Rácz I. Péter

CSAK OLVASHATÓ EMLÉKEZET

Kukorelly Endre: ROM. A szovjetónió története
Jelenkor, Pécs, 2000. 122 oldal, 1100 Ft

Számvetés ez, számbavétel? A nyelvvel lehet játszani, de mindig
ő nyer, hiszen maga a játék, ő diktálja a szabályokat, még a szabálytalannak
tűnőket is. Tehát: ki mit vesz számba, azaz a szájára, hogyan és miért. Kezdem
a mivel: valaki elbeszél egy személyes sorsot vagy egy átlag, egyszerű magyarországi
magyar történeteit, észrevételeit, vagy az 1989 utáni magyar politikai helyzetet,
vagy a II. világháború utáni magyar rendszer kommunista uralmát, vagy a Tanácsköztársaságtól
jelen lévő kommunista beállítottságot, vagy a keleti blokk politikailag szabályozott
életét, vagy a Szovjetunió alakulása és bukása közti időszakot, vagy az emberiség
egyetemes veleszületett butaságát, amelynek egyik megnyilvánulása a kommunista
rezsim(ek) létrejötte és hosszú-hosszú jelenléte. Mindez szóba kerül, de ennél
azért kevesebbet rejt magában a könyv. A „hogy akkor pontosan mit?” előtt
azonban meg kell találni a kit, a beszélőt. Könnyű lenne azt mondani, hogy
mi sem egyszerűbb, bármit szövegelnek is a szerzői szubjektum írásba oltásáról,
természetesen Kukorelly Endre a véleménynyilvánító, a kommentátor, az ő szájából
folyik a beszéd. Elképzelhető, de mit mond erről maga a beszélő: „Úgy sem
lehet elmesélni. Pont ezért igyekszem, aztán majd ettől az igyekezettől ezt-azt
elmond helyettem a nyelv. Elmondja, kihagyja, lesz valahogy.” (7.) Tehát az
igyekvő helyettesíti magát a nyelvvel, az ő szájából tényleg „csak” folyik
a beszéd. Mihelyt azonban a nyelvet találjuk beszélőként, a miért és a hogyan
is (és a felelősség is) elvileg a nyelvet terheli, a miről nem is beszélve.
A nyelv álca, ami mögé el lehet bújni, vagy megkerülhetetlen arc, ami történetesen
a sajátunk, csak néha úgy teszünk, mintha mögüle szólnánk. Kukorelly szövege
néha így gondolja, néha meg másként. A nyelv és az írás fiktív létű ugyan,
de ugyanakkor nagyon valóságos is. Ő is szólhat általunk, és mi is szólíthatjuk
őt, hogy legyen segítségünkre. Csak ebben a többtermészetűségében képzelhető
el olyan beszéd, ami a nyelvre bízza a kimondhatatlan kimondását.
„Én nem komcsiztam ki magamat” (8.) – mondja a beszélő és/vagy társa, a nyelv,
amelynek modalitása egyszerre lehet indulattal teli is, meg nem is, hol ilyen,
hol olyan, ám jobban áll neki az indulat és a szenvedélyesség, de mindenképpen
a miértre adhat valami magyarázatot, arra, hogy ki akar valamit mondani. De
legyen meg az idézett mondat kontextusa is. Így folytatódik: „Azt hiszem,
nem is tudok. Egyszer írtam valamit erről, még a legelső és legutolsó pillanatban,
mikor már úgy lehetett komcsizni, hogy nem volt érdemes, arról, hogy mi ez,
mi volt és mi maradt, én mi voltam, hogy mi maradt bennem. Igazából azonban
hozzá se kezdtem, elfelejtettem, mielőtt megtanultam volna, most pedig ki
kellene találnom, aztán kitalálni hozzá azt is, amire vonatkozik. A formát,
amiben cirka negyven évig éltem, és ami úgy hullott szét, eltűnt, az emlékezetből
tűnt el, hogy csak a képzelet segíthet. A tódítás, a mese.” (8.) Ezek szerint,
miközben egy már egyszer elmondott/leírt szöveget mond újra, másként, hogy
csakúgy, mint akkor, (újra) létrehozhassa önmagát és világát, meg kell alkotni
a hozzá való nyelvet, ami által (újra) megteremtődhet valami vagy a valami
előtti lenyomata. A késztetés és az igyekezet tehát szétfeszíti önnön és a
nyelv korlátait, vagy legalábbis ez lenne a(z ugyanakkor megvalósíthatatlan)
cél. A beszélő (az írás?) két okból utasítja el a múlt rendszerről való beszédet,
egyrészt annak beszédmódja miatt, másrészt etikai szemszögből, hiszen mindenki
részese volt a múltnak, akár szenvedő alany, akár csak mint a rendszer apró
fogaskereke, passzív szemlélődő: „akik nem csináltak semmit. Vagy majdnem
semmit. […] akik csak úgy, miközben reggel szépen fölkeltek, azután pedig
estve lefeküdtek, legitimálták a rendszert. Meg még álmukban is. Azzal, hogy
egy levegőt szívtak vele” (16.) – elvtárs, mint mindenki, aki nem tett ellene.
Persze ha tett is, akkor azt csakis a rendszer tűrőképességének vagy engedékenységének
szolgálatában tehette, mint ahogy erre az idézett Márai-írás (1. jegyzet)
elhelyezése utalni enged. Tehát akárhogy beszélünk is róla, ellene vagy benne,
mindenképp a róla való beszéd lehetetlenségével állunk szemben. Mit tehet
ekkor az író? Várja, hogy a nyelv mondjon el valamit, övé pedig a már említett
igyekezet? A hiábavaló igyekezet? Az eleve kudarcra ítélt vállalkozás sikere?
Marad a Kukorelly Endre által választott megoldás: ki kell találni egy olyan
közeget, formát, amelyben értelmessé válik a rendszerről való beszéd, igaz,
eleve célt téveszt, de jelként utal(hat) a megtörténtre: emlékezetként, képzeletként,
meseként, tódításként.
A miértre azonban van még válasz. Tisztázni kell a helyzetet és önmagunkat.
(„Csak azért mondom ezt, mert itt egyetlen halk pardon még el nem hangzott.
[…] Magunkon kezdeni a dolgot.” [15–16.]) Rendezni kell „A rosszat. Ami annyira
fáj”. (98.) Az írás mint gyógykezelő segédlet funkcionál. „Az emlékezetem
helyett írok, rendezkedésből. Talán nem visszaírom, a leírás inkább elkülönít
[…] Ha leírom, megcsinálom, és ha leírtam, megvan nekem, mégis külön van,
külön vehető. Legyen meg és legyen külön, szerintem jó volna így, nem akarok,
akar a fene ezen az iszonyaton, mondjuk az úgynevezett kommunizmuson rágódni.”(98.)
A beszélő megnyugvást remél ezért, vallomást tesz, kommentál, mesél, felidéz,
kitakarítja az emlékezetét azáltal, hogy visszaemlékezik, meg akarja ragadni
a megragadhatatlant, kimondani a kimondhatatlant, mesél, képzeleg, leporol.
Nem eltakarít, inkább rámutat az (emlék)romokra, szóra bírná vagy szóval tartja
őket. A rom ettől még rom marad, illetve ROM.
A rom nem a halál helye, hanem valami elmúlt, ezért hozzáférhetetlen jele.
A megelőzöttség érzetét kelti, a megelőző dologra emlékeztet, például a történelemre.
Olyan dologra, ami csak olvasható az emlékezet számára, akár a saját emlékezete, akár nem, azaz ROM (= Read Only Memory, számítástechnikai
szakkifejezés). Kukorelly beszélői mégiscsak arra törekednek, hogy hozzáírjanak
ehhez a múlthoz, vagy újraírják azt. Így társul a ROM mellé a RAM (Random
Access Memory = véletlen hozzáférési memória), így íródnak a mégiscsak személyes
élettörténeti tapasztalatok alapján működő emlékezet révén a kommunista éra
emblematikus eseményei, a rendszer által bukásra ítélt család története, az
úttörő-, fogoly-, munka- és haláltáborok emlékezete, a KISZ-szoba, a mozgalmi
indulók, a brigádnapló, a szuhumibeli, szocsibeli nyaralások, a sorkatonaság,
a marxista gyorstalpalók, az ünnepségek hangulata, ’68, ’56, az élelmiszerhiány,
az akasztások, a Ceausescu házaspár kivégzése, Bős–Nagymaros, Nyugat-Németország
stb. Minden, ami értelmetlenséget hagy maga után, keserű szájízt, minden,
ami rommá vált, ami a szovjetónió.
A címként és alcímként szereplő rom és szovjetónió szavak (utóbbi szándékoltan
rontva, megkülönböztetve így a Szovjetuniótól mint államszövetségtől) a rombolás
fogalmán keresztül egészítik ki, magyarázzák meg egymást. A Rom/ROM persze
jele annak az áthallásnak, ami Kukorelly szövege és Vörösmarty 1830-as A Rom
című epikus költeménye közt létesül, ahol „a dúlás komor istene, ROM”, és
amely kapcsolatot a könyvben két idézet is megerősít, bár ezenkívül a két
szöveg nem kötődik egymáshoz. A szovjetónió minden, ami romokat hagy maga
után, amikor „mindent, de mindent elpusztítanak, és amit a pusztulás helyére
építenek, az is mind, nincs semmi kivétel, csupa irgalmatlan pusztítás” (13.).
A pusztítás kiterjed térre és időre, személyre és tömegekre, külsőre és belsőre.
A szovjetónió közeg, amiben benne vagy, és ami benned van, de legfőképpen
ízléstelenség. Egyszerre valóságos és egyszerre színház. „A szovjetónió rom.”
(93.) Nem marad más, le kell írni ennek az apokalipszisnek az esztétikáját,
ízléstelenségét, még ha jellege szerint hiányában, a hiány puszta romjaként
mutatkozik is meg előttünk.
Hogyan jeleníti meg a nyelv mindezt az olvasó számára? Esszéisztikus, datált
naplóbejegyzés-szerűségek, néhol a tárca, néhol a lektűr nyomait mutatva,
idézetek, mottók, megjegyzések, jegyzetek (apró baki: a 42. jegyzettől csúszik
a számozás és az utalás egymáshoz képest, plusz két 54-es index van, de csak
egy jegyzet hozzá), Kukorelly költői és prózai munkájára oly jellemző törtek,
tört sorok, tört történetek, emlékfoszlányok, szójátékok, kicsit dühös vidámság.
Ez a leltár, kicsit mégis több. Az egyes fejezetek elején sorakozó mottók
feladatukhoz híven valamelyest bevezetik, magyarázzák, összefoglalják, metaforizálják
az utánuk következő szövegrész tartalmát, nincs is velük semmi baj. A főszövegekben
felhalmozott, de időnként a jegyzetekbe átmentett idézethalmok azonban néha
jelentősen felborítják az írásmű egyensúlyát. Miről is van szó? A szovjetóniót
ecsetelve, a Szovjetunió és baráti államainak ideológiáját, politikáját s
benne az egyén létét elbeszélő nyelvnek vissza-vissza kell lapoznia már megírt,
hasonló tematikájú könyvekbe, visszaemlékezésekbe (Jászi Oszkár, Illyés Gyula,
André Gide, Dosztojevszkij, Sinkó Ervin, Oszip és Nagyezsda Mandelstam egyes
könyveiről van szó), hogy velük együtt vagy akár rajtuk sírjon, kacagjon,
kritizáljon, búsuljon, szitkozódjon, vagy a szava is elálljon. A létrehozott
szövegek olvassák ezeket a régi szövegeket, megpróbálják saját részükké tenni
őket, beépíteni önnön érvelésük menetébe, azonban ez láthatóan nehezen kivitelezhető,
mondhatni, kilóg a lóláb. Ugyanis a Kukorelly-féle szöveg retorikája, hangneme
és ezekhez társítható nyílt vagy kevésbé kifejtett politikuma, gondolatisága
és például Illyés vagy Gide oroszországi beszámolója vagy Sinkó Egy regény
regénye című műve ilyen módon nemigen egyeztethető össze. A kontextusból való
kiragadásuk még csak hagyján, de időbeli és gondolatrendszeri távolságuk miatt
beilleszthetőségüket sikertelennek érzem. Egyrészt számtalan más munkát lehetett
volna idézni, ahogy például a Szabad Nép vagy az Ötéves Terv blőd cikkei el
is érik a kívánt hatást, másrészt az idézetek nem tudtak szervesen egymásra
épülni, hiányzik a való-
di párbeszéd közöttük. Ez főleg akkor kirívó, mikor egyes fejezetrészek (lásd
11.) többnyire csak az idézetek halmozásával operálnak, mintegy magukra vannak
hagyva, hadd fecsegjenek csak egymás közt, önműködve, önmagukért. Minthogy
a szöveg komolyan veszi magát, méltánytalan, hogy vendég szövegeinek nem mindig
biztosítja a kellő tiszteletet.
A könyv zárlata, kódája, „levezetés”-képpen, mikor már a prózai szó elfogyott,
a költészetet hívja segítségül, hogy hatásában megerősítse és még egyszer
összefoglalja az addig elhangzottakat. Egy történeti dokumentáció szövegrészletei
szolgálnak alapul a verssorokba tördelt ritmikus prózának, mely a koholt vádiratok
és kulisszaperek nyomorúságát idézi meg bizarr módon.
Hiszünk-e Kukorelly Endrének, mikor azt állítja, hogy ez a szovjetónió története?
Találunk-e csatlakozási pontokat a saját történetünk, képzelt valóságunk és
az ő története között? „Az én történetem rólam beszél” (70.) – mondja ő, de
vajon mennyire járható át mások számára ez a történet? A hasonlóság a másságból
is fakadhat, mint ahogy a másság is talál hasonlóságot magához. Mindenkinek
megvan a maga története. Egy történettel gazdagabbak lettünk, ha mi magunk
máshogy éltük is meg és máshogy mondanánk is el „ugyanazt”. A nyelv végül
nem adja meg az elmondhatóság örömét, nem tünteti el a romokat, de Kukorelly,
ahogy az olvasó is, megelégszik mással. „Hiszen csak bocsánat lehetséges úgyis,
és minden magyarázat lehetetlen.” (16.)


Rácz I. Péter