Thomas Bernhard

AZ OLASZ

Töredék

Nádori Lídia fordítása

A vacsora után fel-alá járkáltam az olasszal a kerti lak előtt. Sokra vitte,
mondta, a háború utáni Firenze és családjának kihalása, úgy ítéli meg, gazdaggá
tette. Még a délelőtt folyamán tizennégy üzletet sorolt fel, amelyek a tulajdonában
vannak, két gazdaság, két malom, egy konzervgyár, valamennyi Toszkánában,
egy firenzei ház, egy kis birtok, „kunyhó Silvaplana fölött, a magány óráira”.
Mindabban, amit elmondott, egyre sűrűbben tért vissza az, hogy „Fiesole”.
Ecsetelte, miközben a nyitott kerti lakból, amelyben apám kiterített testét,
ahogy most észrevettem, nővéreim túl magasra ravatalozták, áradt a rettegett
és alkalmasint halált hozó levegő, a körülményeit, az üzletről vallott nézeteit,
míg én gondolatban még mindig Kientallal és Zimmerwalddal, valamint Karl Liebknecht
hatásával voltam elfoglalva. Egyre a munkámra gondoltam, elsősorban a heidelbergi
programra. Udvariasságból, hogy meg ne sértsem az olaszt, azt mondtam, már
régóta tervezek egy dél-olaszországi utazást. „Csatlakozni szeretnék egy kőzetkutatóhoz,
aki ősszel megy Szicíliába”, mondtam. Az olasz figyelmeztetett, nehogy túl
korán utazzak Szicíliába, „október vége előtt semmiképpen”. Caltanisetta lesz
a kiindulópontunk, mondtam, barátom kutatásai a Caltanisetta és Enna közötti
területre korlátozódnak. Az olasz javasolt egy kirándulást Agrigentóba („megspórolja
vele Görögországot!”), Palermóba és Cefalùba. Attól félt, jöttem rá, hogy
hirtelen felszólíthatom, menjünk be halott apámhoz a kerti lakba, vagy hogy
megkérdezhetem, volt-e már bent, ahogy illik, halott apámnál, az „öreg nagyságosnál”;
időközben valamennyi gyászoló vendég abszolválta a rettegett látogatást, csak
az olasz nem. Egész nap figyeltem, ő tűnt a legérdekesebbnek, messze a legintelligensebbnek
is az egész társaságból. Nem túl beszédes ember lévén érkezése óta folyton
egyedül volt. Nővéreim, miután üdvözölték, nem törődtek vele. De nem is kívánta
a társaságot.
Azonnal kihasználtam az alkalmat, hogy eltűnjek az olasszal a parkban, hogy
kis időre megszabaduljak a ház feszült légkörétől, a sok embertől, nővéreim
zaklatottságától, a gyászsokadalomtól; azt akarta, beszéljek házunk történetéről,
mégpedig a szabadban, amit magam is kíváncsi lévén meg is tettem, az agyam
persze nem fogott. Most tehát fel és alá járkáltunk, és megmutattam egy előre
nem látható, hirtelen ötlettől vezérelve az olasznak, hogy a figyelmét eltereljem
a halottról, akit jóformán nem is ismert, apámról, akinek temetésére őt küldte
hozzánk a családja, a halom színházi jelmezt és hangszert, köpenyeket, zekéket,
trombitákat, dobokat és fuvolákat a kerti lakhoz támaszkodó sufniban. Izgalmukban
a nővéreim, mielőtt apánkat felravatalozták a kerti lakban, kiürítették a
kerti lakot, és a jelmezeket és a hangszereket, amelyek évtizedekig a kerti
lakban hevertek, egy kupacba dobálták a sufniban. Úgy gondoltam, ezek a jelmezek
és hangszerek, csupa értékes, ősrégi darab, érdekelhetik az olaszt. Közöltem
vele, hogy számomra minden egyes darab különösen mély jelentőséggel bír, és
különösen nagy értéket képvisel, „emlékek”, mondtam az olasz hanghordozásával.
Nekem úgy tűnt, megnyilatkozásai alapján, abból, ahogyan különbözött a többiektől,
és a maga módján nagyon jó nevelést kapott, hogy érdekli a művészet. A jelmezek
nagy részét még dédanyám és a nővérei varrták össze és díszítették föl, dédapám
és a fivérei vásárolták össze, a legszebbek, amelyeket valaha láttam, a legszebbek,
amelyeket valaha hallottam, pedig Európa több nagy színházának jelmeztárát
ismerem. A sufnit a deszkák hézagain át a kerti lak két halotti gyertyája
világította meg. Mondtam, hogy az olasz ne piszkolja össze magát, mert a sufni
piszkos, mindenütt pókhálók, mindenütt por. Először megmutattam neki a gazdagok
jelmezeit. Azután a szegények jelmezeit. Azután a fenségesek jelmezeit. Azután
a nevetségesek jelmezeit. Egyiket a másik után húztam ki a szeme láttára a
kupacból, és a fény felé tartottam őket. Az olasz tudni akarta, ki írta a
színdarabot, amelyet a nővéreim gyerekei éppen aznap este „fél kilenc és fél
tizenegy között, a kerti lakban és előtt” adtak volna elő, ha apánk nem halt
volna meg az utolsó próba alatt, ha, amint már részletesen beszámoltam róla,
a már ismert, rémes módon a szobájában főbe nem lőtte volna magát. „Tragédia”,
mondta korábban az olasz. Vidám vagy tragikus színdarab volt, vagy egyszerre
tragikus és vidám, föltétlenül tudni akarta. Azt válaszoltam, hogy fiatalabbik
nővérem legidősebb, tizenhárom éves fia a színmű költője, én magam, mivel
a játszók kivételével mindenki számára meglepetésnek szánták, nem olvastam,
„egyetlenegy sort sem”, mondtam, „még a címét sem tudom”. Igaz is, mondtam,
amint visszaérünk a házba, elkérem a darabot, „hiszen már amúgy sem adják
elő”, hogy még éjszaka elolvassam, alvásra úgysem gondolhatok, és talán el
tudná vonni a figyelmemet az engem pillanatnyilag kínzó íróskodástól is. Mivel
ismerem annak a lényét, aki írta, „nagyon finom lélek”, mondtam, a színdarab
biztosan tetszeni fog, és jólesően elgondolkodtat majd. Több mint száz éve,
mondtam, minden évben valamelyik gyermek a családban, legtöbbször fiú, a kerti
lakban, éspedig augusztus utolsó estéjén előadott színdarabot ír, meglepő,
milyen jók mindig ezek a színdarabok, milyen jól vannak megírva, és milyen
jól adják őket elő, idősebbik nővérem íróasztalfiókjában még majdnem három
tucat található; a legrégibbek még a nagyszüleimtől valók, egyikre még emlékszem,
olvastam, a címe A karvaly. Mivel ezeket a színdarabokat, miután alaposan
betanulták őket, mindig csak egyszer mutathatták be a kerti lakban, valóságos
kincsesbányák a színháztörténettel foglalkozó diákok és tudósok, minden magára
valamit is adó színész számára. Nekem is kedvem volna, mondtam, egy dolgozat
központi témájául választani őket, talán ezzel a címmel: Nyári játékaink.
Valamennyi színdarab, a komédiák és a tragédiák, valamint a daljátékok egyetlen
nap, egyetlen éjszaka alatt íródtak, én magam is alkottam ilyet már tizenegy
éves koromban, „a kerti lak sötétségében”, mondtam. Az ereinkben csordogáló
olasz vér inspirálta a színházasdit, mondtam, és örültem, hogy ily módon az
olasz személyében, aki eddig a pillanatig velem szemben is olykor bántóan
zárkózott volt, barátságos, figyelmes, sőt beszédes partnerre találtam. Erre
azt mondta, hogy otthon Firenzében az ő családja is minden évben színházat
játszott, „kizárólag maszkban”, mondta, „és kizárólag télen”, és sohasem saját
alkotást, hanem a komédia hazájában furcsamód csak angol és francia darabokat,
„Shakespeare-t, Molière-t…”. Náluk a felnőttek is mindig részt vettek a
játékban. Hogy a kerti lak, kérdezte, csak a színház céljaira épült-e. „Színház
és egyéb kedvtelések céljaira”, mondtam. A „kedvtelés” szót nem értette, én
pedig megpróbáltam elmagyarázni, és azt hiszem, sikerrel. Meg kell mondanom,
végig olyan jól beszélt németül, hogy ismeretségünk kezdetén zavarban is voltam.
A legutóbbi felhőszakadás óta szüntelenül hangosan csobogó, az erdő szélén
minduntalan medréből kicsapó pataktól éles levegő járta át a sufnit. Még messze
nem mutattam meg az összes jelmezt az olasznak, mert úgy gondoltam, talán
unatkozik velem az olasz, hiszen mi köze neki, akinek semmi keresnivalója
itt, a firenzei olasznak, aki csak két napra jött apánk temetésére, a jelmezekhez,
a hangszerekhez, mi köze mindehhez? Azt javasoltam, menjünk be a házba, odabent
ha nagy is a zaj, de meleg van, talán inna valami meleg italt, „egy forró
mustot?”, kérdeztem, amit, ahogy megállapítottam, az olasz nagy élvezettel
ivott kora délután. De az olasz az összes jelmezt látni akarta. Mindegyikhez
megadtam emlékezetből a hozzá tartozó szerepet, azt is, melyiket ki játszotta,
játszhatta. Ezzel majdnem egy óra eltelt. Az új színdarab jelmezei nincsenek
köztük, mondtam, ezek, lévén hogy nem készültek el, a fiatalabbik nővérem
szobájában, mégpedig a szobája padlóján hevernek. A hangszerek is láthatólag
tetszettek neki. Egyszer, mondta, az anyjával Padovában, ahová egyetemre járt,
kiszaladt egy égő operaházból, és anyja a sokk következtében négy héttel később
meghalt egy firenzei kórházban. Azóta nem lépte át színház küszöbét. De a
mi kerti lakunkba bement. Hallgattunk, azután azt mondta: „Soha nem írunk
egymásnak.” Szembeötlő volt, mennyire tűnődve mondta ezt, közben bántam, hogy
egy szót sem tudok olaszul; apámnak igaza volt, amikor megállapította, nem
beszélhetünk elég nyelvet. Siralmasnak találtam magam. És milyen jól beszélt
az olasz németül! Hogy a sufniban eltöltött idő, az én színházam a jelmezeivel
és a hangszereivel nem zavarta vagy akár untatta-e; ez az egész, szabadkoztam,
üdítően elvonta a figyelmemet a szerencsétlenség borzalmától, „egyáltalán,
saját magamtól”, mondtam. „Legalább nekem is van”, mondtam, „ürügyem arra,
hogy ne legyek a házban, ahol biztosan mindenütt keresnek; nem sejtik, hogy
a parkban vagyok. Hiányolnak bennünket. Egy vendégtől”, mondtam, „nem tagadhatom
meg, ha úgy kívánja, hogy körülnézzen.”
Az olasz abban a pillanatban, amikor az erdőbe értünk, megkérdezte, hogy ismerem-e
az olasz irodalmat. Meghökkentett, hogy egy üzletember teszi fel ezt a kérdést,
valójában azonban újra és újra megállapíthattam, hogy éppen az üzletemberek
tesznek fel ilyen kérdéseket. Azt mondtam, nem. De még tizenhárom éves koromban,
mondtam, olvastam Michelangelo szonettjeit és Petrarca költeményeit. Az újabb
irodalomból senkit Pavese, Ungaretti és Lampedusa kivételével nem ismerek,
leszámítva az olasz politikai írásokat, amelyeket kénytelen vagyok időnként
elővenni a tanulmányaim miatt. A Serrati nevet említettem, de az olasz soha
nem hallotta. Campanellával sem volt sikerem, a liberális Mazzinira és az
opportunista Modiglianira is csak rázta a fejét. Ekkor azt kérdezte, sokat
és szívesen utazom-e. Igen, mondtam. Mennyi idős vagyok, „még diák?”, kérdezte.
Azt mondtam, nem. A közölhetőség nyilvánvaló nehézségei miatt semmi többet
nem tudtam elárulni magamról, a személyemre vonatkozó legáltalánosabb információkat
sem. Azt mondta, mialatt egy lucfenyő ágát félrehajtotta az arca elől, és
a mozdulat közben megállt, én pedig, nekem úgy tűnt, minden ok nélkül megfordultam,
hogy nehezére esik a házban tartózkodókkal, a gyászoló vendégsereggel, „magukkal
a háziakkal”, ahogy kifogástalanul kifejezte magát, beszédbe elegyedni, nagy
részüknek („Csupa idegen!”), mondta, a nevét sem tudja, noha mindannyiukkal
rokonságban áll, és rögtön megérkezése után mindannyiuknak bemutatták. Most
úgy érzi, hozzám tartozik. Azt mondta, „aki az első barátságos szót szólja
hozzánk, ahhoz tartozunk az idegen társaságban”. Én lennék ez az ember, „titokzatosan
fiatal”. Habár mindvégig illetlenségnek tartottam megkérdezni a korát, most
ő árulta el egyszerre, előttem ment, hogy negyvennyolc éves. Most fiatalabbnak
láttam, mint délelőtt. Hogy „a szerencsétlenség közepette” ilyen „szabadon”
mozgok, a többiektől ennyire eltérően, tetszik neki. Rá is hatással van.
Ekkor a ház felől mindketten meghallottuk nővéreim izgatott vitáját, egyes
szavak, sőt mondatok, bizonyára a kedvező légáramlat miatt, az erdőben is
tisztán kivehetők voltak. A konyhából hallatszott ki kettejük vitája, ahová
valószínűleg valami újabb sürgős haszontalanság zavartalan megbeszélése végett
húzódtak vissza. Az olaszt is mulattatta, hogy elkapjuk nővéreim összetűzését.
Az egyre hangosabb párbeszéd középpontjában, amely, amint hallani véltem és
ahogy az olasz is érzékelte, a nyitott ablaknál zajlott, bizonyára mert nővéreim
úgy gondolták, hogy abban az időpontban és olyan hidegben senki nem tartózkodik
a parkban, és különösen nem az erdőben, a vissza-visszatérő „elöl” és „mögötte”
szavak álltak. Felhívtam az olasz figyelmét arra, hogy a gyászmenetről van
szó, és hogy ki ki mögött menjen. Egyikük még gyorsan a másik fejéhez vágta
a „püspök” szót, aztán csend lett. Ekkor vettem észre, milyen rettenetes a
hangjuk. A tisztásról rá lehetett látni a kerti lakra. Arra gondoltam, éppen
ebben az időben játszanák a gyerekek a színdarabot. Ugyanennyi ember, igaz,
csak a közvetlen környékről, más hangulatban, más ruhákban, mint most, kevesebb
rokon, inkább szomszédok és barátok gyűltek volna össze a házban és a parkban,
a kerti lak előtt. Elgondolkodtam a „nyárijáték-nézők” és a „nyári halottnézők”
közötti különbségről, miközben már a tömegsíron álltam. Az olasznak sejtelme
sem volt erről. Nem tudtam eldönteni, megmondjam-e neki, hogy ő és én két
tucat földbe kapart hullán állunk. „Itt, ezen a tisztáson”, mondtam, az utolsó
pillanatban erőt véve magamon, „gyerekkorunkban gyakran fogócskáztunk”, és
elmagyaráztam neki a fogócskánkat. Szerinte a firenzei gyerekek ugyanígy fogócskáztak.
Még a sötétben is ki tudtam venni a tömegsír körvonalait, a „világos foltot”
a fűben. Több mint tíz éve, azt hiszem, nem voltam ezen a tisztáson, és most
három napon belül már negyedszer; még az olasszal is. Azt mondtam, hogy gyorsan
elfojtsam magamban a még nagyobb szörnyűséget: „Apám azt akarta, hogy a kerti
lakban ravatalozzák fel. Az ő apja is a kerti lakban ravataloztatta fel magát.”
És aztán: „Gyakran úgy is nevezte, »vágóhídlak«.” Három napon belül negyedszer,
gondoltam. És aztán mégis, mert fontosnak tartottam, több okból, hogy az olaszt
is felvilágosítsam a tömegsírról, tovább igyekeztem; a hídon át vezető kerülő
út felé irányítottam. Az olasz megdöbbent, amikor a hídra érve azt mondtam:
„Van itt egy tömegsír, mégpedig a tisztáson, ahonnan éppen eljöttünk. A tisztáson
két tucat lengyelt temettek el. Elkaparták őket”, mondtam. Rövid mondatokban
elbeszéltem, mint valamennyi elődjének, az olasznak az apámtól származó történetet,
hogy a tisztáson két tucat lengyelt kapartak a földbe, „közönséges katonákat”,
mondtam, „két tisztet”. Emlékszem még, mondtam, noha a háború végén csak tizenkét
éves voltam, a lengyelekre, „a kerti lakban szálltak meg, a kerti lakban várták
a háború végét, menedéket kerestek a kerti lakban”. Apám elbeszéléséből tudom,
hogy két héttel a háború vége előtt az erdőből egy éjjel hirtelen előbukkanó
németek lőtték le őket. A hullák két hétig feküdtek a kerti lakban, és „iszonyatos
bűzt” árasztottak, a háziaknak tilos volt bemenni a kerti lakba. Apámat agyonlövéssel
fenyegették a németek, a többieket is, akik a hullákat el akarták szállítani
a kerti lakból, és el akarták temetni őket. „Kamaszok”, mondtam, „tizenöt,
tizenhat évesek.” Ezt a történetet érkezésem óta már harmadszor meséltem el.
„Saját szemével igazából csak apám látta a halottakat.” Az olasz a kerti lakra
nézett, és azt mondta: „A »vágóhídlak«.” Azt mondtam, a gyilkosság napján
a lengyelek üvöltése a kerti lakból a szobámig elhallatszott. Évekig hallottam
a kerti lak közelében és éjszakánként a világon mindenütt ezt az üvöltést.
Ezzel az üvöltéssel, amely automatikusan fölerősödött, amikor csak a kerti
lak felé közelítettem, két évtizedig, a mai napig birkóztam. „Egész életemben”,
mondtam, „azt hittem, soha nem szabadulok meg a falhoz állított lengyelek
üvöltésétől.” Az olasz megfordult: „A meggyilkoltak között volt egy bizonyos
Potocki”, mondtam. Az olasz hallgatagon fogadta az elbeszélést, közlésemet.
Sokáig csak apám tudott, mondtam, a tömegsírról, senki más; régóta értesítették
az illetékes hatóságot, de a mai napig senki nem törődött a tömegsírral, a
„lengyelsírral”, ahogy a nővéreim hívták. „Soha nem is megyünk a tisztásra”,
mondtam, „különös, önnel elmentem a tisztásra. A freistadtival is. Azzal a
magyarral.” „Borzalom”, mondta az olasz, és megkérdezte, illik-e ide ez a
kifejezés. Azt mondtam, igen. „A lengyelek”, mondtam, „úgy sétáltak be a kerti
lakba, mint egy csapdába.” Az olasz, ismét apámra célozva, azt mondta: „Fejlövés”,
és a kerti lakra nézett. „Baleset?” Újra az jutott eszembe: átlőtt koponyájú
öngyilkos fekszik a kerti lakban? „Iszonyatosan szétroncsolt arc”, mondta
az olasz. Hogy eltereljem a figyelmét, újra az olaszországi politikai viszonyokról
érdeklődtem. „A politika”, mondta, „valójában csak annyiban érdekel, amennyiben
használ az üzletnek; meglehet, megdöbbentő az őszinteségem.” Ezzel elintézett
egy, amint megállapítottam, számára kényelmetlen témát. „Rómában”, mondta
aforisztikusan, „soha nem a megfelelő emberek ülnek, egyetlen államban, fővárosban,
parlamentben és kormányban, sehol sem a megfelelő emberek ülnek.” Ezekben
a pillanatokban az angliai chartista mozgalomra gondoltam, azután Zimmerwaldra,
mindezek szinte folyamatosan foglalkoztattak, még ha gyakran erőszakkal fojtottam
is el őket. Megint a Spartacus-szövetség és a tanácsrendszer, Rosa Luxemburg
és Klara Zetkin járt az eszemben. Két órára mindent, ami már hónapok óta rettenetes
fájdalmat okozott az agyamban, az egész munkámat elfelejtettem. Utána már
csak egyszer zökkentem ki a gondolataimból, amikor az olasz, aki már meg is
hívott magához Firenzébe, miután átkeltünk a hídon, azt mondta: „A sötétség,
ami itt uralkodik…”, azután hallgatott. „Nincs rá”, mondta, „mód, hogy az
ember elmeneküljön saját maga elől.” Hogy abban a pillanatban mire célzott,
nem tudom, éppen a nyitott ablak előtt álltunk, pontosan a holttest előtt.