Balázs Imre József

A HASONLAT EGYIK OLDALA

Markó Béla: Szétszedett világ. Egybegyűjtött versek (1967–1995)
Mentor, Marosvásárhely, 2000. 522 oldal, á. n.

Egyszer úgyis hátralapozol, mondja annak a Markó-versnek a címe,
amelyik felvezeti a költő szonettkorszakát az 1987-es kötetben. Csak a cím
mondja, a szonett tizennégy sora máshonnan kapcsolódik ehhez az el sem kezdve
félbehagyott mondathoz. A mondat „előtt” és „után” is lennie kell valaminek.
Miért mondaná különben, hogy egyszer? Mit jelentene másként az úgyis? A „hátralapozás”
gesztusa ismerősnek tűnik ugyan, de ez az ismerősség csalóka, hiszen hátralapozni
is sokféleképp lehet: hátra, azaz a könyv, a krimi végére, azért, hogy idő
előtt kiderüljön, ki a gyilkos, és hogy elveszi-e a fiú a lányt. Hátra, vagyis
vissza a sínes dossziéban, hogy mi is állt pontosan a régebben aláírt szerződésben.
Nem is annyira
az irány kétértelműségét érdemes itt felvetni, inkább az irányultság sokféle
lehetőségének problémáját: hogy miért lapoz hátra a lapozó, mit keres, mit
csinál saját hátralapozásával. „Ha arra kérnek bennünket, fontoljunk meg egy
mondatot, amelynek nincs megadva a kontextusa, automatikusan abban a kontextusban
fogjuk meghallani, amelyikben a leggyakrabban találkozunk vele” – mondta Stanley
Fish a „Van szöveg ezen az órán?” kérdés kapcsán. A leggyakoribb kontextus
persze személyre szabott és történetiségében (tehát változásában) megragadható.
Épp ezért nem tudom, mi lehetne a „hátralapozás” leggyakoribb kontextusa Markó
Béla gyűjteményes verseskötetének erőterében. A nyolcvanas-kilencvenes évek
versnyelvében és irodalomról való beszédében kondicionált olvasó (aki ezúttal
kritikus is) hajlamos (helyesbítésre készen, ahogy a Fish-történetben is az
első körben „rossz” kontextust mozgósító oktató) a vershagyománnyal kialakított
viszonyra vonatkoztatni az ide-oda lapozást. A verscím alatt olvasható szonett
persze maga is leggyakoribb kontextusként fogható fel: „annyi kell csupán,
/ hogy egy rossz ízű hideg délután, // amikor könyveid fölé hajolsz, / és
jól ismert sorok közt vándorolsz, / nem is figyelve, hogy helyet cserélsz,
/ váratlanul egy könyvből visszanézz // magadra, s aztán úgy olvasd tovább
/ a föléd hajló ingyen mosolyát, / ahogy ő eddig téged olvasott”. Itt mintha
arról is szó lenne, ahogy a versek írója rálapoz saját korábbi énjeire (olyasformán,
ahogy a fentebbi sínes dossziés hátralapozó). Így
a mondat másik legrelevánsabb kontextusává az a fülszöveg válik hirtelen,
amelyet a gyűjteményes kötethez fogalmazott a szerző: „Útközben verset összegyűjteni:
a sors kihívása is lehet. Arra kérem hát a sorsot, ne változtasson sóbálvánnyá
engemet azért, amit most elkövettem, engedje inkább, hogy versben folytassam
egyszer ezeket a verseket!”

(Egyszer) Az önbeteljesítő jóslatok szoktak így kezdődni. Azáltal, hogy Markó
éppen a Friss hó a könyvön című kötete élére helyezte el a mondatot, hogy
Egyszer úgyis hátralapozol, be is teljesítette, a kimondás jelenébe hozta
a lapozást. Markó időről időre megáll, és valami másba fog. Az 1987-es kötet
pillanatában éppen szonetteket kezd írni a lüktető, variációs ismétlésekből
építkező szabad versek után. Ezekkel az életműbeli fordulatokkal nyilván a
szerzőnek is kezdenie kellett valamit (Markó rendkívül reflektált költészetet
művel), és a váltások a recepcióban is nyomokat hagytak. Az életmű nagy részét
már az utólagosság perspektívájából szemlélő interjúban így reflektál a fordulatokra
a szerző: „Egy viszonylag jó indulás után elég hosszadalmasra sikerült az
én útkeresésem. Ennek egyik következménye, hogy ma már tudatosan vállalom
az időnkénti hangváltás kockázatát. […] Rá kellett jönnöm, hogy időről időre
irányt kell változtatnom, mert másképpen rutinból kezdek írni.” (Az ismeretlen
elem. 246. In: Markó Béla: Az erdélyi macska. Pallas–Akadémia, Csíkszereda,
1999.) Érdekes végigkövetni annak a közegnek az alakulását is, amelyben az
irányváltások lezajlottak. Milyen szövegek vették körül a folyóiratokban,
könyvesboltokban a Markó-verseket? A recepció (legutóbb Papp Endre átfogó
pályaképe a 2000-es Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen című kötetben)
hajlamos sajátos genealógiát kialakítani a Markó-versek számára, amely végső
soron azzal a látványos váltássorral van összefüggésben, amely Markó versbeszédében
végbement: a kezdeti hagyományosabb versnyelvű és képkezelésű, értelmezési
konszenzust célzó szövegek helyét a harmadik kötettől átveszik a hosszabb,
bizarrabb képeket felvonultató szabad versek, majd az 1987-es kötettel kezdődően
túlsúlyba kerülnek a klasszikus formák: a szonettek és szapphói strófák, amelyek
egy közvetlenebbül „vallomásos”, majd „alkalmi” versbeszédet helyeznek előtérbe.
E váltások irodalomtörténeti kontextusát Papp Endre így vázolja fel: „Míg
az indulás pillanatában inkább a Farkas Árpád–Király László–Magyari Lajos
»vonalhoz« kötődik, addig a hetvenes években költészete már határozottan Szőcs
Gézáék, Egyed Péterék generációjához kerül közel. A nyolcvanas években azután
sajátos fordulatot vesz pályája, majd a kilencvenes években bekövetkezik az
– önmaga által – ideiglenesnek tekintett elhallgatás, az irodalmári szerep
politikaira cserélése.” (Dialogicitás és szintézis. 256–7. In: [Szerk.] Görömbei
András: Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen. Kossuth Egyetemi Kiadó,
Debrecen, 2000.) A nyolcvanas évekbeli „sajátos fordulatot” Markó így értelmezi
1990-ben a már idézett, Keresztury Tibor által készített interjúban: „Közben
beérett már egy újabb nemzedék: Kovács András Ferenc, Visky András, Egyed
Emese, Tompa Gábor egészen másfajta lírát művel. Klasszicizáló hangjuk, személyességük
nemcsak az európai hagyományok teljességét idézi föl, hanem az erdélyi elődökre
is visszautal: Dsidára, Áprilyra. Magamhoz most őket érzem a legközelebb,
hiszen évek óta kedvenc formám a szonett.” (I. m. 248.) Az idézett interpretációk
szerint tehát Markó abban a helyzetben van, hogy állandóan a mindenkori legfiatalabb
nemzedékhez „fiatalodik” poétikailag, ugyanakkor mindegyik versbeszédet eltávolítja
kissé magától, nem kíván igazából részt venni a nemzedékesdiben. A kérdés,
amelyet ezek a (túlontúl) jól kontextualizálható váltások felvetnek, az, hogy
vajon nem túl kézenfekvő-e mindenkor összhangban látni a fordulatokat az újabb
és újabb generációk szemléletváltásaival? A második világháború utáni erdélyi
irodalomtörténetek hajlamosak beleragadni a formarombolás–formaőrzés/teremtés
ellentétpárjaiba, amelyeket olykor az avantgárd, illetve klasszicizáló poétikák
kettősének neveznek (a szóhasználatbeli különbség ebben a recepciótörténetben
nem releváns). Az, hogy a formai váltások valóban szemléleti változásokat
takarnak-e nemzedékről nemzedékre (vagy Markó esetében: kötetről kötetre),
igazából nem megközelíthető a fenti oppozíciókban.
Legrelevánsabb talán az lenne, hogy a nyolcvanas évekbeli „sajátos” (szonett-)
fordulatra vetítenénk rá annak interpretációit, annál is inkább, mivel Kovács
András Ferenc és Visky költészete a posztmodern poétikák felől is megragadható,
amelyek (legalábbis saját interpretációmban) zárójelbe teszik a formaproblémákat,
pontosabban: a dialóguselv mentén értelmetlenné teszik a rombolás/őrzés oppozíciókat.
Markó, aki a hetvenes-nyolcvanas években gyakran írt kritikákat, jó érzékkel
figyelt fel a nyolcvanas évek poétikai és szemléletmódbeli váltásaira, Kovács
András Ferenc és Visky András köteteiről írva. A diagnózis Visky kapcsán így
hangzik: „Ide kapcsolódik Visky különös »agnoszticizmusa« is: »azt veszítem
el / amit megnevezek«, a szüntelen kételkedés abban, aminek megteremtésén
ugyanakkor teljes hittel fáradozik.” (In: Az erdélyi macska. 205.) A posztmodern
pillanatainak értelmezése ez, s a keret, amelyben ezt a fajta nyelvhez és
világhoz való viszonyt Markó elgondolja, még jellemzőbb a KAF második kötetéről
írott 1989-es kritikában, amelyben némi kétkedéssel bevezeti magát a terminust
is: „A posztmodernnek ugyanis állítólag az egyik legfőbb ismérve a kultúrába
való visszavonulás, amit a posztmodern költő korántsem menekülésként, hanem
visszatérésként, visszavételként él meg.” (I. m. 212.) Az értelmezés erős
kontextusfüggősége a mából nézve nyilvánvaló, a posztmodern fogalma Markó
gondolatmenetében egyfajta válasz az avantgárd zsákutcába jutására, s valahová
az individuum–közösség, forma–formabontás, ifjúkori borzasság–érett letisztultság
fogalompárok kereteibe illeszkedik. „A formák szétbomlása vagy legalább elkomorodása
Kovács András Ferencnél is – hitem szerint szükségszerűen – bekövetkezik”
– kockáztatja meg a véleményt az első KAF-kötet kapcsán, 1984-ben. (I. m.
182.)
Markó Béla „klasszicizálódása” tehát alighanem másvalamiről szól, mint a Kovács
András Ferencé. Hátralapozás, saját költészetének az újrafelkeresése is (talán
valami folytonosságnak a felismerése is a váltás tudata mellett). Markó az
a fajta írástudó, aki állandóan töpreng saját státusán, saját feladatán. Kipróbál,
méricskél, számba vesz, majd dönt. Egyszersmind tudósít mérlegeléseiről, dilemmáiról
s a helyzetről, amelyben éppen azok a dilemmák fogalmazódnak meg. Ha szellemi
elődöt keresnénk ehhez a magatartásformához, talán Székely Jánosra gondolhatnánk
elsőként, akit Markó gyakran megidéz. Több műfajban, több szerepben vannak
otthon mindketten,
és mindegyikben higgadtan, precízen, tudatosan. Mégsem ugyanarról van szó.
Székely János higgadtsága a nagy rezignáltaké, lába előtt csak saját maga
által látott szakadékok nyílnak, s ahogy tudósít róluk, hihetővé teszi őket.
Markó is rendkívüli figyelemmel követ mindent, ami körülötte és benne történik,
de ezt az érzékenységet hajtóerőként használja az azonnali cselekvéshez, valahányszor
hiányosságokat érzékel. Recenziókat ír, lapot, antológiát szerkeszt, verselemzésrovatot
vezet az Igaz Szóban, és persze verseket ír. Amikor pedig szükség van rá,
vállalja a politikai szereplést is.
Markó Székely Jánosról írva döbben rá, hogy a vers a költőtárs számára: eszköz
– s a gondolatot enyhe borzongással magáévá teszi. Árnyalatnyi különbség talán
abban fedezhető fel, hogy miként viszonyul elképzelt/teremtett közönségéhez
a két szerző. Markó 1991-ben a gyermekirodalom ürügyén fogalmaz új esztétikát:
„Csak azt vallhatom, amit most igaznak vélek, hogy a vers: eszköz. Ezt így
leírni rettenet. Különösen nekem, aki mindig arra vágytam, szűnjék meg a kényszer,
amely nálunk az író becsületbeli kötelességévé tette, hogy megvívjon az övéit
fenyegető sárkányokkal, lidércekkel és pártaktivistákkal. […] amikor gyermekeknek
írok, egy jól körülhatárolt közönségnek szánom szavaimat, az ő arcukat nézem,
miközben a fehér papír fölé hajolok.” (I. m. 109.) Amit a gyermekirodalomról
mond Markó, azt természetesen általában érzi érvényesnek, és itt van érzésem
szerint az árnyalatnyi csúszás a kiindulóponthoz képest. Székely Jánosnak
nem úgy van „jól körülhatárolt közönsége”, ahogy Markó tovább értelmezi; nem
egy adott helyzetben létező, helyzet révén leírható közönsége van, hanem inkább
a gondolkodásnak, problémaérzékenységnek egy adott pontjáig jutott (vagy juttatott)
közönsége. Gyönyörű és rendkívül jellemző a momentum, amelyet Markó nyilvánosságra
hoz a híres Ars poetica, a költészet haláláról szóló Székely János-előadás
kapcsán: „Meghívottja voltam ugyanis Székely Jánosnak, aki külön levélben
invitált, hogy menjek el, mert tán számomra is fontos, amit mondani akar.
[…] Máig gondolkozhatom, hogy azzal az invitációval vajon nem lebeszélni
próbált-e a választott pályáról, miközben bölcs rezignációval továbbra is
közlésre javasolta verseimet.” (I. m. 100.) Székely János tehát közönséget
választott magának.
A vers: eszköz gondolata persze utólagos fejlemény Markónál, hiszen az első
néhány kötet éppen az efféle látásmóddal való állandó vita és (olykor) ironizálás
terepe. De ez már nem annyira az egyszer – a történetiség, az állandó váltások
és helyzetreflexiók – felől ragadható meg, inkább a viszonyulások: az úgyis
felől.

(Úgyis) Rezignációt persze Markónál is találunk. De mielőtt egy beállítódást
egy kritika erejéig pozitív értékjelentésekkel bástyáznék körül, fontos megnézni,
mire vonatkozik Markó rezignációja (vö. „úgyis hátralapozol”), és milyen hatással
van a versnyelvre. Már az első két kötet verseiben fel-felvetődik az „örökölt”
versnyelv inadekvátként való érzékelése, a másodikban pedig még gyakoribb:
„Jónás, a cethalba dobott üzenet, az üzenet-ember csak sorsunk egzotikuma.
Bőrünk pergamenjére ne írjanak semmiféle üzenetet.” (Befejezetlen kör.) Vagy
választási helyzetként felfogva: „Itt az út kettéhasad. / Középen szakadék
tátong. / A kard a semmibe csapódik / tudatlanul.” (Út.) Ebben az időszakban
Markó igyekszik tudatosan elkülönülni a közösségi beszédmódtól, annak bevett
képi rendszerétől. A látványos szakítási kísérletet a Lepkecsontváz című kötet
hozza, amelyben megnyúlnak a versek és a verssorok, kapkodóbbá, asszociatívabbá
válik a versnyelv, amelyet ismétlődő szókapcsolatok, mondatszerkesztések terelnek
vissza időnként a linearitás felé. Az igehasználatban ugyanakkor gyakran figyelhetők
meg váratlan átcsapások egyes és többes szám között (Az emlékezés módszertana,
A szitakötő leírására készülődve, Áramszünet a házban és a kertben stb.).
„Nem lehetsz itt is, ott is” – mondja A látvány értelmezése című vers. Ez
az állandóan visszatérő gondolat az egymást követő Markó-köteteket az azonos
problémaérzékenység mentén kapcsolja össze. A szerző egy kilencvenes években
készített interjúban egyfajta megfejtést is kínál arra, hogy a „formabontás”
hogyan képes az ittet és az ottot egyazon oldalra hozni (miközben egy újabb
otthoz viszonyul): „nagyon hamar kiderült, hogy az avantgárd formabontás éppen
úgy politikai gesztus, mint a legközvetlenebb politikai tartalmakat hordozó
hagyományos formájú irodalmi munka. […] A fiatalok nagyon hamar ráéreztek
arra, hogy ez az avantgárd formabontás tulajdonképpen mit modellál – egy egész
rendszernek a lebontását vagy lebonthatóságát modellálta, és ez volt a lényeges.”
(Kultúrává kell tenni a kultúrát, irodalommá az irodalmat. 82–3. In: Martos
Gábor: Marsallbot a hátizsákban. Kolozsvár, Erdélyi Híradó, 1994.)
A különböző beszédmódok átitatják egymást, és ezt a szerző is érzékeli. A
Kannibál idő című vers, amely a legkegyetlenebbül reflektál a mondatok áteresztőképességére,
az 1988–89-es közegben szinte adatrögzítésként hat, ugyanakkor magát a mechanizmust
ragadja meg képileg – a beszéd és ellenbeszéd egymásba csúszását: „de lassan
elromlik a test, / lassan elromlik a lélek, / elromlanak a versek, / a sejtek
rugalmas burkán, / a szavak feszes hártyáján / áthatolnak a mérgek, / bent
is az lesz, ami kint”.
Az önreflexív beszédmód – ezt Markó versei jól érzékeltetik – nem feltétlenül
„menti meg” a beszédet attól, amire reflektál. Talán nem is az a célja. Markó
vonzódik a paradoxonhoz, az önmagába visszatérő gondolatmenetekhez. „Szabadon
áradó szabad verses formával, automatikus írásra emlékeztető, látszólag összefüggéstelen
fecsegéssel, szürrealista képiséggel, dadaista hangeffektusokkal beszéli el
a formabontó kísérletek teljes kudarcát” – állapítja meg Papp Endre Az örök
halasztás című kötet verseiről. (I. m. 268.) A kérdés az, vajon „ugyanoda”
ér-e vissza a gondolatmenet, ahonnan elindult, vagy spirálszerűen képes átbillenni
egy másik síkba. Ez a modell persze nem ugyanaz, mint amelyet a Markó-recepció
a tézis–antitézis–szintézis genealógiájaként vázolt fel több ízben is, a szonettszerkezetet
valamiféle „egészre” kivetíthető részletként tételezve, ahol a négysoros szakaszok
tézisét és antitézisét a háromsorosok szintézise követné. A formaproblémát
fenntartó oppozíciós gondolatmenetből nem lehet kilépni: újra és újra ugyanoda
érkezik vissza a folyamat. Formarombolás, avantgárd, (köz)érthetetlenség vs.
formakultúra, klasszicizálás, (köz)érthetőség.

(Hátralapozol) Mit keres, mit csinál tehát a hátralapozó?
„Hátralapoz” a poétikatörténetben a szonettig, majd Szapphóig? Felkeresi saját
korábbi vers-énjeit, továbbírási lehetőségeket és hiányokat keresve? (Az első
szonettkötet egyébként remek, kegyetlen szerelmes verseket is közöl, egy korábbi
fehér foltot tüntetve el.) A már idézett, Keresztury Tibor által készített
interjúban Markó a klasszicizálás és a személyesség fogalmaival írja körül
Kovács András Ferenc, Tompa Gábor és nemzedékük költészetét, és az olvasói
hangoltság ebben a korszakban első látásra megfeleltethető a szonettfordulatnak.
A fordulat korábbi kötetekre való visszavetítése azonban felerősíti azoknak
a korábbi dilemmáknak az intenzív megjelenítését, amelyek épp a személyesség
iránti igény bejelentéseként is olvashatók (vö. „ott ülnek évszakok kapujában
/ a gyermekjátékká töpörödött öregemberek / s mi behúzódtunk a szavak városába
/ […] bezártatok ide mint kisgyereket / hogy csak a piacra mentek” [A szavak
városában], vagy: „Ragasztott álarcunk: a szó / leválik, szemünkig jön az
ablak” [Rekviem]), a szabadvers-korszakból pedig a közlésképtelenségre reflektáló
versek közlésigényét (Ócskapiac, A kétértelmű táj stb.). Vagyis a „szintézisolvasat”
valamiféle eleve létező szintézist tesz láthatóvá. A fordulatok egy lineáris,
teleologikus olvasat kialakíthatósága irányába hatnak ebből a nézőpontból.
A legjobb Markó-versek kilépnek ebből a linearitásból, mintha egy hasonlatnak
csupán egyik oldalát képeznék a másik oldal távollétében. Ezek a versek képesek
kimozdítani a beidegződött értelmezési láncolatokat – ha szonettről van szó,
akkor nem indítják be feltétlenül a szonett–klasszicizálás stb. reflexeket.
Olykor tautológiákat mozgósítanak, amelyek szórni képesek egy potenciális
„másik oldal” jelentéseit: „A levélben, melyet remegő kézzel felszakítasz,
/ csak ennyi áll: levél. A hír, melyet / lihegve átad valaki, így hangzik:
hír. / S ha szólsz, csak annyit jelent az is: / szóltál. Nem tátogsz, nem
fuldokolsz, míg / bugyborékol körötted a vízízű oxigén.” (Hátterek.) A közlés
ezekben a versekben nem valami más helyett áll, hanem felismeri és megteremti
azt a lehetőséget, hogy a képek, mondatok önmagukban váljanak fontossá. A
Virágos álarc, az egyik legjelentősebb Markó-vers azt sejteti ugyan, hogy
arc és álarc egymásról leválaszthatók, ugyanakkor mindkettő „megérthetőségét”
problematizálja, szóródó jelentésű képekbe írja: „zöld ragyogású virágszárban
huzatos / lépcsőházban haladunk felfelé egyenletes / zúgással-dübörgéssel
száguldanak a / nedvek a gyökerekből a virágok / vakító fehér kelyhébe csipkézett
/ félgömbök háromnegyed-gömbök / fénylenek kettészakított felhő / úszik a
szélben mindennap újabb / és újabb napkorong bukik a / láthatár mögé gyűlnek
a piros / gömbök a hegyek mögött […] / fehér virágkehelyből / kidugjuk fejünket
benézünk a láthatár / mögé kíváncsian és szörnyülködve / nézzük lefejezett
napjaink pirosló / temetőjét izzó lángoló salakját / kezünket szemünk elé
kapjuk a lengő / virágkehelyből fagyos szélfújta csúcsról / egyensúlyunkat
vesztve lezuhanunk és / zöld maszkunk félrecsúszik: világít az arcunk” (Virágos
álarc).
A gyűjteményes kötet címe, a Szétszedett világ arra bátorít, hogy ezeket a
verseket tekintsük kiindulópontnak, a hátralapozást ide-oda lapozássá változtatva.
Az „életművek” mindig csábítanak arra, hogy a kronológiát teleológiaként olvassuk
és használjuk. Mégis: a poétikai következetlenségek, széttartó mondatok legalább
annyira olvasásra kínálják magukat, mint a következetesség.

Balázs Imre József