Rejtő Jenő

DÖCÖG A KOPORSÓ*

Közzéteszi Varga Katalin

Lajos gyenge fiú volt. A djebeli foszfátbányában találkoztunk egymással.
Sovány, lányos arcú, szomorú fiú volt. Vékony karjai remegve tolták a csilléket,
patakokban verejtékezett, és keservesen nyögött hozzá. Szegény fiú, gondoltam,
mikor először láttam, és a fordulónál, ahol lassítani kellett, átsegítettem
néhányszor a csilléjét. Ezért idegenül, de hálásan nézett rám. A barakk, ahol
laktunk, férges volt és rossz szagú, a nagy hőségben hamar lett rossz szaga
különben szagtalan tárgyaknak is, minden csúszós és ragadós volt, ágynemű,
ember, edény és asztal, pókok, kukacok és legyek sokasága elevenebb és életképesebb
volt e letargikus embereknél. A szemek bágyadtan hunyódtak a sárga és fehér
bérházak faláról verődő reflexektől, a vér, mintha kibocsátást kérne, dörömbölt
a halántékokon, és minden zaj bántóan hullott a fülön keresztül az agyba.
A barakk vékony falai nem enyhítették a forróságot, és nem védtek az éjszaka
beköszöntő hidegek ellen. Mindenképpen rossz volt, sivár, kilátástalan és
tespesztő. Lajos olyan gyerekes rémülettel, olyan szomorú ernyedtséggel járt-kelt,
mint aki állandóan az édesanyját keresi, akitől eltévedt. A legfurcsább az
volt nála, hogy állandóan undorodott mindenfélétől, és nem bírta megszokni
a tisztátlanságot, ami pedig a legkülönb magasságokból lezuhant embereket
is a leghamarabb hidegen hagyja. Eleinte kínos addig hordani egy inget, amíg
leszakad, ritkán jutni fürdőhöz, meddő igyekvéssel tisztogatni a töredező,
sötétedő körmöket, hetente újra kísérletezni a haj féregtelenítésével, de
mikor egy-egy higiéniai alapszokás, mint pl. a gyakori fürdés, keresztülvihetetlenné
válik, és az életösztönök egyre tompábbak, a jövőbe, az élet értelmébe vetett
hit lehalkul, lassan közömbössé válik a test ápolása nehéz fáradságok árán.
Nincs miért, nincs kinek, nincs mivel, és ha az egész élet, a szellem és a
lélek ápolása lehetetlen, miért részesüljön lényegeink közül a leghitványabb,
éppen a test megkülönböztetett bánásmódban? A szükség elsősorban a higiénia
törvényét bontja meg. Ezért volt csodálatos az a mániákus tisztálkodás, ahogy
Lajos lehetetlen körülmények között, állandóan megújuló piszokban, rövid időközökben
nagy meddő igyekvéssel tisztálkodott, ahogy pecsétes, rongyos ruháját újra
meg újra varrta és kefélte, ahogy huszonötször gyertyát gyújtott éjjel, hogy
százezer féreg közül egyre vadásszon, ahogy ujjaival dörzsölte fogát… Kibírhatatlan
volt a munka, a hőség, főképpen nekem, aki elsősorban csavargó voltam, tehát
kényelmes, aránylag kényelmes munkát is elhagytam már csak a helyváltoztatás
és a munkátlanság kedvéért. De Afrikában nehéz a vándor helyzete, hosszú,
hosszú távolságokon át következnek egymásra faluk, nem is szólva a városokról,
amelyek itt Afrika belsejében két-három hét távolságra fekszenek egymástól.
Itt elhagyva a munkát, százszorosabb a bizonytalanság, dacára a különb viszonyoknak,
mint Európában. A rekkenő hőségben kétszeresen bágyaszt az éhség, halálos
veszélyekkel jár egy két-három napos gyalogtúra, ami Európa bármelyik pontján
kockázatmentes kirándulás. Itt nincsenek koldusok, mert a koldulás rendes,
bevett polgári foglalkozás a bennszülötteknél. Itt egy suszter este abbahagyja
a munkáját, elbúcsúzik a családjától, lekeféli a ruháját, és kimegy a főtérre
koldulni. Különben is a koldulás minden módszerességet, minden finom sikert
jelentő egyéni kvalitást, szellemes elgondolást nélkülöz. Tömegmunka, amit
gyerekek és felnőttek rajokban végeznek, részben terrorisztikusan, részint
megdöbbentően, és a közébük vetett pénzért még újabb, véres közelharcot kell
folytatni, és az alamizsna mint vándordíj vándorol egyik leütöttől a másik
talponállóhoz. Karitatív intézmények nincsenek a nagyobb városokban, ha vannak
olyanok. A köztudottan szörnyűséges portugál börtönintézmények valóságos Grand
hoteli emlékeket keltenek az emberben. Érthető tehát, ha a barakk és a bánya
a szörnyűséges állapotok dacára nem egykönnyen hagyható el. Megöregedni azonban
nem akartam itt, tehát egy napon mégis az indulás gondolatával foglalkoztam.
Lajos nézte, hogy a térképet tanulmányozom. Az arca sárga volt, és az orra
körül zsírosan fénylett a verejték.
– El akarsz menni?
– Igen. Megpróbálok lejutni Dél-Afrikába.
– Ott jobb?
– Ott jobb.
– Nekünk is?
– Nekünk nem. Nekünk sehol se jobb. Illetve szerintem nekünk a legjobb mindenütt.
– Ott melegebb van.
– Te azt hiszed, hogy a melegben van a hiba? Nézd például Schmidt urat. Ő
egy teknőben fekszik, ahonnan a keze meg a nyelve lóg ki, a fején priznic
van, és egy inas detektívregényt olvas fel. Félóránként cseréli a vizet, és
cikksorozatot ír egy svájci lapnak evvel a címmel, hogy: Élményeim a legsötétebb
Afrika poklában. Evvel külön keres hatszáz frankot egy hónapban. Evvel külön
be van biztosítva Afrika legmérsékeltebb szörnyűségei ellen is. Mert itt csak
az a szörnyűség, hogy az ember fiatal, és nem tud enni, és nem tud családot
alapítani, és nem tud hinni az életben…
Nevezhetném lámpaláznak is azt az érzést, mikor elhagytuk a barakkot, és nekivágtunk
a bizonytalannak. Este volt, Lajos didergett, de ez még mindig kellemesebb,
mintha nappal indultunk volna el, mikor a levegő, mintha nyúlós, forró masszában
állna az ember, áporodott, vastag, és csak nehéz sóhajokkal szívható be a
tüdőbe. A nagy tevepark mellett haladtunk el, a kapuban lámpafény mellett
nyerget varrt egy cvikkeres arab, és a palánk mögül még elvétve puffant egy-egy
ütés valamelyik nyugtalankodó tevén. Az arab köszönt, utánunk nézett, és elharapta
a cérnát… Ahogy mentünk éjjel a szép, széles bitumenúton, határozottan féltünk.
Nem misztifikáció az, hogy Afrika félelmetes és baljós.
– Te honnan kerültél ide?
– Rouenból – felelt Lajos, és megborzongott.
– Miért nem maradtál otthon?
– Nem lehetett.
Nem kérdeztem tovább. Ez a csavargóetikába ütközött volna. Az ilyen rövid
válasz azt jelenti, hogy ne kérdezz, nem mondom el. És mivel lehetséges, hogy
a kollega lopott vagy gyilkolt, vagy más elintézetlen ügye van a társadalommal,
nem szabad többet kérdezni. Így lehetséges az, hogy hónapokig, éjjel-nappal
egymás mellett vannak emberek, akik fáradtak vagy indolensek ahhoz, hogy egymásnak
hazudjanak, tehát megmaradnak egymással jó barátságban, és mégis idegenek,
és elválnak esetleg anélkül, hogy egymás életének tulajdonképpeni tartalmát
ismernék. Azt tapasztaltam, hogy ezek tulajdonképpen a legmélyebb és legnívósabb
barátságok. Lajos néhány kilométer után kifáradt és leült, ami egyszerre tragikus
volt és komikus is. Dél-Afrikába készültünk. Kifulladtan ült, és bölcsen nézett
maga elé, ijedt szomorúsággal és blazírtsággal.
– Én nem megyek tovább – mondta.
– Eredj vissza a barakkba – feleltem, mert én is láttam, hogy nem mehet tovább.
Hogy pályát tévesztett, amikor csavargónak ment.
– Szervusz – mondtam.
– Különben mégis megyek.
És megindult újra mellettem. Nagyon sajnáltam. Nem tehettem semmit, nem tanácsolhattam
semmit. Hová menjen? Valami otthonba kellett volna mennie, könnyű munkát végezni,
fürdeni és aludni. De hol lehet ilyen?… Hajnalban megint pihent. Nehezen
lélegzett, és az arca piros volt.
– Beteg vagy?
– Azt hiszem…
– Próbáld hazatoloncoltatni magadat.
– Nem lehet – mondta újra, agresszíven. Biztos volt, hogy lemarad valahol
mögöttem, és mit tehettem? Még az is teljesítmény, ha valaki saját magát vinni
tudja. Még csak kórházba se vihettem, rendőrnek sem szólhattam. Útlevelem
nem volt, Algírból köröztek, csavargó voltam, akinek minden feltűnést kerülnie
kellett… Ha erősebb lett volna, ha magamforma ember lett volna, törvény
és szokás szerint otthagyom már régen. De gyenge volt, nőies és szomorú, finom
bőrű és halk szavú… Reggel még nem voltunk messze a várostól, az útépítéshez
értünk, és itt egy kantinban kaptunk kinint. Nappal aludtunk, és este folytattuk
az utunkat. Lajos vacogásából kivettem, hogy az éjszakai hűvösségen felül
a láztól is didereg.
– Soká érünk még Dél-Afrikába? – kérdezte hirtelen, és talán maga sem tudta,
hogy olyan naivan hangzik ez a kérdés, mintha már rég ott kellene lennünk
tegnap óta.
– Még nagyon soká. Te majd a legközelebbi városnál próbálj bekerülni a menhelyre
vagy a kórházba.
– Jó – mondta, és két kezét egymásra téve becsúsztatta őket a kabátujjába.
– Jó lenne valami meleget inni – mondta –, mit gondolsz, lehet az még, hogy
mi valami rendes szobában lakjunk, naponta ágyba fekszünk, és van két ruhánk?
– Hogy egész őszinte legyek, én nem hiszem. De nem is ragaszkodom ehhez.
– Hát akkor miért élünk, ha nem azért, hogy jól éljünk?
– Semmi esetre sem azért élünk, hogy ezen gondolkozzunk. Élünk, és kész. Ezen
is túl kell esni.
– De nem is az a jó élet, amit az elõbb mondtam. Jó élet az, ha jó érzéseink
vannak. Ha csend van bennünk. Ha vidámak vagyunk és egészségesek. – Mondta
szomorúan annak tudatában, hogy részünkrõl ez csak egy hipotézis lehet. –
És mi a véleményed a szeretetrõl?
– Szép, ha az ember teheti. De látod, ha így elnézem a csillagokat, és megyek
egy országúton, nem is tartom valami magasrendű dolognak a szeretetet. A szeretet
egy szükséges hiányérzet. A csillagok nem szeretnek. A szeretet nem igazi
összefüggés. Buddha azt mondja, hogy a szeretet tulajdonképpen szenvedés,
mert távol lenni attól, akit szeretünk, szenvedés, együtt lenni avval, akit
nem szeretünk, szenvedés, egyáltalán minden.
– De van öröm is.
– Az öröm csak azért van, hogy meghatározza a szenvedést.
– Én mindig egyedül vagyok – mondta siralmasan, és csak õ sejthette, hogy
micsoda összefüggésekben állhat ez a megállapítás a fentiekkel. Nagyon ziláltan
lélegzett, és forró lehelet csapott az arcomba, ha felém fordult. Leült egy
kilométerkõre, csüggedten, keservesen…
– Én nem megyek tovább.
– Menj vissza.
– Én nem megyek vissza.
Tanácstalan voltam. Hidegen, mint milliárd, feszülten figyelõ szem, ragyogott
felettünk a mozdulatlan, csillagos ég.
– Gyere! – mondtam, és megrántottam a karjánál, de nem mozdult.
Még mindig közel voltunk a városhoz, lassan jöttünk, sokat pihentünk. És,
mintha süllyedõ sorsunk vészjeleire felelne, táncoló szikrák csoportja vonult
el hirtelen távolból. Vonat! Tudtam, hogy arra valahol egy rendezõ pályaudvar
van.
– Gyere egypár lépést, felkapaszkodunk egy tehervonatra.
Kedvetlenül vonszolta magát. Egy tehervonat elõtt befűtött mozdony állt. Felkapaszkodtunk
rá. Nem volt egyszerű dolog. Vigyázni, hogy ne vegyenek észre, és közben vonszolni
a félájult, beteg Lajost. Máskor egy surranás és egy ugrás. Végigterült a
padlón, és keservesen sírt… Még soha embert úgy nem sajnáltam. Éjszaka volt,
Afrikában voltunk… És megindult velünk döcögve a vagon valahová… valamerre…
Kinin már nem volt, bedörzsöltem az orra alatt és a halántékát rummal. Forrón
lihegett, és mintha ez a nyugalmi helyzet végképp átadta volna a betegségnek,
önkívületben volt. Valami dallamos sorrendben vonultak el a pálmák, csikorogtak
alattunk a kerekek, és ahogy bizonyos kilométerek sebességével újra távolabb
kerültem Budapesttõl, egész valószínűtlennek rémlett elõttem, hogy valaha
is hazajutok… Lajos érthetetlen szavakat mormogott. Feje oda-odakoccant
a vagon oldalához. Valahol megálltunk… Nagy síkságot láttam, a vasút mentén
cserjék és bozótok, a mozdony felõl nyújtott hangok kiabáltak, aztán csend
lett, sokáig álltunk. Halvány derengés kúszott fel az ég peremén… És Lajos
ezt mondta folyton: Én nem akarom… nem kell semmi… Én nem akarom… Halkan,
szinte suttogva, de elszántan ismételte ezt, arcát pirosan borította el a
láz, a melle sebesen járt fel és le… Két hiéna ügetett a vonat felé, és
talán, mert érezték az élő húst, éppen a mi vagonunk irányába. A hiéna nagyon
gyáva, de ha ki van éhezve, éppolyan veszélyes, mint akármelyik ragadozó.
Lecsuktam a vonatajtót. Nemsokára hallottam, ahogy szaglászó orruk ott mozgott
szuszogva a tolóajtó hasadékánál. Éreztem a bűzüket. Az ütközők összecsapódtak,
és újra döcögtünk. Mikor kinyitottam az ajtót, már halványodtak a csillagok…
Távolról néhány imbolygó, rózsaszínű és sárga fény jelezte, hogy nemsokára
elérünk valahova.
Lajos meghalt.
Csendesen, agónia nélkül, egyszerűen abbamaradt az élete, a szája kinyílt,
és tört fényű szemgolyói félig a pilla mögé húzódtak. El kellett búcsúznom
Lajostól. Ha itt találnak vele, vagy ha bejelentem a halálesetet, hetekig
ülhetek esetleg egy afrikai tömlöcben, mást mit tehetnének velem, valahol
a mocsarakban építhetném az utat, amíg fölfordulok. Elég kegyetlen feltétel,
hogy az ember kénytelen egyszerűen ellépni halott barátja mellől, és tovább
baktatni az utcán. Hogy értesíthessem a hozzátartozóit, kutatni kezdtem a
zsebében. Egy családi kép volt nála. Ünneplőbe öltözött egyszerű emberek,
amint a lencsébe bámulnak. Néhány igazolvány arról, hogy dolgozott, foszladozó
levelek és celluloidtokban egy négylevelű lóhere. Az egyik foszlott levélben
ez állt: Én már nem haragszom rád, de Ferenc sohasem fog megbocsátani neked,
ha lesz pénzem, majd újra küldök, vigyázzon rád a jó Isten… Kigomboltam
az ingét, hogy levegyem a medaliont a nyakáról, és döbbenten láttam, hogy
nő! Milyen nyilvánvaló volt ez eddig is. Minden mozdulatából, segélyért kiáltó
arcvonásaiból, finom arcából, és senki sem vette észre… Az arcára a halál
merev kifejezése ült, de még mindig szép volt. Apró kezei piszkosak voltak,
gyámoltalanok és finomak… Mi történt vele? Micsoda titkok és tragédiák lappanghattak
itt? Ki volt ez a Ferenc, és miért nem akart megbocsátani…? Milyen finom,
nagyszerű lélek lehetett ez a nő, aki érezte, hogy szoknyában a legszörnyűbb
sors vár rá. Így csak meghalt. Mennyi bölcsesség, mennyi helyes élettaktika,
irtózás a rossztól volt ebben a cselekedetben… Megálltunk. Ha nem akartam
beérni a vonattal a pályaudvarra, le kellett szállnom. Összekulcsoltam a mellén
a kezeit, magamhoz vettem a medaliont, az írásait, megsimogattam, és leszálltam.
A töltés alján húztam egyet a rumosüvegből, és leültem. A vonat ment tovább.
A négyezer-hatszázhuszonötös vagon is, Lajos koporsója is eldöcögött lassan,
közömbösen az éjszakába. Leültem, és mindjárt megfogalmaztam a levelet madame
Rosier-nek Rue Malar: Értesítem, hogy e tárgyak tulajdonosa, jó barátom, hosszas
szenvedés után, Djebel környékén egy tehervonatban sokkal jobb létre szenderült.
Mentem tovább. Nem tudtam, hová fogok érni, mindenesetre előkészítettem néhány
lapot, amely engem ábrázolt, és az volt ráírva több nyelven, hogy hét éve
járom biciklivel a világot, és ha egy év múlva visszaérkezek Skóciába, enyém
lesz a Pamburton lordok öröksége, több millió, és kérem a jó embereket, hogy
nemes célomban támogassanak. Ezenkívül elhatároztam, hogy először a tengerhez
megyek ki, és a part mentén igyekszem majd elérni Dél-Afrikát. A lóherét eldobtam.
Nem vált be.
És Lajossal egyhangúan döcögött a koporsó az afrikai éjszakában…

 

* A közelmúltban kisebb Rejtő Jenő-kézirategyüttes került a Petőfi Irodalmi
Múzeum gyűjteményébe. Ebben lapult az a cím nélküli útinaplótorzó is, mely
1999-ben jelent meg Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam címen.
Az úti élmények remélhetőleg hamarosan napvilágot látó újabb epizódjai, melyek
e kötetbe csak tartalmilag illettek bele, szerkezetileg nem, jól-rosszabbul
megírt, címmel ellátott novellák, elmélkedések. Az irodalmilag színvonalasabbak
közül való az itt közölt lírai hangvételű írás is. – Varga Katalin