Kontler László

ALAPÍTÁSMÍTOSZOK ÉS TÖRTÉNETI REFLEXIÓ – MILLENNIUMI SZÁMVETÉS

Rugási Gyula esszéjének olvastán úgy éreztem, a szerzőnél mintha elszakadt,
de legalábbis nagyon elvékonyodott volna a cérna. Hogy énnálam (még?) nem,
az talán vérmérséklet dolga: a kelet-európai régió, ezen belül eminensen Magyarország
„borníhttp://www.holmi.org/wp-admin/post-new.phprt tömeglélektani állapotá”-val és közgondolkodásával kapcsolatos kifinomult
és erudícióval előadott kesergése mindenesetre ízlésem szerint való, és szívemből
szól. Néhány hangsúlyos megállapításával azonban nehézségeim vannak: például
nem hiszem, hogy „a vallás az (kiemelés tőlem, K. L.), amely minden részében
átszövi az úgynevezett politikai életet”. Ezzel kapcsolatban fenntartásaim
vannak már csak az érintettek túlnyomó részének nyilvánvaló cinizmusa miatt
is, no meg azért, mert (hasonló cinizmussal persze) átszövi azt még sok minden,
ami nem kevésbé „szent” (kellene hogy legyen). Ha Rugási méltán céloz a Kulturkampf
aggasztó jelenségeire, akkor sem vagyok benne biztos, hogy az általa „vallástörténeti”-ként
aposztrofált réteg dominálná a mai magyar közéletet. Amikor pedig arra céloz,
hogy a „múltválasztások” során a preferenciákat (kvázi)-vallásos szimbólumok
és tartalmak hamis értelmezése (ha e kifejezés nem jótékony túlzás e helyütt)
határozza meg, akkor helyben vagyunk, csakhogy a spiritualia pontosan e tekintetben
alaposan összefonódik a temporaliával. Közéletünk szereplői és megszólítottjai
a teológiánál – melyről mintha mégiscsak úgy vélnék, némi szakavatottságot
igényel – is szívesebben kalandoznak a nemzeti múlt és a nemzeti „sors” közös,
ezért közönségesnek vélt mezejére. A qumrani tekercsek legújabb ismert szaktekintélye
ezekről még nagyobb előszeretettel (és éppen annyi hozzáértéssel) nyilatkozik.
Igaz, a múlt éppoly kevéssé a történettudomány kizárólagos vadászterülete,
mint a vallás és a hit a teológiáé; de az ideológiai maszlag gyanánt „fent”
és „lent” szajkózott ostobaságok áradata mindenképpen kínos.
A Rugási Gyula által elevenbe vágó keserűséggel előadott diagnózist nem lenne
érdemes tovább árnyalni, a továbbiakban inkább az oknyomozás területén igyekszem
haladni. Esszéjének középső része és utolsó harmadának egyes szakaszai a hagyományválasztással
kapcsolatosak, márpedig az ilyen típusú választásokat roppant erőteljesen
meghatározza a történeti reflexió pillanatnyi állapota, általános karaktere
és maga e reflexió hagyományai. Az alábbi gondolatokat néhány hónapja máshol,
nem magyar hallgatóságnak adtam elő; Rugási írása arra ösztönzött, hogy az
általa felvetett problémák tükrébe állítsam őket.

Közhely, hogy az eredettel és a nemzeti közösséget formáló egyéb eseményekkel,
folyamatokkal kapcsolatos mítoszok (illetve valós történeti tényekre vonatkozó,
de kvázi-mitikus hiedelmek) döntő szerepet játszanak a nemzettudat, a nemzeti
azonosság alakításában. Ez az írás a magyarországi kollektív történeti emlékezet
bizonyos, a középkori Magyar Királyság megalapításával és az 1848-as forradalommal
kapcsolatos attitűdökben megnyilvánuló aspektusaival foglalkozik. Míg az előadottak
indítéka részben ugyanaz, ami arra ösztönzött, hogy jó egy évvel ezelőtt könyvet
publikáljak Magyarország történetéről („könnyhullatás nélküli rövid magyar
történet ez”, ahogy egy kanadai barátom fogalmazott), olyasvalakitől származnak,
akinek kutatási területe a skót, az angol, a német felvilágosodás eszmetörténete.
Mivel a legkevésbé sem szeretném elfojtani vagy véka alá rejteni szakmai identitásomnak
ezt az oldalát, éppenséggel helyénvaló, ha kezdetként Tom Nairn egy előadására
hivatkozom, mely a vancouveri Simon Fraser University új Skót Kutatási Központjának
megnyitóján hangzott el 2000 tavaszán.
Kultúra, közösség és nemzet: Skócia otthon és idegenben című előadásában Nairn
úgy vélekedett, hogy az 1707-es angol–skót unió, tehát az önálló politikai
hatalom elvesztése nyomán fellépő frusztráció a skótok körében nemcsak a parokializmusnak
és a felelősségvállalástól való ódzkodásnak adott tápot, hanem egyszersmind
„a nosztalgia világklasszis művelőivé” avatta őket, akik többnyire a dicső
múltban szilárd gyökerekkel rendelkező, ám azóta sorscsapások sorozatával
sújtott nemzet eszméjét ápolják. A napjainkban zajló devolúciós átmenet folyamatára
utalva Nairn a jövőt illetően végül is óvatos optimizmusnak adott hangot,
mindazonáltal aláhúzta, hogy a múltban és kiváltképp az emigránsok körében
gyakran a jelenben is a skót nemzeti történelem sötét, végítéletszerű képe
dominált, a dicső küzdelem víziója, melyben azonban Dávid (nota bene, több
középkori skót király neve) folyamatosan vesztésre állt Góliáttal szemben.
Bármily légből kapottnak tűnhet a hivatkozás Nairn megállapításaira ebben
az írásban, bizony relevanciával bírnak témámra. Az előadásról szóló beszámoló
olvastán megszállt a déjà vu érzése. A magyarokat (éppenséggel maguk a magyarok
is) úgy tartják számon, mint akik felettébb hajlamosak múltjukat a végletes,
szinte elviselhetetlen komorság összefüggésében szemlélni, mint olyan nemzet
múltját, amelyet valaha volt nagyságából kiforgatott a gonosz történeti esetlegesség,
melyet egynéhány esetben nagyon is konkrét szereplőként lehet azonosítani
a történelem fenséges drámájában; egy olyan drámában, melyben a magyarok túlontúl
gyakran váltak tehetetlen kívülállókká, kis nemzetté, mely emberfeletti erőfeszítések
árán küzd csupa ellenséges elemmel a puszta megmaradásért.
Magyarország tehát a Nyugat keleti perifériájáról kezet rázhat az északnyugati
peremen fekvő Skóciával? Sőt. Volt alkalmam megfigyelni, amint a skótok feladják
állítólagos vonakodásukat, hogy a nemzeti történelem kényes kérdéseihez iróniával
közelítsenek. 1999 tavaszán a sok egykori királyi székhely egyikén, Stirlingben
tanúja voltam egy történeti várjátéknak, mely a klánok harcművészetét mutatta
be a nagyérdeműnek. Tucatnyi marcona felföldi harcos vonult fel a várudvar
gyepén; a kezek súlyos kardokat markoltak, bozontos szakállak és színes kiltek
lobogtak a szélben. „Vannak itt angolok?” – dörögte a legtagbaszakadtabb fickó.
Mihelyt a közönség soraiból néhányan tétova „igent” rebegtek, a csapat kivont
karddal, csatakiáltást hallatva rontott feléjük. (Az angolok mind túlélték
a rohamot.) Azt kérdeztem magamban, megtörténhetne-e ugyanez egy másik helyszínen,
más szereposztásban: ha mondjuk valamelyik dunántúli várban volnánk, s a Highlanderek
Thököly bujdosóinak vagy Rákóczi kurucainak jelmezét öltenék magukra, az angolok
helyére pedig osztrák (német) turistákat ültetnénk? Alig hiszem. A nemzeti
történelem közbeszédben előforduló változata mifelénk pátosszal terhes, nem
tűri az iróniát. Így van ez, amióta egyáltalán közbeszéd tárgyát képezi.
Nincs rajta csodálkoznivaló, s úgy is van rendjén, hogy a nemzeti romantika
korából ránk maradt Himnuszunk fohász legyen a balsors elhárításáért egy olyan
nemzet feje felől, mely már megbűnhődte a múltat s jövendőt. Száz évvel Kölcsey
és Erkel után Illyés addigra folytonos hagyományba illeszkedve értekezett
a nemzeti létet biztosító „elszánt”, sőt „elkeseredett”, bár a mindig legalább
hússzoros túlerőben lévő Góliáttal szemben eleve „kudarcra ítélt” önvédelmi
harcokról. Újabb hatvan év múltán a Magyar Könyvklub szerkesztői éppen Illyésnek
ezeket a gondolatait találták a legalkalmasabbaknak arra, hogy az egyébként
remek Magyarország képes története fülszövegeként felhasználják. A kötet megjelenésének
évében Magyarország a Frankfurti Könyvvásár díszvendége volt; a nemzeti kulturális
örökség miniszterének ebből az alkalomból mondott beszéde túlnyomórészt ismét
az Európa közepén nagy nehezen (de „már” ezer éve) gyökeret vert kis ország
vérzivataros, sorscsapásoktól terhes történetével kapcsolatos klisét alkalmazta,
hogy aztán méltassa az európai civilizációhoz a kedvezőtlen körülmények ellenére
eszközölt dicséretes hozzájárulásokat.
Mármost minden sztereotípiának van valóságmagja, olykor jókora. A sors keze
vert, méghozzá keményen, és a hozzájárulásokkal méltán lehet büszkélkedni.
De ha ebből az iméntiekben vázolt perspektíva bontakozik ki, akkor fennáll
a kockázata annak, hogy szem elől tévesztjük azt, ami a nemzeti hagyományból
a huszonegyedik század küszöbén valóban aktuális mondanivalót hordoz, vagy
legalábbis tévesen állapítjuk meg a prioritásokat; továbbá romlik a nemzeti
múlt felelősségteljes és realista feldolgozásának esélye. Miután bárki csakis
egyetérthet azzal a megállapítással, hogy Magyarország történetének hosszú
időszakain keresztül létezett súlyos külső kötöttségekben, a hétköznapi történelemszemlélet
számára túlságosan is csábító és megnyugtató az a gondolat, hogy mindaz, ami
dicső, saját eredményünk, ami azonban kellemetlen emlékeket kelt, azt ránk
erőszakolták. Egyáltalán nem meglepő, hogy ez a megközelítésmód, gyökereivel
és következményeivel együtt, többnyire megmutatkozik a XX. századi magyar
történelem legfájdalmasabb fejezeteivel kapcsolatos közbeszédben. Érdekes
módon azonban mindezen jelenségek tapasztalhatók olyan, a történeti emlékezetben
pozitív előjellel élő pillanatokkal kapcsolatosan is, amilyen a Szent István-i
alapítás vagy az 1848-as forradalom, amely a modern Magyarország szimbolikus
alapításaként értelmezhető.
Még egyszer: az átélt viszontagságok magyarázatot adnak a nemzeti történelmet
a közfelfogásban övező komor hangulatra, s valamelyest mentik a hősies, erkölcsileg
magasabb rendű, de mások (törökök, osztrákok, antantkormányok és szlovák,
szerb, román klienseik, németek és szovjetek) cselszövésének és hatalmának
folytonosan áldozatul eső kis nemzetről alkotott képet. Magyarázzák és mentik,
de nem igazolják.
E képből ugyanis hiányzik mindhárom alkotórész, mely elengedhetetlen az ép
történeti reflexióhoz, következésképpen az ép nemzeti tudathoz. Ezek az alkotórészek:
az arányérzék, a realizmus és a felelősségtudat. Először is, a magyar történelem
e szemlélete parokiális és introvertált: hiányzik belőle az arányérzék, amennyiben
nem teszi fel a kérdést, vajon valóban a dicsőség és a szenvedés kombinációja-e
a magyar történelem sajátos megkülönböztető jegye, azaz valóban ebben áll-e
a magyar történelem egyedisége. Fel sem veti azt a lehetőséget, hogy a történeti
reflexió horizontját ki kellene tágítani, hiszen mindenki egyéniség, de a
saját egyéniségét a másénak tükrében ismerheti fel. Másodszor, ha valamely
közösség szeretné szilárdan kezébe venni jövendőbeli sorsának irányítását,
akkor kollektív emlékezetében nagyon világosan meg kell állapítania saját
részességét múltbeli szerencséjének, illetve szerencsétlenségének alakulásában.
Ha ezt elmulasztja vagy éppenséggel elhanyagolja, nagy a valószínűsége annak,
hogy téves ítéleteket alkot a múltról, s ezért nem megfelelően választja ki
a jövője szempontjából releváns hagyományokat.
A magyar történelem e „kárhozatteljes” (pesszimista), illetve „eszképista”
(itt: a felelősséget hárító) megközelítése maga is része e történelemnek,
legalábbis azóta, hogy a XV. századtól kezdve a hanyatlásélmény és -tudat
az ország számára meghatározónak bizonyult. Mivel a hitetlenek kezétől elszenvedett
első csapások egybeestek a reformáció terjedésével, kezdetben némi vigaszt
kínált a protestáns eszkatológia: a magyarok Isten választott nemzete, akiknek
állhatatosságát az Úr sorozatos próbáknak veti alá, ám ha szilárdan kitartanak
hitükben, babiloni fogságuk, akárcsak a zsidóké, véget ér. A választott nemzet
eszméje tartotta magát a XVII. században is, amikor úgy tűnt, a protestáns
Magyarország „két pogány” közé ékelődve kénytelen tartani magát, akik közül
az oszmánoknál immár jóval veszedelmesebb színben tűntek fel a katolikus ellenreformációval
felfegyverkezett Habsburgok. A török kiűzésének idejére a magyaroknak szembesülniük
kellett azzal a ténnyel, hogy miután két évszázadig „a kereszténység védőbástyájaként”
gondoltak magukra, a felszabadító háborút végső soron koordináló Habsburgokkal
kibontakozó konfliktusuk miatt a keresztény Európában sok helyütt „a kereszténység
ellenségeként” tekintenek Magyarországra. Igaz, ez a toposz hamarosan eltűnt,
de csak azért, hogy átadja helyét annak a variánsnak, mely szerint Magyarország
„keleti” abban az értelemben, ahogy a XVIII. század felfogásában szerepelt:
elmaradott ugar barbár néppel és uratlan nemességgel.
A legkevesebb, amit erről a szemléletről el lehet mondani, hogy volt némi
köze a valósághoz – a körülmények ismeretében az lenne a meglepő, ha nem így
lett volna. A benne rögzített realitások nem kerülhették el a hazai kortársak
figyelmét sem, aminek az lett a következménye, hogy a felvilágosodás századában
világosan körvonalazódott, a nemzeti ébredés korszakának küszöbére pedig teljes
fegyverzetben jelentkezett a dicsőséggel vegyes szenvedés mint nemzeti sors
és a fentebb „eszképizmusnak” nevezett attitűd elegye; a nemesség makacs ragaszkodása
előjogaihoz a nemzet szabadságainak féltő védelmeként tűnt fel, ami korabeli
mérce szerint nem számított hókuszpókusznak: a natio Hungarica korabeli felfogás
szerint a pedigrével rendelkező házak szülötteinek (nati) együttese volt,
ilyenformán a nemesség érdekei etimológiai értelemben is azonosak voltak a
nemzeti érdekkel. Ami azt illeti, a rendi „alkotmány” (az ősi szokások és
statútumok) védelmezésével és a különböző tanácskozó testületek, municipális
és nemzeti szintű önkormányzati szervek folytonos fennmaradásának biztosításával,
egy rendkívül fontos politikai tradíció átörökítésével a magyar nemesség jelentős
szolgálatot tett. Ennek azonban súlyos ára volt. Másutt a Habsburg-tartományokban
a nemesség Mária Terézia alatt morgolódva ugyan, de lemondott adómentességéről,
Magyarországon azonban visszavert minden kezdeményezést, mely hozzájárulást
követelt tőle az államháztartás költségeihez. Azáltal, hogy ragaszkodott ezekhez
a vidéki Magyarország viszonyainak egész hálózatával összefüggő előjogaihoz,
a nemességnek oroszlánrésze volt az ország elmaradottságának tartósításában
is – s mivel ezt az elmaradottságot nem lehetett nem észrevenni, fel is ismerte,
de ugyanazzal a lendülettel Bécs szemére hányta annak Magyarországgal szemben
követett, állítólagosan gyarmatosító politikája miatt. Ezzel modell született:
a XVIII. század nagyobbik részében és a XIX. század kezdetén a magyar diéta
az Ausztria általi politikai elnyomás és gazdasági kizsákmányolás számlájára
írta az ország kiábrándító állapotait. E sérelmi politika megint csak nem
nélkülözött minden alapot, mindenesetre a belső okok elhanyagolásával aligha
ösztönözte az önvizsgálatot és a kritikus gondolkodást.
Felettébb méltánytalan volna, ha nem tenném azonnal hozzá, hogy a régi rend
tarthatatlanságát ugyancsak a felvilágosult nemesség (mind az arisztokrácia,
mind a középnemesség köreiben megtalálható) gyermekei ismerték fel elsőként,
s ez a felismerés vezette be a magyar történelemnek azt a korszakát, amikor
az ország állapotának és történetének kritikai reflexiója sokkal világosabban
tetten érhető, mint bármikor annak előtte és – attól tartok – azóta. A felvilágosodás
kora Magyarországon akkor tetőzött, amikor kimondták a varázsigét: az ország
elmaradottságának első számú oka nem a Béccsel szembeni alárendeltség, hanem
a feudális rendszer, s a felemelkedéshez az út nem a múlt homályába vesző
dicsőség hajszolása, hanem fejlődés az emberi szellem csiszolása és az emberi
környezet csinosítása által, közösségi szellem élesztgetése és societas civilis
kovácsolása ott, ahol addig nagyon eltérő jogokkal és előjogokkal rendelkező
(vagy nem rendelkező) alattvalói csoportok halmaza volt. Berzeviczy Gergely,
a jozefinizmus éveiben és ernyője alatt megérlelődő szellemek közül talán
a legragyogóbb, a régi századfordulón korszerű statisztikai módszerekkel hívta
fel a figyelmet az elmaradottság belső eredetű okaira, ami egyszersmind az
évszázadok során áthagyományozódott szokások, attitűdök, személyközi viszonyok
mérhetetlenül összetett hálójával való számvetést és felettük mondott ítéletet
is jelentett. Berzeviczy a paraszt letargiájának gyökereire mutatott rá, míg
egy emberöltővel később Széchenyi arra a zsákutcára irányította a figyelmet,
amelybe a nemességet vezette saját kiváltságőrző magatartása. Az idegen erőknek
a bajok kialakulásában játszott szerepéről továbbra sem feledkeztek meg, mindazonáltal
az összkép jóval kiegyensúlyozottabbá vált; az ilyen értelemben vett történeti
felelősségtudat és egyszersmind a közéleti elkötelezettség Magyarországon
a Hitel megjelenését követő bő másfél évtizedben nagyobb léptekkel haladt
előre, mint bármely hasonló időszakban, s talán minden idők legmagasabb szintjén
állt.
A reformkor és apoteózisa, 1848, már csak emiatt is megkülönböztetett figyelmünkre
tarthat számot. Ezen túlmenően azonban a magyar örökséggel és a magyar állapottal
való felelősségteljes számvetés egyúttal megalapozta egy jövendőbeli, az érdekegyeztetés
alapjaira épített Magyarország megkapó képét is, egy olyan Magyarországét,
amelynek elitjét immár nem szigetelik el törvényben rögzített előjogok a népesség
többi részétől, akiket „beemelnek az alkotmány sáncai közé”; egy olyan Magyarországét,
ahol a nemzet többé nem oszlik darabokra a jogi státus sokfélesége szerint,
hanem „társadalmat” alkot a szó szoros értelmében. Republikánus program volt
ez, amennyiben respublikát, minden polgárt érintő és integráló közeget akart
létrehozni, egyszersmind liberális program (s e kettős arculat tételezte feszültséget
már nem állt módjában tapasztalni), amelynek bizonyos alkotórészeit megvalósította,
mások fölött az azóta eltelt másfél száz évben eljárt az idő, de közülük számos,
noha megőrizte frissességét, beteljesületlen maradt az 1989–90-es változásokig.
Végül e programot a szellemi kifinomultsággal és erudícióval bíró, széles
látókörű és politikai aktivizmusra hajlandó, merész és elkötelezett magyarországi
vezetők valaha volt legtehetségesebb nemzedéke alkotta meg.
Széchenyi, Kossuth, Deák, Eötvös és társaik azonban elkövettek egy olyan hibát,
amely a kollektív emlékezet szemében megbocsáthatatlan. A program 1848-ban
elbukott, s ha 1867-et 1848 „realista” kiadásának minősíthetjük is, kiváltképp
a ’67 utáni fejleményeket tekintve egyúttal jelentősen felhígított kiadásról
is van szó. A kudarc és annak körülményei (mindenekelőtt az orosz beavatkozás)
maradandó hatást gyakoroltak 1848 értékelésére és a köztudatban betöltött
státusára.
Közismertek az idegen elnyomás, az összeesküvés és az árulás motívumai: az
a meggyőződés, hogy a bukást a Habsburg és orosz katonai fölény mellett az
okozta, hogy Bécs folyamatosan a magyar kormány ellen hangolta a nemzetiségeket,
s hogy Görgey elárulta a haza ügyét. De közismert, vagy az kellene hogy legyen
az is, hogy Görgey Kossuthtal való nézeteltérései ellenére a forradalom lojális
katonája volt, és katonailag tarthatatlan helyzetben tette le a fegyvert;
miként az is, hogy a nemzetiségek Bécs (kétségkívül gyakran megszólaló) szirénhangjai
nélkül is berzenkedtek a magyar liberálisok „egységes politikai nemzetről”
szóló nézetei ellen, mely az utóbbiak körében abból az illúzióból táplálkozott,
hogy ha egyszer az egyéni jogok hozzáférhetővé válnak számukra, a nemzetiségek
feladják a csoportos autonómia igényét, s akárcsak a parasztság (a két kategória
persze jelentős átfedésben volt egymással), készséggel beleolvadnak az új
magyar nemzetbe. De Petrovics Sándor érzéseit nem mindenki osztotta. A forradalmi
kormány – amúgy érthető okokból – későn – igaz, akkor példaértékű nemzetiségi
törvénnyel – reagált a szerb, román és szlovák követelésekre, ami az udvar
áskálódása nélkül is konfliktushoz vezetett volna. A nehéz időkben a parasztság
várakozásait sem sikerült megfelelő ütemben kielégíteni, ami részéről mind
passzívabb hozzáállást eredményezett. Az 1848–49-re vonatkozó közfelfogásban
azonban a külső kényszer nemcsak elhomályosította, ami még érthető volna,
de lényegében semlegesítette a belső feszültséget. Középiskolások nemzedékei
nőttek fel úgy, hogy alig érzékelhették: 1848–49 Magyarországa rendkívül súlyos
etnikai leszámolás színtere volt.
Másodszor, mindaz, amit 1867 nem őrzött meg 1848-ból, azaz amit a történelem
„nem igazolt”, témaként is lekerült a napirendről, az örökség merőben esetleges
elemeként tűnt fel. Ami a berendezkedés konkrét részleteit illeti – valamelyes
önállóság, valamelyes parlamentarizmus, valamelyes joguralom stb. –, a kiegyezés
nem is volt olyan rossz bolt ’48-hoz képest. Csak éppen elszállt belőle a
spiritusz. A magyar ’48 esetében a forradalmi eufória nem annyira radikális
szélsőséget jelentett, hanem a társadalmi szolidaritás valóságként nem, de
törekvésként feltétlenül tetten érhető élményét, amit aztán nem lehetett feltámasztani
a vereség, a megtorlás és a passzív rezisztencia évei utáni tárgyalásos rendezés
tökéletesen forradalmiatlan pillanatában. ’48 bukásával a reformkor legprogresszívebb
ígérete, a szolidaritás szálaival összekötött societas lehetséges kifejlete
is vesztessé lett, legalábbis ami a kollektív emlékezet és tudat preferált
értékei közötti jelenlétet illeti. Mert hiszen – harmadszor – a kudarc ’48
és a vele összefonódó értékek puszta státusát teszi bizonytalanná a kollektív
emlékezetben: március 15-e soha nem válhatott július 14-évé. Hogyan emelkedhetne
piedesztálra egy kudarc egy olyan nemzet emlékezetében, mely megrögzötten
a történelem áldozataként tartja számon önmagát? Ilyen körülmények között
’48 tiszteletteljes gyász tárgyát képezi, de az apokaliptikus vízióktól gyötört
nemzet tudatában éppen a sikerdeficit miatt nem adhat alkalmat ünneplésre:
a legjobb szándék ellenére is alulértékelődik, s összes hordalékával együtt
mintegy áldozatul esik a nemzet általános hajlandóságának, hogy történelmét
a hazafias pátosz összefüggésében fogja fel.
A dualizmuskorban az 1848-ról, illetve március 15-ről való megemlékezés a
nemzeti függetlenség melletti elkötelezettség kifejezésére és a Béccsel szembeni
kicsinyes sérelmek felhánytorgatására adott alkalmat, de arra nemigen igyekeztek
felhasználni, hogy a társadalmi szolidaritás eszméjének bárki hangot adjon,
jóllehet az a függetlenséggel legalábbis egyenlő fontosságú alkotórésze volt
a reformkor örökségének – amelyet ’48 tökéletlenül juttatott kifejezésre,
és még tökéletlenebbül valósított meg, mindazonáltal (vagy éppen ezért) méltó
(volt és marad) az őrzésre, megújításra, tökéletesítésre. Szinte magától értetődő,
hogy 1848 és mindaz, amit jelképez, nem válhatott dédelgetett tradícióvá akkor
sem, amikor a háború és az azt követő káosz örvénye magával rántotta a történeti
Magyarországot: a körülmények mindennek inkább kedveztek, mint a történelmi
realizmusnak és felelősségtudatnak, illetve a progresszív hagyományoknak.
Miután a túlnyomórészt belső okokból fakadó felbomlást a wilsoni elvek vaskosan
méltánytalan alkalmazásával megalkotott békeszerződés teljesítette be, szó
sem lehetett józan reflexióról. A szórványos önvizsgálat konklúziója abban
merült ki, hogy mivel a liberálisok és a demokraták elernyesztették a régi
Magyarország robusztus erejét, az a szomszédok nacionalista és a bolsevikok
internacionalista ármányának martalékává vált; amúgy többnyire minden felelősséget
az ördögi békediktátumra hárítottak. A békerendezés így persze éppen azoknak
a félfeudális struktúráknak a továbbéléséhez szolgáltatott muníciót, amelyek
leépülése az átmenet folyamatának legfőbb értelme lett volna. Sokatmondó,
hogy a két háború közötti korszakban 1848 mint szimbólum egyedül arra volt
alkalmas, hogy egy efemer, a nácizmus terjedésének feltartóztatását, demokratikus
fejlődést és a szomszédos népekkel való együttműködést sürgető ellenzéki mozgalom
(a Márciusi Front) tűzze zászlajára 1937-ben.
Nem mintha ’48-nak jobb sora lett volna a szocializmus (vagy micsoda) évtizedeiben.
Ezúttal nem ignorálták vagy dezavuálták, hanem először is kisajátították,
és a rezsim ideológiai szükségleteihez igazították: az elnyomott osztályok
fiktív forradalmi radikalizmusának tradíciójába ágyazták, mely e perspektívából
nézve kérlelhetetlenül torkollott az éppen zajló állítólagos kommunista forradalom
beteljesülésébe. Különös módon túlélte önmagát az árulómotívum, persze ahhoz
a felfogáshoz igazítva, hogy 1848 osztályharc volt: még Kossuth, a(z akkori)
par excellence forradalmi hős sem tanúsított elegendő éberséget ahhoz, hogy
elejét vegye az osztályellenség beszivárgásának a forradalmárok sorai közé.
Mindez intő jelként kellett hogy szolgáljon a forradalmi hagyomány örökösei
számára, melyben 1848 az első, még tétova lépéseket, 1919 a haladó fázist,
1945 pedig az igazi áttörést volt hivatott reprezentálni. Ez a feltételezett
kontinuitás az 1960-as években a „Forradalmi Ifjúsági Napok (FIN)” remek ötletében
nyerte el intézményesített formáját, azaz a Kommunista Ifjúsági Szövetség
égisze alatt március 15-én, március 21-én (fiatalabbak kedvéért: a Tanácsköztársaság
kikiáltásának évfordulóján) és április 4-én (ugyanezért: sokáig úgy vélték,
ezen a napon hagyták el 1945-ben az utolsó német csapatok hazánk területét)
rendezett nagyszabású megemlékezések sorozatában.
Egyszer csak, valamikor e sorok írójának serdülőkorában, valahol valakik elkezdték
úgy érezni, tanácsos, ha a kerületi pártszervezetek irodáiról komor ábrázatú
munkatársakat bíznak meg azzal a fontos stratégiai feladattal, hogy az általános
iskolák felsőbb tagozataiban és a középiskolákban felvilágosítsák a tanulóifjúságot
arról, hogy a fenti történelmi dátumok közül április 4-e bír a legnagyobb
jelentőséggel mint nemzeti ünnep – mondjon bárki bármit. Voltak ugyanis, akik
mást mondtak: az első, 1973-as „alternatív megemlékezéstől” kezdve március
15-e és 1848 ismét az ellenzéki szimbólum karakterét kezdte magára ölteni.
A március 15-ék és a demokratikus ellenzék kibontakozásának későbbi összefonódása
ismert történet, itt arra szorítkoznék, hogy a nemzeti és liberális-demokratikus
értékeket, a társadalmi szolidaritást hangsúlyozó szimbólum ismét arra volt
alkalmas, hogy egy olyan ellenzéki csoport vállalja jelszóként, mely majdhogynem
tökéletes elszigeteltségben élt.
1989-ben aztán megtörni látszott a jég, hiszen március 15-e a rendszerváltást
kísérő kevés tömegmegmozdulás egyike volt, azzal a nyilvánvaló üzenettel,
hogy a másfél évszázados törekvések közül nem egy kielégítetlen, s ideje napirendre
tűzni őket. Egy évvel később Magyarországon szabad választásokat tartottak,
s úgy festett, talán eljött az igazság pillanata 1848 számára, s a modern
politikai közösség születésének mítosza a politikai akarat képviselői és a
polgárok számára konszenzusosan a domináns mítosszá válhat. A közelmúltbeli
magyar történelem markáns megnyilatkozásai és a statisztikák szerint nem így
történt. A „melyik a legnagyobb magyar nemzeti ünnep?” kérdésre (tehát arra
a kérdésre, hogy melyik a nemzeti örökségnek az a legdöntőbb alkotóeleme,
mellyel mint zsinórmértékkel szeretnék mérni önmagukat) a magyar polgárok
több mint 50%-a ma augusztus 20-át említi (március 15-e a második bő 20%-kal,
megelőzve október 23-át és – még mindig! – április 4-ét). Jóllehet ez a nap
(amellett, hogy az „új kenyér” és az 1949-es sztálinista alkotmány napja)
annak az 1083-as napnak az évfordulója, amikor negyvenöt évi nyugalom után
eltávolították I. István földi maradványait a kőszarkofágból, és a kanonizálási
szertartás részeként ezüstládába helyezték, voltaképpen a középkori Magyar
Királyság megalapításának ünnepéről van szó (igaz, a koronázásra 1000 karácsonyán
vagy 1001 újév napján került sor).
Az államalapítás, ahogy számon tartjuk (jóllehet az „állam”, ahogy mi gondolunk
rá, újkori fogalom), kétségkívül jelentős esemény Magyarország történetében.
De minthogy ugyanez az esemény feltehetőleg nem kevésbé fontos szerepet játszott
más nemzetek történetében is, a kollektív emlékezetben és a nyilvános kultuszban
betöltött szerepe, úgy gondolom, magyarázatra szorul. Végül is – François
Furet és más képromboló történészek kezdeményezéseivel dacolva – a franciák
mégiscsak július 14-ét ünneplik, nem pedig Klodvigot, Nagy Károlyt vagy Capet
Hugót. Az Egyesült Államok számára a dilemmát megoldja, hogy július 4-e a
szuverenitást és a demokráciát egyaránt jelképezi, miközben az állítólagosan
hagyományőrző angolok sem Nagy Alfrédet, sem Hódító Vilmost, sem a Jogok Törvényét
nem tartják olyan becsben, és nem emlékeznek rájuk olyan forrón, mint az a
magyarok körében Szent István és a vele összefüggésbe hozott ereklyék, mindenekelőtt
a Szent Korona kapcsán tapasztalható.
A talány egyik kulcsa talán az, ami egyúttal a közbeszédben elhangzó leggyakoribb
válasz: István és a korona a túlélés sajátos magyar képességét szimbolizálják,
ékes bizonyítékai egy olyan nemzet kitartásának és vitézségének, mely valamilyen
formában mindig megőrizte „államiságát” (ezt az erényt – sajátos módon, de
legalábbis személyes tapasztalatból – Ferenc József is méltatta a millenniumi
ünnepségek alkalmával). De ha szemhatárunkat a Kárpátok fölé emeljük, azon
nyomban felismerhető lesz, hogy északtól kezdve nyugaton át délnyugatig olyan
népekkel (lengyelekkel, csehekkel, osztrákokkal, horvátokkal) vagyunk körülvéve,
akik István megkoronázásának már tanúi voltak, ugyanebben az időszakban vagy
már korábban telepedtek meg a régióban, s ugyanannyi vészterhes évszázadon
mentek keresztül (nem beszélve másokról délebbre vagy északabbra, így a bolgárokról
vagy a balti népekről).
Ami azt illeti, a „szuverenitás” létrehozása önmagában véve is lehetne ok
az ünneplésre, ez azonban két szempontból problematikus (leszámítva a fogalom
ezer év előtti szituációra való alkalmazásának abszurditását, lásd alább).
Először is azt hiszem, bár ténye ellen semmi kifogásom, minden mértéket meghalad
az, ahogy a monarchikus szuverenitás ezer év előtti megteremtése előtt tisztelgünk
ma, egy modern republikánus alkotmány keretei között. Mondják, Szent István
koronája az évszázadok során nem a királyi uralmat, hanem a magyar „államiságot”
jeleníti meg, ez azonban manapság ugyancsak gyenge lábon áll. Igaz, a XV.
század elején és közepén a királyt ellenőrzésük alá vonó rakoncátlan bárói
klikkek azt hirdették, hogy a királyság communitasát képviselő „Szent Korona
pecsétje alatt” kormányozzák az országot. Ez azonban a kiváltságosok közössége
volt: akárcsak a natio Hungarica fent idézett eszméje, a Szent Korona elmélete
ugyancsak az exkluzivitáson alapult, hiszen a közrendűeket nem tartotta „államalkotó
tényezőknek”. A korona tiszteletét a XIX. században
a Habsburgok szorgalmazták mint a francia forradalmi eszmék alternatíváját.
A két háború között a korona „Szent István országait” volt hivatott szimbolizálni
– vagyis Deák 1861-es megfogalmazásához visszanyúlva szolgáltatott anyagot
Trianon revíziójához. Ha hozzátesszük, hogy az ereklyék (így a koronázási
jelvények mellett mindenekelőtt a Szent Jobb) tisztelete nem fogadható el
a protestánsok számára, a Szent Korona-kultusz exkluzivitásának újabb dimenziója
tárul fel.
Nem tudok olyan erőfeszítésről, mely azt célozta volna, hogy a Szent Korona
hagyományát egy olyan társadalom szükségleteihez igazítsa, mely – remélem
– toleráns és befogadó. Annak a puszta hangoztatása, hogy a korona a magyar
államiságot jelképezi, körben járó érvelés, s kevéssé meggyőző a korona szertartásos
áthelyezése is (a koronázás 999. évfordulóján) a Nemzeti Múzeumból a Parlamentbe.
Örvendetes lett volna például, ha az ötlet kiagyalóinak eszébe jut legalább
az a magyarázat, hogy az áthelyezés új hagyományt kíván teremteni, mellyel
Magyarország ősi, monarchikus múltja és parlamentáris jelene között kívánnak
hidat verni. Ebben az esetben is felmerült volna a kérdés, hogy az Országház
épülete, mely a kései XIX. század és a XX. század mindmáig nem feltétlenül
dicsőséges termést hozó modern magyar parlamentarizmusát szimbolizálja, vajon
megfelelőbb jelképe-e a bimbózó magyar modernitásnak, mint a Nemzeti Múzeum,
amely rendeltetése és fogantatása szerint távolról sem élettelen tárgyak dohos
raktára, hanem Magyarország nemzeti, politikai, társadalmi emancipációs törekvéseinek
(egyik) megtestesítője. Mint ilyen, nem feltétlenül alkalmatlanabb az általam
az imént megfogalmazott üzenet közvetítésére, mint a Parlament. A korona áthelyezésekor
azonban senki nem fogalmazta meg az új hagyomány teremtésének igényét: a régi
hagyomány megőrzését hangsúlyozták, ügyetlenül és hiteltelenül.
Summa summarum: ha az emberek kicsit is tisztában vannak mindezen tétekkel
(de még ha nincsenek is), mondjon bárki bármit, a szuverenitás önmagában véve
nem lehet augusztus 20-hoz fűződő vonzalmuk oka. Annál kevésbé – s ez a második
kifogásom a szuverenitásmítosz ellen –, mivel nem kell nagyon messzire mennie
annak, aki „István király művét” képromboló (szentségtörő) módon kívánja magyarázni.
A hagiografikus történet, miszerint István visszautasította a III. Ottó által
küldött koronát, nehogy hűségesküt kelljen tennie a császárnak, s ehelyett
a II. Szilveszter pápa felajánlotta felségjelvényeket fogadta el, régóta bizonyítottan
apokrif (igaz, a közbeszédben lépten-nyomon találkozunk vele – legutóbb a
Népszabadság újévi számában olvastam a történelem országos középiskolai tanulmányi
verseny győztesének tollából). A Krisztus utáni első ezredforduló ama ritka
történelmi pillanatok egyike volt, amikor a közép-európai fejedelmek törekvései
találkoztak a pápa és a császár ekkor éppen közös elképzelésével, mely a respublica
Christiana keleti kiterjesztését célozta. Aligha lehetett volna másként. István
műve ezek után német lovagok, római szerzetesek és püspökök felettébb tevékeny
közreműködésével keletkezett, ősi szokások, hagyományok és emberéletek garmadájának
árán. Szuverenitás? Maga a fogalomhasználat is anakronisztikus a XVI. század
végi francia gondolkodó, Jean Bodin előtt; ami Istvánt illeti, mielőtt uralkodása
kései szakaszára valóban megszabadult az idegen gyámkodástól, a féktelen magyar
nemzetségfőkkel szemben jelentős külföldi támogatással szilárdította meg hatalmát.
Egy neki tulajdonított, igen gyakran hivatkozott s alaposan félreértett megállapítás
valójában talán éppen erre a tapasztalatára utal. Az Imre herceghez intézett
intelmeiben István hangsúlyozza, hogy az egynyelvű „ország” (regnum) gyönge,
ezért az idegeneket gyámolítani kell. Ezt a figyelmeztetést általában a magyarok
közismert vendégszeretetének és általában toleráns, befogadó attitűdjének
bizonyítékaként szokás értelmezni (tavaly augusztus 20-a táján a Magyarország
frissen megválasztott köztársasági elnökével és igazságügy-miniszterével készült
interjúban találkoztam ezzel az interpretációval). Nem hinném, hogy a magyar
nemzeti jellem kevésbé vendégszerető, mint bármely másik. De sajnos a regnum
– amint azt magyar történészek meggyőző filológiai apparátussal az 1940-es
években bemutatták – ebben az esetben nem királyságot vagy országot jelent,
hanem a király kíséretét, amelyben az idegen lovagok valóban felbecsülhetetlen
értékű szolgálatot teljesítettek Istvánnak.
István műveként tehát végső soron az államrezon (most persze én esem az anakronizmus
bűnébe) mesteri alkalmazása tárul elénk: az államférfiúi hozzáértés kivételesen
nagyszerű és sikeres alkalmazásával állunk szemben. (Figyelemre méltó, hogy
a kanonizáció idején I. Lászlónak és tanácsadóinak eszébe sem jutott úgy beállítani
a helyzetet, mintha Istvánnak jámborsága szerezte volna meg a szentséget:
pusztán népe megtérítésének fegyverténye avatta szentté, és senki nem titkolta,
hogy ez jelentős mértékű erőszakkal párosult.) István húzása olyannyira sikeres
volt, hogy Magyarország számára fennállásának első öt évszázadában amolyan
hatalmi állást biztosított – amit azután elveszített, majd látszólag visszanyert,
majd végül újra, immár örökre elveszített. Magyarország 1920-ban húszmilliós
– a boldog békeidők progressziós élményétől táplált délibábokban harmincmilliós
– középhatalomból hirtelen hét és fél milliós kisállammá vált, szuverenitásában
korlátozott státussal, ám a korábbi állapothoz méretezett nemzettudattal.
Mindez kitörölhetetlen nyomot hagyott – többek között – éppen e nemzettudaton.
Jóllehet Szent István országainak visszacsatolását ma Magyarországon törpe
kisebbség sürgeti, a szent király által végrehajtott sikeres hatalmi cselekedetek
jóval szélesebb kör számára hatnak lenyűgöző erővel (s kétségkívül megerősíti
őket ebben a kommunizmus bukása óta tapasztalható vallási újjáéledés: István
kultusza végső soron vallási kultusz is).
A magyar történelem két „alapításmítosza”, március 15-e és augusztus 20-a
közötti kimondatlan vetélkedőben az egyik oldalon érdekegyeztetés, szolidaritás
és bukás áll, szemben a megosztottsággal, a sikeres államvezetéssel és a hatalommal.
A magyar történelem azt látszik bemutatni, hogy ezen összetételek pozitív
elemeinek összeházasítása lehetetlen, s ugyanez a történelem többeket hajlít
az utóbbi, mint az előbbi kombináció felé. Saját korszakom, a XVIII. század
(akkoriban a közéletről való beszédben is előszeretettel alkalmazott) esztétikai
kategóriájával szólva, 1848 az elbűvölő szépség iránti beteljesületlen szerelem,
míg 1000 a lenyűgöző – egyszerre vonzó és félelmes – fenséges iránti ittasult
csodálat.
Szándékosan kerülöm, hogy az ellentétet a liberális-demokratikus-republikánus
hagyomány és a monarchizmus és autoritarianizmus szembeállításának összefüggésében
fogalmazzam meg, mivel a legkevésbé sem szándékozom arra kilyukadni, hogy
mi, magyarok jobban kedveljük a tekintélyelvűséget, mint a demokráciát. Éppenséggel
azt sugallom, hogy feszültség mutatkozik a modernitás általános elfogadása
és a demokrácia igénye, illetve a releváns tradíciók megválasztása között.
1848 (főként a nemzeti függetlenséggel kapcsolatos konnotáció, nem a nemzeti-társadalmi
szolidaritás témája miatt) ma is jobbára rokonszenves mítosz, melyet azonban
a köztudatban, a hivatalos reprezentáció aktív közreműködésével, elhomályosít
egy olyan, amelyet ugyan bajosabb a XXI. század küszöbén álló modern politikai
közösségek megkülönböztető jegyeihez igazítani, viszont kétségkívül korszakos
jelentőségű, s – ami írásom szempontjából ennél is jóval fontosabb – nem kudarc
jellemzi, és még a magyar önállóság elleni ármányok feletti diadalként is
ábrázolható.
A fentiekben abból indultam ki, hogy a nemzeti történelem közfelfogásban uralkodó
változata Magyarországon komor, patetikus, és éppen ennek következtében hiányzik
belőle a realizmus és a felelősségtudat érzése. Igyekeztem bemutatni, hogy
ezek a jelenségek hogyan érhetők tetten a Magyarország mint entitás és mint
modern nemzet „alapításával” kapcsolatos mítoszokban. Végül mindezt megpróbáltam
a két mítoszhoz a köztudatban tapadó attitűdökkel összefüggésbe hozni és ennek
magyarázatát adni. Nem feltétlenül azt szeretném sugallni, hogy a kettő közötti
prioritások jelenlegi állásán változtatni kellene (bár úgy vélem, nyomós okok
szólnának e mellett); mindenesetre ez lehetne az egyik következménye annak
az objektíve is kívánatos állapotnak, ha többé nem a sikeresség és az erő
hatékony alkalmazása lenne a domináns mérce, s a történeti reflexió homlokterébe
más, inkább inherens értékek kerülnének.
Tom Nairn szerint Skócia számára a nemzeti szuverenitás devolúciós úton való
helyreállítása éppen egy ilyen állapot elérésére teremt esélyt. Magyarország
szuverenitása (már amennyire ez manapság lehetséges) egy évtizede helyreállt,
de a dolgoknak mifelénk tehetetlenségi erejük van. Vajon reménykedhetünk még?