ki valék, Izé;

fattyú utazás, fattyú hazatérés,
fattyúsor, ahogy mondaná a nyomdász,
legyen tiszta plexi-tárlóm a kérész-
életű gondolat, mint bányaomlás:

azt, hogy „nem, s mindig”, még ennyit se kelljen
mondanom, küzdjön bár a test s a szellem
bármi önpusztulásáért, magam
ezt a körforgást (nagyon úgy remélem)

egyszer és mindenkorra befejeztem.
Ne legyen, aminek már sora van,
ne legyen sora, ami – mint fogatlan
száj – cuppog, emlék, vágy, szépség vagy érdem;

hogy bármit kértem magamnak, kikérem
magamnak! Én se életet, se
halált. Valakit, azt, hogy befejezze
helyettem – s tudom, nem lesz benne részem;

hát a többit is így akkor, ezért sem.
A mohó „elég” fél-elégtelent öl,
így maradok kívül már mindenekből,
„vagyok, nem vagyok” legyen bárki – én nem.

Helyettem egy platán, pangó, fakó
járjon árnyával szobákat unottan,
vagy rá se figyelve, szórakozottan,
nem hiszem, hogy bármi mulattató

lenne. Nyugvás v. egyenes vonalú
egyenletes mozgás, csak ez legyen,
és minden késő ősszel őrhelyem:
ahol a holt fából kiég a szú

a reményhalmon. Emlékeimet
hányják oda megannyi utazásból,
s omoljon be a távol,
és a közelt lelje ki a hideg.