Varga Éva

ROZSIKA.DOC

És akkor a királyfi belépett a trónterembe. És látta, hogy az udvar népe
szanaszét fekszik, akár egy csatatéren, ki a földön, ki az asztalra borulva,
és az első pillanatban azt hitte, mivel a legrosszabbra volt felkészülve,
hogy halottakat lát (na, szép kis dolog, kísértetkastélyba jutottam, gondolta),
de már egyből utána észrevette az emberek természetes testtartásából és a
mindenfelől hallatszó egyenletes szuszogásból, hogy csak alszanak.
Aludtak a szolgák félrecsúszott, buggyos sapkában, eltátott szájjal, kezük
dologtalanul hevert az ölükben, aludtak az urak csipkegallérba süllyedt remegő
tokával, álomittasan feküdtek a vitézek páncélt és ékszereket viselve mellükön,
aludtak az udvarhölgyek illetlenül szétvetett lábbal, a király és a királyné
is aludt lecsúszva trónjuk elé a földön, a gyerekek önfeledt arccal feküdtek
egy medvebőrön a kihunyt tűz előtt, a kutyák és a macskák is aludtak, lábuk
meg-megremegett.
És a királyfi végigment a száz éve szunnyadók között, átlépett rajtuk, szemügyre
vette őket.
Az egyik alvó kézfején vörös szőrszálak göndörödtek, egy másiknak hosszú égési
seb futott végig a karján, egy fekete kendős öregasszony feje a mellére bicsaklott,
görbe ujjai köré rózsafüzér fonódott, a lakomaasztal lábánál lerongyolódott,
betört orrú, részeg férfi hevert, mellette tizenöt éves szőke lány aludt,
szép, mint egy virágzó napraforgótábla, aztán egy fiatal pap, a ruhája fekete,
arca, keze fehér, egy orgyilkos, magas pártfogói intésére vár, egy fizikatanár,
kísérleteit unják és nem értik a diákok, egy úszómester, aki a karjában emelte
át a járni képtelen beteget tolószékéből a meleg vízbe, hetvenhét teljesen
egyforma nővér, napra-órára egyidősek, hatvankét évesek, zongoráznak, és habos
kávét kortyolnak, egy zöldségeskofa szalmakalapban, két diáklány, transzparenseket
festenek, egy krumpliorrú törpe, néhány látásból ismerős ember, autóvezetők
és fuvarosok, ügynökök és élsportolók.
És olyan volt az egész trónterem, mintha a Vezúv áldozatait látta volna a
királyfi, de ezeket az embereket nem a lávafolyam merevítette meg egy-egy
képtelen mozdulatban, hanem a szörnyű nehéz álom.
És a királyfi tiszteletet érzett irántuk, például nem lopta volna el egyikük
ékszerét vagy óráját sem, nem csiklandozta volna meg a talpukat, az udvarhölgyek
fátyolát sem emelgette volna (pedig mit tudtak volna tenni?). Ott állt a becsületes
királyfi tanácstalanul, ruhája cafatokban lógott, mert a csipkerózsa tüskéje
elszaggatta még az alul viselt ruhadarabjait is, szakálla szétkócolódott,
ősz szálakkal keveredett, hisz rég volt már, hogy útra kelt, cigarettásdoboza,
pénztárcája üres, a bűvös kardot valahol elveszítette, és még mindig nem tudta,
merre menjen, merre folytassa útját, hogy megtalálja élete értelmét, a szép
hercegnőt.

Rózsikáéknak volt otthon egy zongorájuk. Nagy, fekete, faragásokkal díszített,
kottatartója fölött harang alakú kis üveglámpa lógott. Rendszerint Rózsika
édesapja játszogatott rajta, míg édesanyja a konyhában tett-vett az arany-
és ezüstedények között, márványkövezetre hullatta a morzsát, s két hullámcsattal
rögzítette fejéhez a koronáját, nehogy belepottyanjon a fazékba.
Rózsika, aki kotnyeles, elbizakodott gyerek volt, ugyancsak hallgatta apja
játékát. Ott állt szorosan mellette, némán figyelte a bűvészmutatványt, a
billentyűzet két partja között hullámzó futamokat. Amikor vége lett a darabnak,
megtapsolta. Még egyszer, hízelgett az apjának, az ölébe ült, arcát cirókálta,
még egyszer, dorombolta. Az édesapja pedig tűrte, nem lökte le a térdéről,
nem küldte ki a konyhába segíteni, leckeírásra sem parancsolta, hanem zavartan
elnevette magát. Sok keserűség volt ebben a nevetésben, mintha azt mondta
volna, hiába, művész is lehettem volna, ha nem rabolta volna el minden időmet
a királykodás. Még egyszer, könyörgött Rózsika, kis ujjaival megbillegtette
a billentyűket, valami dallamocskát próbált játszani. Ezt a dolgot a papája
meghatottan nézte, el is határozta hirtelen, hogy taníttatni fogja a kislányát.
Jó, ugrott föl az öléből Rózsika, végigszáguldott a palotán, mindenkivel közölte
a nagy hírt, aminek mindenki kötelességszerűen örült.
Be is íratták őt a Rottenbiller utcai zeneiskolába Tóth Lászlóné, Ilonka néni
keze alá. A papa minden szerdán és pénteken kézen fogta Rózsikát, a kastély
ablakaiba kiült az udvarnép, hosszan nézett utánuk, és integetett, a királyné
a konyharuhát lobogtatta, a kutyák és a macskák egészen a körútig kísérték
őket, aztán Rózsika leült egy sokpárnás székre a zongora elé, Ilonka néni
pedig, aki molett volt kicsit, nagy volt a hasa és a melle, tűsarkú cipőt
viselt, kék köpenyén a legfelső gombot nyitva hagyta, és akkora kontya volt,
mintha még egy fejet hordana a feje tetején, visítva verte a taktust a zongora
fedelén, míg a papa ült a sarokban, onnan leste a kislányát. Az óra végén
mindig kezet csókolt Ilonka néninek.
Attól kezdve a papa gyakran elrikkantotta magát otthon: Gyakorolni! És nem
volt Rózsikánál boldogtalanabb a világon.
Fél év telt el a palota és a Rottenbiller utca közötti ingázással, amikor
a király összeszedte magát, és halkan, félénken megkérdezte Ilonka nénitől,
hogy halad a kislány a zenetanulással. Tehetség, kilátás a jövőre, effélék
voltak a papa kérdő szemében. Ilonka néni leült a papához, előrehajolt, és
semmit sem tompítva kellemetlenül érdes hangján, azt mondta, hogy nincs különösebb
tehetsége a gyermeknek. Szigorúan nézett, néhányszor megrázta a fejét, hajcsatok
röpködtek a kontyából, nincs tehetsége, ismételte, aztán azért valahogy csak
befejezték az órát.
Hazafelé a papa elgondolkodva bandukolt kislánya kezét fogva. Rózsika sem
szólt semmit, csendesek voltak. Egyszer csak a papa lehajolt hozzá, és a fülébe
suttogta, nem baj ez a tehetségdolog, mondta, nem számít egyáltalán, a fontos
a zongora meg a zene. Éljen a zene, szólt kiegyenesedve, és egy láthatatlan
zászlót döfött a magasba. Éljen, mondta Rózsika is lelkesen és megkönnyebbülten,
majd mindketten énekelve és táncolva, kéz a kézben ugráltak végig a körúton.
De minden másképpen alakult. Rózsika valahogy kinőtte a maga tehetségtelenségét,
elvégezte a konzervatóriumot, s rövid idő elteltével a legnépszerűbb zongorista
lett világszerte.

Születésekor a királyfiról lemondott az édesanyja. A kórházban aláírta a
lemondó nyilatkozatot, s néhány nap múlva, amint felgyógyult a gyermekágyból,
hazament egyedül. A kis királyfi egy ideig a kórházban maradt, orvosok és
nővérek gondoskodtak róla, majd elhelyezték a pestszentimrei csecsemőotthonban.
Itt fehér köpenyes dadák vigyáztak rá. Délelőtt Irma, egy vöröses hajú, középkorú
nő, délután Angéla, egy fiatal elvált asszony, éjszaka pedig Pozsgás, aki
öreg volt, és nyugdíjasként járt vissza dolgozni.
A kis királyfi nem panaszkodott: Irma dadus fürdetéskor gyengéden masszírozta
a hasikáját, Angéla dadus a két melle közé vette, úgy etette, Pozsgás pedig
elalvás előtt hozzáhajolt, és kis dalokat, szonátákat, olykor szimfonikus
műveket dúdolt a fülébe.
Irma savanyú szagú volt, Angéla illatszerszagú, Pozsgás levesszagú. Irma a
tévét járatta a háttérben, míg vasalt, Angéla a magnót, Pozsgás a rádiót hallgatta
varrogatás közben. Ha melege volt, Irma belefújt a köpenye nyílásába, Angéla
melltartóra vetkezett, Pozsgás egy hetilappal legyezte magát. Irma nem szenvedhette
a gyerekeket, különösen a csecsemőkorúakat, Angélának elege volt belőlük,
Pozsgás, ha csak tehette, fejre ejtette őket. Irma minden őszön kivirult,
új ruhákat vett, és vastagon rúzsozta a száját, Angéla tavasszal volt elemében,
szeretőt váltott, és szerencsepatkót tetováltatott a csípőjére, Pozsgás akkor
érezte jól magát, ha csendesen havazott, métervastag hó állt a tetőn. Ha megijedt,
Irma a szívéhez kapott, Angéla az ajkába harapott, Pozsgás eltátotta a száját,
és úgy maradt perceken át. Ha Irmának hamarabb kellett elmennie, Angéla nemet
intett, Irma azonban tovább bent maradt, ha Angélának dolga akadt, Pozsgás
pedig mindkettőjüket helyettesítette.
Irma keze párnás volt, Angéláé puha, Pozsgás keze szikkadt. A kis királyfi
erős vágyakat érzett irántuk. Irma dobálta magát az ágyban, mialatt a királyfi
a terebélyes mellét csókolta, Angéla ilyenkor kiabált, és a szemét forgatta,
Pozsgás sóhajtozva fogadta az öleléseket, míg egyik kezével ellökte, a másikkal
pedig magához vonta a királyfi testét. Hancúrozásuk betöltötte a csecsemőotthont.
Nem tarthatott ez sokáig. A királyfi egy napon rájött, hogy rajta kívül még
harmincöten vannak az otthonban, mind hasonló kisbaba, és mindegyikükkel törődik
Irma, Angéla, Pozsgás. A királyfi felháborodott, követelte birtokainak és
atyai örökségének kiadását, valamint a beígért fele királyságot, aztán elszomorodott,
és szomorúságában mindenféle kiütések jelentek meg a testén. Ez különösen
szerencsétlen dolognak bizonyult, mert édesanyja, a királyné épp akkoriban
érzett megbánást gyermeke elhagyása miatt, bejelentette hát magát az otthonba
gyermeklátogatásra. Csakhogy amint meglátta a csúnya, fekélyes kelésekkel
borított kis testet, minden jó szándék elpárolgott belőle, sarkon fordult,
és rémülten kiszaladt a teremből. A királyfi megkérdezte Angélát, ki volt
ez a spiné. Az édesanyád, hangzott a válasz.
A királyfi meghasonlott önmagával, ami abból is kitűnik, hogy éjszakánként
rosszakat álmodott, tudatalattija zsúfolásig tele volt megfejthetetlen rémképekkel,
az orvos szerint végzetesen megsérült az animája, jobbnak látta elküldeni
őt jó levegőjű falusi környezetbe, de az az igazság, hogy a királyfi soha
többé nem tudott talpra állni.

Rózsika negyvenéves korában teljesen megváltozott.
Állandóan izzadt. Hiába fürdött este, hiába mosakodott reggel, hiába fújta,
kente magát a palotában föllelhető hetvenhétféle különleges illatszerrel,
néhány perc múlva bűzleni kezdett, mint a futóedzésről érkező kamaszok.
Nemcsak a hónalja izzadt, de a lába köze is ragadt a lucsoktól, bugyijának
közepén kimoshatatlan barna foltok keletkeztek. Órákat töltött a fürdőkádban
– minden eredmény nélkül, a férje és a gyerekei menekültek előle. Különösen
éjszaka volt erős a szaga. Ha nyáron a hőség miatt nyitva kellett hagyni a
hálószoba ablakait, akkor testének kipárolgása a közeli erdőből a palota környékére
vonzotta a vadállatokat, rókákat, medvéket, hiúzokat és vadmacskákat. Egész
csapat ólálkodott az ősi falak körül, különösen akkor, ha szél is fújt, és
messzire szállította Rózsika savanyú-maró illatát.
Aztán elkezdett szőrösödni. Bajusza, szakálla nőtt volna, ha idejében nem
kezdi borotválni. A mellbimbója környékét fekete koszorú övezte, amely szálanként
szétterült, ha vizes lett. Lába szárán egész őserdő burjánzott. Az egyszerű
borotválás már nem segített. Epilálni és gyantázni kellett. Csipesszel tépte
ki gyökerestül a vastag szőrszálakat. A szeme könnybe lábadt a kíntól, a bőrén
vércsíkok csörgedeztek.
Mikor az utolsó szőrszálat is eltávolította testéről, hirtelen hízni kezdett.
A hasa mint a görögdinnye, combja vaskos fatörzs, karja hájasan remegett,
melle szétterült, háta, akár a medvéé. Tokája nőtt, a bőre úgy feszült, hogy
szinte recsegett, nehezen lélegzett, járás helyett csak totyogni bírt, ruhái
készítéséhez föl kellett használni a raktáron lévő anyagkészletet. Hamarosan
rejtegetni kellett őt a nép elől, az udvarba érkező külföldi delegációknak
pedig azt hazudták, hogy beteg.
Amikor Rózsika a hetvenhetedik fogyókúrája végére ért, úgy lefogyott, mint
egy gebe. Csontjai szúrták a bőrét, ereje elapadt, vérszegény volt, nyelvét
szürke lepedék borította. A leghíresebb szakácsokat fogadták fel az udvarba,
akik lesték, várták a hercegnő minden óhaját. Mindhiába. Reggelire sonkás
omlett volt – otthagyta, ebédre spárgaleves, almaszósz – rá se bírt nézni,
vacsorára kacsasült, epres palacsinta – legyintett.
Az egész udvar – ki volt adva parancsba – a szeme láttára evett, jóízűeket
csettintett a nyelvével (percenként két csettintés kötelező volt), hátha kedvet
kapna tőlük, Rózsika bármerre fordult, zabáló, csámcsogó arcokat látott. A
vége ennek az lett, hogy az udvarban mindenki kigömbölyödött, gurult, és senki
sem bírt dolgozni a súlyfelesleg miatt.
A kocsis leszédült a bakról, a lovak kilehelték lelküket a lovászok alatt,
a kertész hőgutát kapott a napon, a szakácsnő visszerei begyulladtak, leesett
a lábáról, a kukták és a szobalányok hevertek egész nap, a komornyikok nem
fértek át az ajtókon. A kovács nem bírta megtartani a kalapácsot, ezért a
lovak patkó nélkül maradtak, a cseléd nem adott enni a jószágnak, az állatok
kimúltak, az ács nem bírt felmászni a tetőre, a palota teteje beszakadt, lógott
az eresz, az üveges nem üvegezett, az asztalos nem gyalult, a kaszás nem kaszált,
a PR-menedzser ötlettelen maradt, az aratók nem arattak, az egész palota úgy
nézett ki, mint egy kísértetkastély, kezdte benőni a vadrózsa, mindenki feküdt
és aludt, amikor Rózsika végre elkezdett kicsit csipegetni az ételből.
Rózsika felépült, megint jól nézett ki, a palotát felújították, a kövér szolgákat
kirúgták, csakhogy a hercegnő hirtelen mindent elfelejtett. Először a számokat
és a négy alapműveletet felejtette el, úgy csapták be a piacon, ahogyan csak
akarták, együgyű mosollyal az ajkán, üres pénztárcával érkezett haza. Többé
nem engedték vásárolni. Aztán elfelejtett angolul (kitűnően beszélte pedig),
elfelejtett németül, spanyolul és törökül is. Legvégül már saját anyanyelvén
sem tudott megszólalni. Mutogatott, gesztikulált, pislogott, bólogatott.
Elfelejtette, hogy melyik az ő szobája. Kísérni kellett. Elfelejtette, hogy
tavasz van-e vagy tél, nevetségesen öltözködött. Öltöztetni kellett. A férjét
és a gyerekeit minden reggel bemutatták neki. Bizalmatlanul fogadta őket.
Összekeverte a föntöt és a lentet, a padlásra ment krumpliért, a pincébe ment
ruhát teregetni. Azt hitte, a víz szilárd és a föld folyékony, összevissza
verte magát e tévedés miatt. Azt hitte, az élet célja az elkárhozás, eladta
lelkét az ördögnek, gonoszságokat követett volna el, ha meg tudta volna különböztetni
a rosszat a jótól. Így ahelyett, hogy elgáncsolta volna a nagy kosár tűzifával
belépő szolgát, lélekszakadva rohant segíteni. A szolgák kezéből kitépte a
munkát. Mindenkinek az idegeire ment. Végül aztán úgy beverte a fejét a konyhaasztal
sarkába, hogy menten kijózanodott, s végre minden az eszébe jutott.
Hála istennek, Rózsikával minden rendben volt, visszanyerte az erejét, tudását,
csak hát még mindig izzadt, mint a ló. Gyöngyözött, verejtékezett, csúszkált
a bőre, és büdös volt. Háta mögött dögvirágnak csúfolták.
Egyszer csak beszélgetést hall az ablaka alatt. Az öreg dajka mesél szülőfalujáról
a gázóra-leolvasónak. „A mi utcánkat kettős akácfasor szegélyezte. Amikor
virágzott az akác, olyan illat volt, mintha parfümös dobozban laktunk volna.”
Éppen virágzott az akác. Rózsika gondolkodás nélkül biciklijére ült, estére
oda is érkezett az öreg dajka szülőfalujába. Megtalálta az illatozó fákat,
és végigbiciklizett közöttük. Egész lénye átitatódott a virágok mézes illatával.
Bőre száraz volt, mint a vatta. Hazamehetett. Soha többé nem izzadt.
Igaz, közben negyvenegy éves lett.
Ezen azonban már nem lehetett segíteni.

A királyfi egyszer postakocsira ült, úgy utazott. Kevés útitársa volt, azok
is inkább kellemes, mint kellemetlen emberek, az idő enyhe, az út sima, a
királyfi mégis aggodalmaskodott.
Féltette az életét.
Mert mi lesz – gondolta –, ha az egyik ló megbokrosodik, és árokba fordulnak?
Vagy nagy kő akad a kocsi útjába, a kerekeknek tengelye törik, ő meg a nyakát
szegi? Szörnyethal. Még valószínűbb, hogy útonállók törnek rájuk, kifosztják
az utasokat, de előbb megkínozzák, megölik őket. Kiszúrják a szemét, kitépik
a nyelvét. A királyfi szinte rosszul volt saját gondolataitól.
Azért félt ő ennyire, mert valami titkos elhivatottságot érzett mozgolódni
magában. Az életét tette fel arra, hogy megkeresi az elátkozott királylányt.
Ám ha idő előtt elveszíti az életét, baleset éri, megölik, egy betegség leteperi,
és két vállra fekteti, akkor nem teljesítheti küldetését a földön.
Ahogy így ballag a kocsi nyugodtan, ráérősen, az utasok álom és ébrenlét között
ringatóznak a rugós üléseken, egyszer csak megállnak. A királyfi szívébe mintha
tőrt szúrt volna a hirtelen néma csend, megrémült. Itt a baj? A baj, amit
tulajdonképpen csak azért idézett fel gondolatban, hogy elijessze? Átélte
minden borzalmas pillanatát, hogy a valóságban ne kelljen elszenvednie? Végigpörgette
az összes lehetőséget, mint egy füzet lapjait, és most mégis itt van?
Behúzta a nyakát, és várt.
Hallják ám, hogy a kocsis lekászálódik a bakról, matat, motoszkál, csizmája
talpa nyikorog, holmi káromkodás is megüti a fülüket. Kivágódik az utastér
ajtaja, és a bőrmellényes, hentesforma kocsis ott áll előttük. Körbenéz a
feléje forduló arcokon, és így szól:
– Nem tudom, hogy melyikük az, de itt valaki fél. Ezért nem húznak tovább
a lovak.
Hm. A királyfi kardja hegye megbillent.
Tehát csak félelem van, gondolta, de baj, vagyis ok a félelemre nincs. Megköszörülte
a torkát.
– Ugyan, ki félne itt és mitől? – kérdezte hetykén. – Talán valami veszély
fenyeget, bátyám?
– Fenyeget a rosseb, csak azt nem tudom eltanálni, hogy melyik utasom fél.
Ugyanis a lovak négy ok miatt állnak meg maguktól (felemelte négy vaskos ujját):
Egy, ha tüskébe lépnek, kettő, ha tüzet látnak, három, ha megijednek a saját
árnyékuktól és négy, ha megérzik egy ember félelmét. Tüskébe nem léptek, tűz
nincs, az árnyékuk mögöttük van, én nem félek, tehát itt ül valaki, akinek
a félelme rájuk ragadt.
Az utasok tanácstalanul néztek egymásra. Zavartan mosolyogtak, bizonygatták,
hogy ők ugyan szoktak félni éjjel a kísértetektől, a vadállatoktól, a halott
emberektől, a vér látványától, a fájdalomtól, a háborútól, a telefonszámlától,
az űrkatasztrófától, az atombombától, fázástól, éhezéstől, a darázs csípésétől,
attól, hogy nem lesz sör a diszkontban, attól, hogy békára lépnek a sötétben,
attól, hogy leesnek sziklamászás közben, attól, hogy vízbe fulladnak, ha árvíz
jön, hogy a horoszkóp rosszat jelez, félnek a tanítótól, a bírótól, az Istentől,
de az utazástól éppen most nem félnek.
A királyfi kapkodta a fejét, nyugtalanul hallgatta a sok félelmet. Amikor
fájdalomról beszéltek, összeborzongott, amikor éhezésről, megrándult a gyomra,
a kísérteteknél kitágult a szeme, a betegségeknél elszédült, a fázásnál dideregni
kezdett, a telefonszámlánál az erszényéhez kapott, a békára lépésnél az ülés
alá húzta a lábát, a darázscsípésnél hessegető mozdulatot tett, a háború említésére
elsápadt. A bíró, a tanító és az Isten hidegen hagyták. Szerencsére, mert
legalább volt ideje, hogy egy kicsit összeszedje magát, végül kivágta: Ő attól
fél a legjobban, hogy a hétfejű sárkány nem pusztul majd el, ha az utolsó
fejét is levágta, hanem ellenkezőleg, új erőre kap. Az utasok ábrándos szemmel
néztek a királyfira, és könnyű hallgatás szállt rájuk.
A kocsis böffentése térítette magukhoz őket: Akkor most mi lesz? Leszáll valaki
vagy sem?
A királyfinak nagyon gyorsan eszébe jutott, nemrégen hogyan szállították le
őt a taktaharkányi buszról, mert véletlenül egy magállóval hamarabb jelzett.
A busz megállt egy szántóföld mellett, kicsapódtak az ajtók, a királyfi meg
a fejét ingatta, nem jó, nem itt kell leszállnia. Több se kellett a haragos
sofőrnek, felugrott a helyéről: Ha jeleztél, apám, akkor le is szállsz! És
leszállt, gyalogolhatott az üveghegyekig.
A királyfi így beszélt: Ha már senki sem jelentkezik, ami nagyon is érthető,
és én a magam részéről nem is veszem zokon, engedjék meg, kérem, hogy magamra
vállaljam az esetet, és leszálljak, kitartóan követve a kocsit és önöket.
Az utasok kissé tétováztak, elfogadhatják-e az ajánlatot, aztán egy kövér
asszonyság megszólalt: Hát, ha úgy gondúja uraságod.
A királyfi leszállt, a kocsi elindult, ő pedig sok kedves gondolatot forgatva
fejében az érzékeny orrú lovakról, nyelte az út porát.
Leszállt az est, mire a vendégfogadóhoz értek, ahol a királyfit ismét letaglózta
a félelem, és még sok más egyéb is történt.

Rózsika kiskora óta rákapott a hallgatózásra. Még éjjel is gyakorta kiállt
szobája ajtajába, és belefülelt a folyosó csendjébe. Nem akármire hegyezte
ám a fülét, nem oktalanul vigyázkodott, azt figyelte, érkezik-e már a szerelem.
Várta ő a szerelmet az első tündérmese óta, várta érettségiző nagylányként,
várta a nyelvvizsga megszerzésekor, egyetemi évei alatt, gyakornoki évei alatt,
első fizetésének kézhezvételekor. Várta a palota keleti szárnyában, évekig
ácsorgott a nyugati szárnyban is, kiállt az őrtorony tetejére, együtt pörgött
a szélkakassal, kivágatta a fákat az ablaka alatt, hogy ne susogjanak, gumitalpú
cipőt parancsolt a szolgálóira, hogy nesztelenül suhanjanak, betiltotta a
zenélést, apját, anyját csendre intette. Fülelt, ha az udvarba beszökött az
ősz, az avarra hajtotta fejét, olyan kifinomult lett a hallása, hogy előre
tudta jelezni a földrengést, még a füle is megnyúlt.
Mit gondoltok, gyerekek, megérkezett-e a szerelem?
Bizony nem érkezett meg. Még csak a környékre sem vetődött. Hallani ugyan
mindig lehetett felőle, de Rózsika nem találkozott vele.
Harmincöt, mit mondok, csaknem negyvenéves volt, amikor megunta a várakozást,
és a következő dolgok történtek.
Akkoriban vetődött a városba egy vándorszínész-társulat. Véletlen volt-e,
nem-e, de éppen ott vonultak el a királyi palota mellett, egy ponyvás szekér
és kilenc ember tette ki a kompániát. Fentről nézve szaladgáló kis hangyáknak
látszódtak, amint ide-oda futkostak a téren, kiabáltak, és toborozták az esti
előadásra a bámészkodó embereket. Rózsika kihajolt az ablakon a nagy ricsajozásra,
meglátta a színészeket, és megdobbant a szíve.
A mamája az efféle emberekre mindig azt mondta szigorúan: Közönséges népség,
tudatlanok, büdösek, és fogalmuk sincs az illemről. És megtiltotta, hogy Rózsika
szóba álljon velük. Nagymamája szelíden csak ennyit mondott: Nem a mi fajtánk.
De ő is megtiltotta, hogy szóba elegyedjen velük. Rózsika azonban el volt
ragadtatva tőlük.
Az udvarban minden arcot jól ismert már, az egyiket szerette, a másikat nem,
de mindegyikük halvány volt ezekhez az arcokhoz képest, és nemcsak a festék
miatt, ami bőven virított rajtuk, hanem erőteljes vonásaik, eszményi szépségük
és oltári csúnyaságuk miatt. Úgy érezte, hozzájuk fogható gyönyörűséget eddig
még nem látott, és elhatározta, ha törik, ha szakad, megnézi az esti előadást.
Bizalmasának szobalányát választotta, akit kicsi korától kezdve egészen hasonlóan
neveltek, mint őt, nehogy ellenőrizetlen hatások érjék kialakulatlan lelkét.
Ruhát cserélt vele, a haját egyszerűen hátrafésülte, és sötétedéskor kiszökött
a palotából.
A szobalány ott maradt Rózsika csipkeruhájában a szobában, és a tapéta mintázatát
számolgatta oda-vissza, nehogy elbizakodjon, és a hercegnő helyére vágyódjon.
A halpiac mellett, az Utolsó Fillér kocsmában állították fel a színpadot.
A városi nép egymás hegyén-hátán tolongott a bejáratnál, Rózsika a tülekedés
közben kellemetlen tapasztalatokra tett szert, a tömeg közé préselődve ugyanis
hol a fenekét, hol a mellét fogdosták, csipkedték láthatatlan, pimasz kezek.
Tehetetlen dühében csaknem elsírta magát, s kénytelen volt hátrébb húzódni.
Amikor végül is bejutott a színpad előtti zsúfolt térbe, felpillantott. Három
görög stílusú, fehér oszlopot látott, közöttük színes kelmék feszültek, látott
egy lépcsősort, amely hosszabb emelvényre vezetett fel, a színpad elejére
kirakva pedig táncoló fényű mécseseket látott.
Az előadás kisvártatva megkezdődött. Színészek pattantak fel a színpadra,
tollas kalapot viseltek, derekukat kard övezte. Sok beszédük között gyakran
kacsintottak ki a közönségre, aztán előrántották kardjaikat, és megkezdődött
a nézősereget tüzelő viadal. Minél jobban belemelegedtek a harcolók fönt a
páston, annál inkább buzdította őket a közönség odalent. Egyszer aztán csak
véget ért a küzdelem, mindkét fél visszahelyezte övére a kardot, amit végtelen
csalódással fogadtak a nézők. Ekkor megjelent egy igen szép hölgy, hosszú
fehér ruhát viselt, méltóságteljesen tett néhány mozdulatot, rövid, érzelemdús
beszédet intézett az egyik ifjú színészhez, lépett jobbra, lépett balra, végül
kivonult a színről. Az emberek álmélkodva csodálták.
Ismét férfiak érkeztek a színre, kardoztak sokáig. Az egyik harcos egyszer
csak elesett, kardja csörömpölve hullott ki kezéből, az oldalához kapott,
szeme fönnakadt, hosszasan hörgött, végre elnyúlt a csata színhelyén, és többé
meg se mozdult. Füttyorkán zúgott, a közönség helytelenítette a fiatal színész
halálát, bírót, ügyvédet, esküdtszéket követeltek, majd váratlanul egy jókora
hal repült föl a színpadra. Pörögve végigcsúszott a deszkákon, az egyik oszlop
lábának csapódott. Az oszlop mögül a színre igyekvő őszes szakállú színész
meg éppen rálépett eme halra. Azonnal spárgát csinált, felordított a dühtől
és a fájdalomtól, fölkapta a halat, és tajtékzó haragjában visszadobta a közönség
közé. Pillanatokon belül röpködni kezdtek az ájult, jobb sorsra érdemes halak,
a meghótt férfi is fölpattant, s derekasan kivette részét a küzdelemből. Az
előadás halcsatába fordult, úszott a színpad a szutykos, iszamós létől.
A közönség női része sikoltozott, a rend felbomlott, általánossá szélesedett
a verekedés. Rózsika döbbenten bámulta a földön egymást gyömöszölő népet,
a tátogó, immár vérben úszó halakat, s mást nem tehetvén, kiszaladt a kocsmából,
rohant végig a hazafelé vezető úton. Félelemtől űzve, kimerülten rogyott le
a várfal tövében. Tudta, hajnalhasadtáig nem léphet be a palota kapuján, mert
azt minden éjszaka szabadjára engedett, gyilkolásra idomított kutyák őrizték.
Rögvest elnyomta az álom, gülüszemű halakat látott, részeg, durva arcokat,
végül a nemes hölgyet látta, akit Júliának szólítottak, hófehér ruháját, merengő
tekintetét, pirosítóval színezett orcáját.
Következő nap Rózsika nem mozdult ki a szobájából. Nem evett, nem ivott, szobalányát
durván elküldte, feküdt selyempaplanos ágyán, mint egy papírnehezék. Estefelé
fölkelt, tollat vett kezébe, amellyel eddig csak a naplóját írogatta, s ügyetlen
kezével szerelmes levelet írt.
„Ó, Júlia, hová legyek a nyugtalanságtól, amit szép személyed hozott fejemre.
Fényes a te szemed, mint este a szentjánosbogárkáé. Oly nemes a te termeted,
mint a lovaké, ha megugranak a harc során. Miért van az, hogy az egyik percben
zokogok, a másikban nevetek, az egyik percben éhes vagyok, a másikban nem
kell semmi sem, szégyenkezem és büszke vagyok, pirulok és sápadok. Ne engedd,
hogy így gyötrődjek, válaszolj, kérlek! Az illetőben, aki e levelet viszi,
megbízhatsz, s tőlem viszonleveledet, melyben találkozásunk helyét és idejét
megjelölöd, ne tagadd meg. Várlak, imádlak, csókollak: R.”
A levél írása közben Rózsika majd’ kiugrott a bőréből türelmetlenségében.
Elképzelte, hogy megbízható szobalánya miként oson ki a palotából, hogy szedi
a lábát a város felé, hogyan fog kérdezősködni a színészek felől, hogyan találja
meg őket, miként vonja félre Júliát, miként csúsztatja kezébe az apróra összehajtogatott
levelet, elképzelte Júlia csodálkozását, amint kérdéseket tesz fel a megbízó
kilétére vonatkozóan, de a lány nem fog válaszolni (megtiltotta neki), végül
miként szalad vissza hozzá a hűséges szolga, akit mindezekért meg fog jutalmazni,
bár még nem tudja, hogyan.
A levél már a szobalánnyal futott címzettje felé, Rózsika egymás után huszonötször
végiggondolta Júlia lehetséges válaszait, mind türelmetlenebbül, mind kétségbeesettebben.
Jó óra múlva állt elé a lány az életet jelentő válasszal. A levélben ez állt:
„Hát jó, nem bánom, találkozzunk este az erdő szélén, a kacagó forrás mellett.
De a gatyádat kösd ám jól föl! Júlia”
Rózsika boldog volt. Mutatóujjával a hajfürtjeit csavargatta, szemét forgatta,
összepisilte magát, kétszer kellett tisztába tenni. Miután meg tudott szólalni,
azt kérdezte bizalmas barátnőjétől, vajon miért írta azt Júlia, hogy kösse
jól fel a gatyáját? A szobalány nem tudta: Hiszen ugyanaz volt a fejében,
mint Rózsikáéban, honnan is tudhatta volna? Mégiscsak volt egy jó ötlete.
Talán azt akarja, hogy nadrágban menjen a kisasszony, mondta. Hát akkor nadrágot
húzok, határozta el Rózsika, mert nem akart elhibázni semmit. Nadrágot húzott,
jól megkötötte a derekánál, és sötétedéskor elindult.
Aznap este nagy volt a meleg, a kacagó forrás a szokásosnál is hangosabban
kacagott, így a közeledő hercegnő egészen elveszítette a hallását, semmit
sem észlelt az erdő hangjaiból, de szerencsére látni látott, és megpillantotta
Júliát, aki most tiszta piros ruhát viselt, és mosolyogva nyújtotta felé a
kezét. Én hercegem!, kiáltott fel, amit persze Rózsika nem hallott, a forrás
zakatoló csobogása eldugaszolta mindkettőjük fülét. Júlia ledőlt egy orgonabokor
pázsitos aljára, Rózsika melléje ájult, és a forrás őrjöngő zúgása mellett
beteljesedett minden álma. Olyan boldog volt, hogy másnap a palotában senki
sem ismert rá, szelíd mosollyal az ajkán járt-kelt, mint egy nappali kísértet.
Repesve várta a következő éjszakát.
És minden megismétlődött éjszakáról éjszakára ugyanúgy, ahogyan először történt,
Rózsika kiteljesedni érezte az életét, mindenben új értelmet talált, örömét
lelte az apró dolgokban is, bölcsebbé vált, legyőzhetetlennek érezte magát,
új erők buzogtak fel elméjében, testében.
Csakhogy a tizenötödik napon Rózsika hiába várta Júliát a kacagó forrás völgyében,
nem jött. Másnap sem jött, soha többé nem jött. A színészek elutaztak a városból,
továbbálltak egy házzal, és Júlia üzenetet sem hagyva örökre eltűnt.
Rózsika mély depresszióba esett, minden este mérget akart inni, amit a szobalánya
akadályozott meg, hol árulással, hol furfanggal, hol egyéb módon, végül Rózsika
gondolt egyet, és kezét nyújtotta a szomszéd ország trónörökösének, aki pedig
csúf volt és öreg. Egyébként meg maga a hétfejű sárkány. Az udvarban mindenki
felháborodott, diplomáciai konfliktustól lehetett tartani, még a szelíd nagymama
is rosszallóan csóválta a fejét: Hiába, ezek a mai lányok nem tudnak várni.
Az első jöttmenttel összeadják magukat.
Pedig mi az a száz év?

És végre a királyfié lett Rózsika, a nagyágyú. Világraszóló lakodalmat csaptak,
a mesének vége lett, jöttek a szürke hétköznapok.
Jöttek a hétvégi vadászatok szarvasra, nyúlra, jöttek a tengerentúli utazások
az örökös napsütésbe, jött a sok grillsütés az alkonyi kertben, jöttek az
aranyhajú gyermekek, egyik a másik után, operabálok frakkban és fehér kesztyűben,
tűzijátékos születésnapok.
És egyszer csak a királyfi azon kapta magát, hogy unja az egészet, és hogy
a mese után most már a valóságnak is vége van. A királyfi elkomorult, elfordult
a világtól, szakított barátaival és barátnőivel, és képzelgéseibe menekült.
Egyszer például elképzelte, milyen is lehet az, amikor egy születésétől vak
ember visszanyeri a látását. Amikor a képzelődésben odáig jutott, hogy a vak
ember lát, annyira meghatódott, hogy kibuggyantak a könnyei.
Ettől kezdve mind gyakrabban űzte ezt a lélekemelő foglalatosságot. A buszon
ülve hazafelé, magányos esti sétáin, saját magát gondolva világtalannak. Lehunyta
a szemét, sötét van, szuggerálta, sehol egy bokavillanásnyi fény, egy-két
perc vakság után lassan kinyitotta pilláit, és szinte visszahőkölt az ideghártyáját
dárdaként bombázó fény erejétől és szépségétől. Látok!, kiáltott fel, látok,
suttogta megbabonázva, nekidőlt a falnak, és remegett.
Felugrott a helyéről a buszon: Látok! Az utcán a szembejövők előtt térdre
vetette magát: Látok! Ebédnél beleejtette a kanalat a levesébe: Látok! Legurult
az ágyról szeretkezés közben: Látok!
És sírt.
Néhány hét után kimerült a folytonos megvilágosodásban, és egy születésétől
béna ember helyébe képzelte magát. Mozdulatlanul feküdt néhány napig, szolgái
látták el, etették, ágytálazták, öltöztették. A harmadik napon kezdte érezni,
hogy meg tudja mozdítani a kisujját. Aztán a karját, a lábát, a vállát, végül
felült az ágyban, felkelt és járt. Járok!, üvöltötte ki az ablakon, mire a
szolgák eldobtak kezükből a munkát, és szörnyülködve meresztgették szemüket
a csoda láttán.
Járok, ordította a szembejövők arcába két hét fekvés után, járok, emelte az
égre szemét hat hét fekvés után, de a három hónapos mozdulatlanságba majdnem
tényleg belerokkant, orvost kellett hívatni.
Megunta a bénaságot, szaladgált, mint egy csikó, éhezni kezdett. Naponta mindössze
két liter ásványvizet ivott, egyet reggel, egyet este, dolgozni járt, hogy
elterelje gondolatait az ételekről, az éhezés végét jelentő nagy lakomán azonban
nem tudott részt venni, mert már az erős, zsíros szagoktól elszorult a gyomra,
és hánynia kellett.
Hamarosan fölhagyott hát ezzel a különcségével is. Próbálkozott még a szegénységgel,
az impotenciával, az AIDS-szel, a süketséggel és a hülyeséggel. Meggazdagodott,
Casanova lett belőle, a halála előtti napon hirtelen meggyógyult, kitisztult
a hallása és az elméje. Az öreg cselédek emlékezete szerint legutoljára egy
születésétől halott embernek képzelte magát, de ebben már nem lelte örömét.
Ekkor otthagyta a családját, vidékre költözött, és írni kezdte a visszaemlékezéseit.
Öregen halt meg.
Jutalmul gazdag életéért többszörös halált halt.
Égő cigarettával a kezében elaludt az ágyában.
Gombaszedés közben az erdő közepén belelépett egy farkasverembe.
Részegen vezetett, és beleszaladt egy kamionba.
Tönkrement a tőzsdén, és golyót röpített a fejébe.
Elégett egy áruháztűzben.
Agyoncsapta a villám.
Elsodorta az áradás.
Leütötték az utcán.

Végül kihagyták a mesekönyvekből.