Szabó Júlia

SZÁZ MOZGALMAS ÉV

A Berlinische Galerie kiállítása a Műcsarnokban
2000. szeptember–november. Katalógus nélkül

Ez a kiállítás – a Műcsarnok összes termében – lenyűgöző volt.
Berlinből jött, egy hetvenes években létesült múzeumból, Berlinről szólt,
Berlin művészeti életéről és művészeiről a huszadik század elejétől napjainkig,
mindig az avantgarde kis köreiből válogatva. Lármás és figyelemfelkeltő tárlat
lehetett volna, ha nagyobb szerepet kap a napisajtóban, ha alapkiállításának
német nyelvű katalógusa a kiállítás nyitva tartása idején kapható lett volna
a Műcsarnok könyvesboltjában, ha készült volna aktualitásait figyelő magyar
katalógus, ha valaki összevetette volna más magyarországi kiállítások és gyűjtemények
anyagával. A szakma és a közönség véletlenül odatévedt képviselőinek így is
nagy élmény volt a műtárgyakkal való első vagy sokadik találkozás. A legutolsó
helye ennek a gyűjteménynek – Berlin város szerencsés körülmények között létező
modern múzeuma – a berlini Gropius-Bau volt 1986-tól. Amikor odaköltözött
a képzőművészeti alkotásokból, hatalmas fényképgyűjteményből álló múzeum,
az épület Berlin nyugati szektorának határához állt közel, egy nagy puszta
téren, melynek gazzal benőtt végén emlékműtöredék állt, meghökkentő módon
a weimari Németország korából, Karl Liebknecht nevét örökítve. A tér rendezettebb
végén modern szobrok álltak, az egyik fehér hengerekből játékszer ágyút formázott.
A fal lebontása után egyre jobban beépült a tér. Az antikvitástól a középkorig
nagy tematikus kiállítások kapnak helyet a komplexumban. A berlini modern
gyűjtemény is szépen gyarapodott, kitűnő kiállításokat rendezett más városokban
is. Kiállításai legtöbb alkalommal a húszas évek művészetét mutatták be, de
számot adtak a hatvanas évektől világművészeti központtá vált Nyugat-Berlin
művészetéről is, olyan alkotók műveiről, akik újrafogalmazták a századelő
formai lázadását és politikai radikalizmusát.
A múzeum fő gyűjtési területe a város, mindaz, ami a városban grafikán, fényképen,
filmen, szoborban, épülettervben szellemi termékként megszületett, egykor
kiállítóhelyiséget kapott, nehéz időkben fennmaradt, könnyebb időkben virágzott.
Berlin Párizs mellett kétségtelenül már az 1910-es években művészeti központ
Európában, az 1920-as években Közép-Kelet-Európa művészeti fővárosa, s még
a harmincas-negyvenes években is megrendítő képzőművészeti alkotások szülőhelye.
A Berlinische Galerie vándorkiállításai és hazai bemutatói – mint ezt katalógusai
bizonyítják – láttatták, hogy Berlin nemcsak német művészetet dajkált, hanem
az internacionális művészet életbe segítője is volt a huszadik század második
évtizedében és a hatvanas évektől folyamatosan. A Műcsarnokban is találkozhatott
a néző orosz, litván, svájci, amerikai, román, magyar művészek alkotásaival.
Az első nagy teremben mint csúcsteljesítmények sora kaptak helyet az egykor
Berlinben bemutatkozott nemzetközi konstruktivizmus épülettervei, kollázsai,
fotói, szobrászata, Tatlin és Naum Gabo papírszobrai, üveg- és acélkonstrukciói,
El Lissitzky Proun szobája olyan főműveket jelentenek, melyek ma már egytől
egyig tananyagként szerepelnek a világ minden modern művészettel foglalkozó
egyetemén, főiskoláján. Naum Gabo testvérével, Anton Pevsnerrel Oroszországban
alkotta első konstruktivista terveit, 1919-ben orosz nyelven adták ki manifesztumukat,
melyet Realista kiáltvány-nak neveztek, s melyben Albert Einstein világképéhez
hasonló képzőművészeti szemlélet körvonalazódott. Ezt az írást eredeti formájában
és nyelvén mutatta be a műcsarnokbeli kiállítás. (1920-ban első fordításban
ez a manifesztum magyar nyelven jelent meg Bécsben, ahová Uitz Béla hozta
magával Moszkvából.) Talán voltak, akik el tudták olvasni ezt a költői és
tudós írást, fordítását ugyanis nem lehetett látni az egyébként mértéktartóan,
jól feliratozott műcsarnokbeli tárlaton.
Pevsner és Gabo tervei évtizedekkel később az Atlanti-óceánon túl valósultak
meg; az Európa minden részéből összesereglett berlini konstruktivisták sorsa
igen változatos volt, olykor tragikusra fordult a későbbi években. A színes
reliefek és kollázsok, az épület- és szobortervek mindezt nem érzékeltetik,
a korszak szkeptikusai, melankolikusai, illetve szatirikus interpretátorai
Budapesten a Műcsarnok oldalsó termeiben voltak láthatók. Az első teremtől
jobbra az expresszionisták, a Die Brücke és a Der Blaue Reiter csoport néhány
tagja. Erős hangsúlyt kapott a kiállításon a német aktivista-expresszionista
Ludwig Meidner háborús-apokaliptikus tájképe, majd a következő szobákban Otto
Dix és George Grosz grafikái és festményei. Ezeken minden bugyor látható a
politikai ellentétekkel teli, háborúra készülő nagyvárosi pokolból, melyet
isteni szózatok idézésével igyekeztek igazolni urai. Dix és Grosz szerepelt
a legtöbb, legerősebb művel a kiállításon. Önarcképek, portrék, életképek,
dadaista és verista szövegek jelezték kritikus művészetüket a kiállítás több
részén.
A konstruktivista teremből balra haladva jutott el a látogató a Dada kabinetbe.
Ez a terem majdnem teljes rekonstrukció egykori fényképek után, és teljes
mozgalmasságában mutatott be egy irányzatot, mely egyszerre volt szó és kép,
persziflázs és állásfoglalás forradalom és szociális eszmék mellett: sok anyagot
adott a németül olvasó látogatóknak s mindazoknak, akik korábban már ismerték
a mozgalom irodalmát, például a Dadaista antológiá-t, melyet néhány éve a
Balassi Kiadó adott ki, s melyet a kiállítás fő válogatója és rendezője, Beke
László szerkesztett.
Beke, mielőtt véglegesen vette a kalapját, és távozott a Műcsarnokból, még
megszervezte, megrendezte ezt a nagyszabású kiállítást, sőt mellette a kiállításhoz
igen jól illő Joseph Beuys-konferenciát is, melyen a hatvanas években feltűnő
harcos, baloldali újavantgarde legjelentősebb alakjának állítottak emléket
külföldi és hazai kutatók előadásai, vetítések, beszélgetések. Erre a több
napig tartó eseményre a sok meghívott, nemzetközi elismerést élvező kutató
mellett eljött néhány hazai érdeklődő tanár és kutató is.
A műcsarnokbeli kiállítás időrendjéhez híven meg kell emlékeznünk az új tárgyiasság
kitűnő festőiről és fényképészeiről, Christian Schadról, Karl Hoferről, Steffi
Brandlról, Erich Salomonról, valamint a húszas-harmincas évek Berlinjének
második Chagalljáról, a litván zsidó Issai Kulvianski festőről, akit a berlini
múzeumban is nagy megbecsüléssel állítanak ki. Budapesten is optimista szigetet
jelentett egy litván faluban a zsinagógából való hazatérés közben látható
édesapja egész alakos portréja 1925-ből, amint a padon ülő, várakozó, szintén
ünneplőbe öltözött édesanyjával találkozik. Hasonló mű volt a kiállításon
Felix Nussbaum 1931-ben festett képe, mely a Brandenburgi kapunál lévő, egykor
Párizs térnek nevezett helyszínre érkező művészek sokaságát ábrázolja, amint
műveiket cipelik egy általános egyetemes nagy kiállításra, a boldog naivitás
hangulatát árasztva. Ellentétei a teremben Carl Hofer tövig lenyírt hajú foglyokat
ábrázoló börtönfestménye 1933-ból, s másik börtönképe, mely felett fekete
nap látható. Egy másik sachlich fényképész, Max Baur, csak pontosan végigfényképezte
a náci épületeket, utakat, így őrizték meg hűvös, klasszicizáló fekete-fehér
fényképei egy korszak kulisszáit.
A berlini kiállítás orosz fényképész felvételeivel mutatta be a második világháború
utolsó napjait. Georgij Petrussov az orosz realista fotóművészet hagyományainak
szellemében készített véletlenszerű vagy gondosan beállított pillanatképeket
Berlinről 1945 tavaszán. Az egyik képen tangóharmonikával, odahívott vendégművésznővel
felsorakozó katonák láthatók, amint a győzelmet ünneplik, a másikon német
foglyok menete tűnik fel, a harmadikon utcán siető polgári személyek, kislányát
cipelő apa, itt-ott majdnem mosolygó arcok, mellettük temetetlen halottak.
A kiállításon egy-egy sorozat fényképen Kelet-Berlin művészete is megjelenik,
de a főhősök mégis Nyugat-Berlin sok országból odasereglett művészei. A budapesti
néző megrendülve állhatott meg Wolf Vostell installációi előtt, melyek dadaista
kifejezésmódot folytatva tárták fel napjaink konfliktusait, s gondolhatott
a Műcsarnok kiállítótermében nemrégen bemutatott Erdély Miklós-installációkra.
Még Vostellnél is keményebb igazmondás jellemezte Gundula Schulze el Dowy
színes fényképeit. A fotográfusnő egy idős asszony kórházi szenvedéseit és
halálát bemutató sorozata modern elégia; nincs műfaji rokona – hacsak Goyánál
nem – az orvosi széken széttárt lábbal fekvő asszonyt ábrázoló fényképének
sem, melyen az emberi élet kezdetét jelző úton csak ömlik a vér, és gyermek
nincs sehol.
A budapesti kiállítás gazdag volt, de voltak hiányai. Alig szerepelt a Der
Sturm köre, Erich Bucholz absztrakt expresszionista festménye (1920-as évek)
mellett elfért volna Máttis Teutsch János valamelyik nagyméretű hasonló olajfestménye,
hiszen a brassói művész több alkalommal jelen volt Berlin modern művészeti
életében. Hiányzott Kassák Lajos és Simon Jolán, akik együtt voltak Berlinben
1922-ben, hiányzott Péri László betonreliefjeivel, grafikáival, és Moholy-Nagy
László is csak négy szép fotómunkával volt jelen. Sorolhatnánk tovább, de
a kiállítást mégsem szabad nagyon kritizálnunk, hiszen itt volt Dix költőportréja,
Tatlin papírfeje és a sok, már említett jelentős alkotás a huszadik századból.
Legparádésabb módon, méltón kiemelt elhelyezést kapott a Műcsarnok hátsó félköríves
termében egy Art Show, Edward Kienholz és Nancy Reddin Kienholz szoborpanorámája.
A Kienholz házaspár az Egyesült Államokból érkezett Nyugat-Berlinbe, évekig
dolgozott a városban, és itt állította ki Amerikában készült, élő emberekről
gipszbe öntött szoborcsoportját. Az alakok alig jelzett, deformált arccal
saját ruhájukba öltözve álldogálnak egy tárlaton, villannyal világított apró
készülékeket tartva maguk előtt. Amikor a látogató a terembe ért, először
háttal álló, valódi kiállításnézőknek gondolhatta őket, majd feléjük fordulva
benézhetett rádióadó készülékeikbe, próbálhatott kommunikálni velük. Jó volt
Pesten találkozni Kienholzék kopott ruhájú kritikusával, magas sarkú csizmás
művésznőjével, vörösbort iszogató, csámpás művészbarátaival.
Úgy halljuk, hogy a Berlinische Galerie azért is utaztatja műtárgyanyagát,
mert ismét költöznie kell valahová a városban. A Gropius-Baut már kinőtte,
vagy nem illik az épület új funkcióihoz tudatos baloldalisága, liberalizmusa.
Akik látták Budapesten bemutatkozását, esetleg korábbi berlini tárlatait,
ezt a múzeumot Berlin más negyedében is meg fogják keresni.

Szabó Júlia