Arany Zsuzsanna

RÉMREGÉNYEK RENESZÁNSZA

Federico Andahazi-Kasnya: A harmadik nővér
Dobos Éva fordítása
Magvető, 2000. 214 oldal, 1540 Ft

Adva van egy regény, mely komoly filológiai munkára épül. Adva
van benne egy fiktív szál, mely felborítja s szinte megbolondítja az eredetileg
dokumentumszerűnek indult művet. Érdekes játék jön létre dokumentum és fikció
közt, a határok elmosódnak, s a naiv olvasó már nem is érzékeli, hol ér véget
a valóság, s hol kezdődik a „mese”. Ha avatottak vagyunk a feldolgozott konkrét
történeti epizód filológiai hátterében, még akkor is elbizonytalaníthat bennünket
a szerző – lehet, hogy téved az irodalomtörténet?
Az egész játékot, mert hisz játszik velünk az ilyen szerző, fokozza még egy
réteg: a háttértörténet olyan kísértethistóriaíró-verseny, melybe maga a szerző
is beszáll ama bizonyos fiktív szállal. Rémtörténetet farag a kerettörténetből
is, s szinte kétségbe ejt filológiai alaposságával – vajon nem egy nagy kísértethistória
részesei vagyunk mi magunk is?
Mit tehet ilyenkor az elemző-ismertető? Kihagyhatja-e az amúgy is kissé zavaros
történelmi keret, filológiai háttér érintését? Elég-e a művet pusztán önmagában
nézni, megfosztván attól a kultúrtörténeti beágyazódottságtól, melyre rájátszik?
Ráadásul ezt a „rájátszást” még műfaji szinten is megteszi.
A magyar származású Federico Andahazi-Kasnya, a mai argentin irodalom egyik
képviselője Magyarországon először az 1997-es Az anatómus (El anatomista),
majd – az 1998-ban először kiadott – A harmadik nővér (Las Piadosas, szó szerinti
jelentésben „a kegyesek”, „a könyörületesek”) című regényeivel vált ismertté.
(Mindkét mű Dobos Éva fordításában jelent meg.) Már Az anatómus is a szóban
forgó témában végzett alapos kutatásra épül – a XVI. századi Columbus Matteus
Realdus néven ismert itáliai anatómus munkásságába pillanthatunk be, akit
a szerző Mateo Colonra keresztelt át. (Lisa Zeidner ugyan kifogásolja a történet
hitelességét, s etimológiai vizsgálódásba kezd, hogy igazolja állításait.
– New York Times, 1998. szeptember 13.)
Második regénye az irodalom, illetve az irodalom történetének kiapadhatatlan
folyamából táplálkozik: a romantika nagyjainak egy lidérces éjszakájába csöppenhetünk
bele. Shelley, Mary Shelley, Byron s nem utolsósorban Polidori doktor Svájcban
adnak egymásnak rémes randevút. Andahazi – szinte filológushoz illő pontossággal
– hitelesen mutatja be azt a világirodalmi pillanatot, mellyel a szakirodalom
oly mostohán bánik.
Byron a Genfi-tó partján fekvő Villa Diodatit bérelte ki, mely pompás helyszínül
szolgált allűrjeinek s kicsapongásainak egyaránt. Itt látogatta meg Percy
Bysshe Shelley, akivel további hat éven keresztül – Shelley tragikus haláláig
– voltak barátok. Az ifjú romantikus, kinek neve nem kevésbé botrányos ateizmusa,
mint zseniális művei kapcsán vált ismertté a korban, magával vitte akkor még
szeretőjét, későbbi feleségét, Mary Godwint, azaz Mary Shelleyt, a kor híres
irodalmárának, William Godwinnak és az első feminista kiáltvány írójának,
Mary Wollstonecraftnak a lányát. Velük érkezik Miss Claire Clairmont, Mary
féltestvére, Godwin második feleségének lánya, Lord Byron szeretője.
Mivel az idő meglehetősen esős, hőseink bizony szobafogságra ítéltetnek, ezért
a főbérlő, Lord Byron sátáni ötletétől megindulva kísértethistóriák felolvasásával,
majd megírásával múlatják (s nem utolsósorban mulatják) az időt.
„Az évszak hideg volt és esős, esténként körülültük a lángoló fahasábokat,
és német kísértethistóriákkal szórakoztunk, mert véletlenül épp azok kerültek
a kezünk ügyébe. E mesék felkeltették bennünk a játékos utánozhatnékot. Két
barátunk (egyikük tollából a közönség szívesebben fogadna bármi mesét, mint
akármit, amit én valaha is írni remélhetek) és jómagam megállapodtunk, ki-ki
megír egy-egy, természetfölötti jelenségeken alapuló történetet. Az idő azonban
váratlanul jóra fordult, és az én két barátom magamra hagyott, elutazott az
Alpokba, s a csodálatos tájon teljesen kiment a fejükből még az emléke is
minden kísértetlátomásnak. Az alábbi mese az egyetlen, amely elkészült a három
közül” – írja Mary Shelley a Frankenstein előszavában.
Az írónő állítása szerint az ő meséje „az egyetlen, amely elkészült a három
közül”. Az irodalomtörténet azonban két másik művet is ismer, melyek szintén
ennek a pár napnak a termékei. Való igaz, hogy ezek közül az egyik töredékben
maradt, viszont hozzásegítette a másikat az örökkévalóság megízleléséhez.
Byron műve, a Fragment of a Novel adta az ihletet Polidori The Vampyre című
művének megírásához. Vagy mégsem?
Az argentin regény ezen a ponton teszi meg a döntő lépést a dokumentumtól
való elkanyarodásban. A bevezetőjében leírtakat akár művelődéstörténeti esszéként
is olvashatjuk, netán irodalomtörténeti adalékként, ám amikor megjelenik a
harmadik Legrand nővér, illetve Polidori borzalmas titkára céloz Andahazi,
elbizonytalanodunk. Aki nincs annyira otthon a Byron-filológiában, talán nem
is érzékeli, hol kezdődik a fikció s hol ér véget a tények leírása. (Szerzőnk
valóság és mese ilyen jellegű vegyítésével nem tekinthető újítónak, hiszen
vannak hagyományai e módszernek az irodalomban.)
Mielőtt további elemzésbe kezdenénk, nem árt röviden felvázolnunk a cselekményt.
Az időpont és a helyszín tehát adott – 1816. június, a Genfi-tó partja, Villa
Diodati. Byronék gátlástalanul élik világukat, a szabad szerelem és az „ópiumevés”
égisze alatt (laudanummal enyhítenek rosszkedvükön), mit sem törődve Polidorival,
sőt olykor még – puszta szeszélyből – meg is alázzák a doktort. Nem csoda
hát, ha Polidori gyűlöli urát, s bosszúra éhezik. Ehhez jön kapóra egy titokzatos
levelezőtárs: Annette Legrand, „a harmadik nővér”, aki ügyesen csempészi a
fiatalember asztalára az újabb és újabb leveleket, de őt magát sohasem látjuk.
Egyes szám első személyű leírásaiból fokozatosan derül ki kiléte s célja.
A levélváltásokat meg-megszakítják a Villa Diodatiban történő események. Dokumentum
és fikció párhuzamosan fut a regényben, ám a leglényegesebb ponton, a The
Vampyre megírása kapcsán találkoznak.
Andahazi-Kasnya vonzódása a régmúlt korokhoz, jelen esetben a romantikához
s rémregényeihez már ezekből a levélváltásokból is világosan kitűnik. Ha visszagondolunk
Az anatómus-ra, ott is érzékelhettük, hogy a szerző szívesen választ témát
a történelemből, s szinte korhűen festi le az akkori életet.
A levelek cselekménye regény a regényben. Andahazi maga is „beszáll a játékba”,
ő is megírja a maga kísértethistóriáját. Edgar Allan Poe, E. T. A. Hoffmann
írásainak s magának a Frankenstein-regénynek is megelevenedik a világa az
énelbeszélésben, azaz Annette leveleiben. Andahazi múlthoz való vonzódása
nem pusztán témaválasztásában, hanem műfajidézésében is tetten érhető. Az
ezredfordulós világban a rémregényekhez (gothic novels) nyúl vissza. A harmadik
nővér születési körülményei azt az éjszakát idézik, amikor Victor Frankenstein
életre keltette halottját, konkurálva mintegy a Teremtővel. Az anya ikerterhessége
nem meglepő, annak rendje és módja szerint meg is születik a két szép leánygyermek,
Colette és Babette, ám ezután már-már apokaliptikus jelenet következik. Egy
borzalmas kis lény is életet kér, s horrorisztikus körülmények közt jön világra.
Az ember őskétségbeesése a borzalom láttán, ami eztán következik – az éjszakai
szülésnél jelen lévő apa saját gyermekét kezdi üldözni. Ahogy Frankenstein
az ő teremtményét, úgy a harmadik nővér apja is meg akarja gyilkolni gyermekét,
el akarja pusztítani, „megmenteni vágyván nemcsak saját lelkét”, hanem embertársai
életét is. A szörnynek azonban sikerül elmenekülnie, s annak rendje és módja
szerint szennycsatornákban, pincékben, sötét és nyirkos helyeken tengeti életét,
eltűnve a felszín (s tudat!) alatti régiókban.
Meglehetősen bizarr múzsaként lép fel Polidori életében. Múzsa, mert műveket
ad – már amennyire a művek adója s nem ihletője múzsa lehet. Rútságával ugyanis
fordított arányban van intelligenciája, eszessége. Lényének borzalmassága
kapcsán – rút, s nem mindennapi horrorral jött a világra – felmerülhet a kérdés:
honnan származik ez a teremtmény, ki áll mögötte? Ha tüzetesen szemügyre vesszük,
könnyen asszociálhatunk valamiféle ördögi teremtményre, sátáni ivadékra. Szerződést
ajánl az ifjú orvosnak, s amióta Goethe megírta a maga Faust-ját, minden szerződés
baljóslatú. Jelen esetben pedig nem éppen Annette Legrand-ra rótták Faust
szerepét… Annette nem pusztán rút, hanem gyilkol is – ölnie kell az életben
maradásért. Teszi ezt nem is akárhogyan. Andahazi leleményességét dicséri,
hogy az első irodalmi vámpír megszületése egyenesen egy vámpírnak köszönhető.
No nem a szó szoros értelmében vámpír a „kedves nővér”, hanem – női mivoltához
illően – férfiakat választ áldozatul, mivelhogy olyan testnedvre éhezik, mellyel
csak az erősebb nem rendelkezik. Ha nem jut hozzá, elpusztul, s elpusztulnak
testvérei is: az ikrek ugyanis idővel felcseperedtek, s csodaszép színésznőkké
váltak, kiknek kétes erkölcse híresebb tálentumuknál. A szörny éhe, illetve
szomja azonban mindenre magyarázatot ad, s ezáltal, igaz, csak mi, olvasók,
„feloldozhatjuk” őket. Minthogy nem mindenki áll rá önszántából erre az adakozásra,
kivált, ha elérkezik az a pillanat, amikor a kis horrorlény előjön jussáért,
a három nőszemély gyilkossá válik. Míg a két egészséges és szép színésznő
elborzad tette láttán, a harmadiknak nincs lelkiismeret-furdalása: nincsenek
emberi érzései, kívül rekedt a társadalmon. Sátáni voltát azonban mégsem jelenthetjük
ki egyértelműen, mivel erre nem találunk utalást a regényben. Andahazi pusztán
„gyanúba keveri” a szörnyszülöttet. A többszörösen összetett irodalomtörténeti
motívum, illetve a ténylegesen megírt fikciók kapcsolata oly módon keveredik,
hogy a harmadik nővér a frankensteini monstrum rokonaként, vámpírként lép
elénk. Sőt Andahazi rémregényében maguk a kerettörténet termékeiben, úgymint
a The Vampyre-ben s a Frankenstein-ben szereplők is megelevenednek, hisz nemcsak
a vámpír, azaz Annette Legrand aktív szereplő, hanem felbukkan dr. Frankenstein
is Annette apjának barátjaként, s ezzel nem pusztán szellemiségében, valamint
magának az irodalmi alkotás említésének szintjén, hanem ténylegesen is beleszól
a regény menetébe a Frankenstein-mítosz. (Ugyanezt a játékot játszotta el
Ken Russel Gótika [Gothic] című filmjében. Ő is fikciót, valóságot, sőt életrajzi
elemeket vetített egymásra és hozott egymással ok-okozati összefüggésbe.)
S Lord Byron egyszer csak kitalálja a kísértethistóriaíró-versenyt! Polidori
mindig is féltékeny volt urára: egyrészt „gyengéd érzelmekkel” viseltetett
iránta, másrészt irigyelte költői tehetségét. De ki is ez a dr. John William
Polidori, akit Andahazi méltónak tart arra, hogy reflektorfénybe állítsa,
elhomályosítván az évszázadok óta ragyogó byroni imázst? Mivel az argentin
szerző ragaszkodik a filológiai pontossághoz, mi sem hagyhatjuk figyelmen
kívül a fiatal doktorról rendelkezésünkre álló adatokat. Ugyan nem feladata
az elemzésnek a történelmi hitelesség számonkérése, e regény esetében mégis
lehetetlenség elvonatkoztatnunk a tényektől: ismeretük hiányában nehezebben tudnánk olvasni a művet. Dr. John William Polidori enyhén hisztérikus
személyiség volt, ki nemcsak Byron, hanem annak barátai iránt is némi féltékenységgel
viseltetett. A fiatalembernek nem csak páciensei voltak költők, az volt ő
maga is. Már olasz származású apja is fordított híres angol költői műveket.
Polidori azonban irodalom iránti szeretete ellenére az orvosi egyetemet végezte
el. Az írással azért nem hagyott fel – On the Punishment of Death volt első
műve, melyet aztán az elhíresült The Vampyre, illetve a The Modern Oedipus
követett. (Sajnos írásai – egyelőre – nem olvashatók magyar nyelven.)
Miért támad az az érzésünk a regény olvasása közben, hogy a szerző rokonszenvez
a fiatal orvossal, a nagy elődök, Byron és Shelley ellenében is? Talán azért
e nagy együttérzés, mert Andahazi regényén is érződik némi ponyvaíz, akárcsak
a Polidori-művön? Hiszen Byron szabályosan „kikérte magának”, amikor a névtelenül
megjelenő írást neki tulajdonították. („Megkaptam a részletet és A vámpírt.
Mondanom sem kell, hogy nem az én művem. Kétely esetén máskor hagyatkozzék
erre az aranyszabályra: ön az én kiadóm [amíg össze nem veszünk], és ami nem
önnél jelenik meg, az nem az én művem. […] Levelemhez mellékelem az én kísértethistóriám
kezdetét, és majd a saját szemével győződhet meg róla, hogy hasonlít-e Mr.
Colburn kiadványára” – írja Byron John Murraynek, 1819. május 15-én Velencében
kelt levelében.) Ha már az argentin író érdemeit firtatjuk, mindenképpen el
kell ismernünk témaválasztását. Ám ekkor újabb kérdéssel kerülünk szembe:
vajon más mit tudott volna alkotni a svájci kísértetjárás szüzséjéből? A hálás
téma még számtalan lehetőséget rejt magában, melyek bizony kiaknázatlanul
maradtak Andahazinál. (A Byron–Polidori viszony mind intellektuális, mind
érzelmi oldalról megközelítve, a laudanum okozta rémlátomások sorozata, melyek
leginkább Shelleyt gyötörték, Mary Shelley Frankenstein-jének „megfoganása”
a Byron–Shelley párbeszéd tükrében, mely a galvanizmus csodáiról, az emberi
tudás határairól is szól, Claire Clairmont alakja mint Byron egykori szeretője,
mind-mind benne rejlik az 1816. júniusi eseményekben, melyek szintén szépirodalmi
feldolgozások alapjául szolgálhatnak.)
Andahazi Polidori iránti rokonszenvéről árulkodik az a groteszk, szürrealista
álom is, melyet Polidori ópiummámorban lát – Byron feje elválik testétől,
s Polidorihoz kerül. A lord könyörög, végigjárja a megalázkodás minden poklát.
Az álom csodaszép nő ölében ér véget – Annette jön el a doktorhoz, s hozza
el a The Vampyre-t. Valószínűleg ekkor jött el jussáért, s tette le az asztalra
a kéziratot a szerződés betartásának bizonyítékaként. Mindezt értelmezhetjük
úgy, hogy Polidori végre hozzájut Byron „koponyájához”, megkaparintja a költészet
titkát, s megírja az első irodalmi vámpírhistóriát.
Így amikor Byron felveti, hogy próbáljanak ők is rémesebbnél rémesebb históriákat
kitalálni, melyek borzongást keltenek a gyanútlan olvasókban, Polidori is
részt vesz a versenyben, s leteszi az irodalomtörténet asztalára a The Vampyre-t.
A siker akkora lett, hogy azóta is e művet tekintjük az első irodalmi vámpírtörténetnek,
s csak ezt követi Bram Stoker 1897-es Drakulá-ja. Nem szabad azért megfeledkeznünk
Byron Fragment of a Novel-jéről sem! Nem utolsósorban azért, mert e rövid
terjedelmű töredék a költő kevés prózai munkái közé tartozik. (Vö. Lord Byron:
The Complete Miscellaneous Prose, edited by Andrew Nicholson, Oxford English
Texts, 1991.) Polidori művét a korban egyenesen a Byron-mű pamfletjeként kezelték,
ám akadtak olyanok is, például a zwickaui Schumannék, akiknek olyannyira tetszett
az ifjú orvos műve, hogy Byronnak tulajdonították, s ki is adták a neve alatt.
(Utóbbi család sarja egyébként a zeneszerző is.) A művet még németre is lefordították,
s előszót is írtak a lipcsei, Leopold Boß-féle kiadáshoz a keletkezés körülményeiről,
azaz az Andahazi-regény témájáról. (1819-ben Londonban eredetileg névtelenül
jelent meg a mű, s innen is származhattak a félreértések.)
Polidori tehát megcsinálja irodalmi „karrierjét”, s ebben a versenyben bizony
legyőzi lordját. Andahazi regényében a doktor szinte megkoronázza a felolvasóestet
művével. Mary Shelley bemutatta már a Frankenstein-t (tegyük hozzá, nem volt
túl eredeti az ötlet, hiszen Byron és Shelley épp előző este beszélgettek
a galvanizmus csodáiról s a benne rejlő lehetőségekről, tény azonban, hogy
bestsellert alkotott, melyet mind a mai napig sorra filmesítenek meg, adnak
ki, írnak újra, bár Andahazi-Kasnya ezt a művet is „gyanúba keveri”), s a
két költőbarát a legnagyobb áhítattal s szégyenérzettel hallgatta végig. Ők
bizony nem vették olyan komolyan a feladatot, netán ihletük sem nagyon volt
(ámbár Byronnál az alapszüzsé, Augustus Darvell különös feltámadásának históriája
már meglehetett), így tudomásul kellett venniük a vereséget. Ám hogy ez még
keservesebb legyen, előbukkan a hívatlan vendég, s felolvassa a The Vampyre-t.
Andahazi szó szerint idéztet hősével a tényleges Polidori-műből, ezzel is
elősegítve a fikció és dokumentum közti határ elmosódottságát. S ennek köszönhetően
az 1816-os mű kezdő sorait magyar nyelven is olvashatjuk: „Azon a télen, a
londoni tél frivolitásai közepette, a számos összejövetelen, melyekre a divat
kötelez ebben az időszakban, egy lord bukkant fel, akire inkább különcsége,
mintsem származása hívta fel a figyelmet…” („It happened that in the midst
of the dissipations attendant upon a London winter, there appeared at the
various parties of the leaders of the ton a nobleman, more remarkable for
his singularities, than his rank.”)
Feltehetjük a kérdést: vajon fikció vagy dokumentum-e az egész? Lehet, hogy
tényleg létezik az a bizonyos harmadik nővér, csak az irodalomtörténet nem
tud róla? Mindenesetre Andahazi látszólag nem olvasta a Byron-féle töredéket,
mely az angol költő monográfusai szerint egyértelműen a Polidori-mű ihletője.
A regény vége pedig nem pusztán emez egyedi eset krónikáját vonja kétségbe,
hanem az egész eddigi irodalmat, s új esztétikát állít fel – létezhet valahol
valaki, aki az összes költőt és írót művekkel látja el, s az egész irodalomjáték
csak szemfényvesztés, művészek összefogása az átlagemberek ellen, netán azok
elkápráztatására. S a tettes, ama bizonyos kis horrorlény? Mit akar egyáltalán
tőlünk, emberektől? Miért adja nekünk a műveket? Hiszen azt megtudtuk, hogy
mit akar az áldozatoktól, s ők miért vállalják a szerződést – lényegében művészi
becsvágy vezeti őket. Ők is olyasféle alkut kötnek, mint Adrian Leverkühn
Thomas Mann Doktor Faustus-ában, s tették még sokan mások is előtte…
Polidori ugyanis rábukkan Annette rejtekhelyére, s itt sok-sok levelet talál.
Ahogy sorra kerülnek elő az irodalom nagy alakjainak köszönő sorai, Polidorin
egyre jobban úrrá lesz a kétségbeesés. Úgy érzi, becsapták. S mi, olvasók
is azt érezzük, hogy becsaptak, folyamatosan becsapnak bennünket. Vajon Andahazi
is felkereste Annette Legrand-t, e különös múzsát? Nemcsak Byron, Mary Shelley
(s itt válik érthetővé, miért a névazonosság dr. Frankenstein, azaz a „modern
Prométheusz” s Annette apjának barátja közt), hanem Puskin, Chateaubriand,
E. T. A. Hoffmann is ismerte a szörnyű titkot. Polidori és a naiv olvasó egyszerre
szembesül a horrorlény körüli problémával. A regény csattanója kissé erőltetett,
már-már komédiába fojtja az addigi rémtörténetet. A harmadik nővér alakját
viszont szimbólumként is felfoghatjuk. A zseniesztétikák ihletről vallott
felfogása, az intuitív állapotnak a tudatalattival való összefüggése mind
válaszlehetőség lehet. S innen már messzebbre menő következtetéseket is levonhatunk,
melyekkel egyfajta „horrorfilozófia” területére tévednénk. A (kollektív) tudatalattiban
jelentkező rémek, akiket jelen esetben a Genfi-tó partján, 1816. június 17-e
körül (Byron ugyanis ekkori keltezéssel látta el a Fragment of a Novel-t)
sikerült egybegyűjteni dr. Frankenstein s a vámpír alakjában, jelen vannak
a mindennapok hátterében s a műalkotások születésének perceiben. S ezzel kissé
fausti felhangot kap a probléma, meggyanúsítva a művészetet azzal, hogy ördögi
szövetséges, nem pedig az alkotó ember remeke.


Arany Zsuzsanna