Minier Márta

TÉNYLEG, MINT EGY JÓ PARODISTA…

Beszélgetés Nádasdy Ádámmal a műfordításról

Minier Márta: Nádasdy Ádám személyiségében jó néhány szerepkör megfér egymás
mellett – nem biztos, hogy markánsan elkülönülve: tanár, nyelvész, költő,
műfordító. Az utóbbi kettőről – főleg a fordításról – beszélgetünk, nekem
is ezekre van némi rálátásom. Mennyire állnak ezek a szerepkörök szóba egymással?
Nádasdy Ádám: Nagymértékben. A tanárság nem különálló dolog, a nyelvészethez
meg a fordításhoz is kapcsolódik. Gyakori, hogy az ember a szakmáját tanítja
– egy szívgyógyász is lehet egyben tanár. Olyan fordítási munkákat vállalok,
amelyekben a nyelvészetnek van jelentősége, ahol bizonyos mértékig filológusnak
kell lenni, ha nem is föltétlenül igazi nyelvésznek. A fordító és a nyelvész
egyfelől, a műfordító és a költő másfelől, ezek is átfedik egymást. Talán
a költő a legfüggetlenebb.
M. M.: Azt írja Hamlet-műsorfüzetbeli önéletrajzában, hogy angolról és olaszról
fordít. Nem lehet, hogy ez a -ról is nyelvészszemléletet közvetít? A legtöbb
műfordító valószínűleg azt mondaná: angolból fordítok. Egy adott kultúrából
egy szeletet…
N. Á.: El kell ismernem, hogy igaza van, én ezt nem vettem észre. Mert, ugye,
olyat mondunk, hogy lefordítunk egy szöveget angolról magyarra. Nem a kultúrát
nézem elsősorban, hanem a szöveget mint megoldandó feladatot, mert nyelvész
vagyok.
M. M.: Céloz arra, hogy a világossá tétel szándéka mögött lehet esetleg valami
a tanári habitusból.
N. Á.: Van bennem egy olyan igény, hogy ne menjenek ki a nézők a színházból
addig, amíg meg nem értették elejétől végig az egészet. Egyik kritikusom,
Fodor Géza dramaturg és esztétikatanár barátilag elolvasta a Hamlet-fordítást
(négy és fél órán keresztül sorolva a kifogásait), és azt mondta: „itt minden
sarokba be van világítva”. Szerinte ez a kárára is van az ügynek, mert úgy
érzi, ebben a darabban egyfajta jótékony homályra lenne szükség. Szóval egyszerre
dicsért is, meg el is marasztalt.
M. M.: Hogyan fogadta ezt?
N. Á.: Azzal egyetértek, hogy minden sarokba be van világítva. A jótékony
homálynak nem a szövegből kell kiderülnie. Úgy gondolom, az eredetiben sincs
jótékony homály, legalábbis a szavak szintjén érthető a szöveg. Hogy az egész
darabban van valami homályos, az igaz.
M. M.: És a Nádasdy fordította Hamlet homályos lett?
N. Á.: Sokkal kevésbé lett homályos, mint amihez hozzá vannak szokva az emberek.
Ez a darab nem azért homályos, mert nem értjük, hogy mit mondanak a szereplők,
hanem mert azt nem értjük, miért éppen úgy viselkednek, mit akarnak, mik a
céljaik, minek örülnek, és mitől rettegnek. De az is lehet, hogy ez a darab
nem is annyira bonyolult, mint gondoltuk.
M. M.: Beleírja magát a fordításaiba?
N. Á.: Azt hiszem, erre igennel válaszolok. Volt, aki mondta is, hogy ez vagy
az egy igazi Nádasdy-szerű sor. Végül is interpretátor vagyok, mint egy zongoraművész,
aki eljátssza a darabot. Ha azon lehet hallani, hogy most ő játssza, és nem
valaki más, de ettől még felismerhető a darab, akkor minden rendben. Nagyobb
örömöt is jelent így az írás, és ha úgy érzem, hogy találtam egy jó sort,
az egy kicsit azért is lehet, mert azt hiszem, abban az én arcképem is benne
van. A mérce a kérdés, hogy nem vagyok-e már hűtlen, nem vagyok-e kárára az
eredetinek.
M. M.: Ezt a gyakorlatban nehéz lehet megállapítani.
N. Á.: Valahogy úgy működik ez, mint amikor egy zongorista látja Chopin instrukcióját,
hogy lassan, de úgy dönt, hogy ő majd egy kicsit gyorsabban fogja játszani,
mert neki jobban megy gyorsabban, szebb zene jön így ki a keze alól. Játssza
lassabban más, ha neki az a stílusa. A lassan relatív dolog, a lényeg az,
hogy hatásos legyen a játék. De tényleg kérdés, hogy ezt meddig lehet megcsinálni;
mikor mondják az emberek azt, hogy sajnos ez nem az a darab. Ezt csak orral
és szimattal és ízléssel lehet eldönteni, ilyen értelemben művészi tevékenységről
van szó.
M. M.: Mennyiben tartja alkotásnak, társszerzésnek a fordítást? Mennyire tekinti
az alkotói életmű részének a műfordításokat? Nemcsak saját szövegeivel kapcsolatban
kérdezem, általában az irodalomtörténetre vonatkozóan is.
N. Á.: Részének tekintem, bár sok rutinmunkaszerű fordítás készül, amit talán
nem is illik a fordító nyakába varrni. Persze van az igazi műfordítás, ahol
a lefordított mű igényessége, a feladat nehézsége is érdemesít a megbecsülésre.
Igenis, vannak olyan műfordítások, amelyek bekapcsolhatók az életműbe. Például
Arany János Shakespeare-fordításai szerves részei az ő alkotói munkásságának.
A saját fordításaimat nem tudom megítélni, majd maguk mondják meg, hogy időtállók-e,
jók-e a fordításaim a tűrhető verseim mellett. Szeretném, ha ez elmondható
lenne különösen a Szentivánéji álom-ról, a Hamlet-ről. Ezek nehéz darabok,
igényes munkák, és ez érdemesítheti őket ilyen jellegű figyelemre.
M. M.: Hol tudja megragadni a fordítás és az írás közti különbséget? Hiszen
szakmai közhely szinte, hogy a fordítás mint újraírás maga is alkotás.
N. Á.: Ez tényleg nehéz kérdés. Fordításkor mégiscsak ott van, hogy mit akarok
írni. Azt, amit az eredeti szerző írt. Nem kell gondolkozni, hogy mi legyen
a következő sor, hogy merre menjek tovább. Amikor magam írok, néha maga a
nyelv, a forma mutatja meg, hogy merre kell továbbmenni. Azért szeretek rímes
verseket írni, mert a rímnél egyszerűen megmondják nekem: Ez itt egy nagy
sárga tök, akkor a következő sornak a vége legyen az, hogy lök. És akkor én
megkeresem hozzá, hogy mit akarok mondani, aminek a vége lök. Vagyis a forma,
főleg ha kötött, de még egy szabad versben is a lüktetéssel néha egyszerűen
kihozza, hogy mit kell oda írni. A fordítás ilyen értelemben nehezebb is,
mert előre meg van szabva, hogy mit kell mondani. Addig kell nyűglődni és
esztergálni és pofozgatni, amíg nagyjából mégiscsak az van ott magyarul, ami
az eredetiben. Az első gondolatom mindig az, hogy szóról szóra azt kell írni,
ami oda van írva. Aztán ez nem mindig lehetséges.
M. M.: Nem illúzió-e ez a szóról szóra? Hiszen egy szó, ahány fordító, annyiféleképpen
hangolódik át. Mi mutatja meg a szó legalkalmasabb jelentését az adott kontextusban?
N. Á.: Hadd gondoljak megint a zenére. Tanultam zongorázni, bár sose játszottam
jól. A komoly zongoratanárok mindig azt mondják, hogy pontosan azt kell játszani,
ami a kottában van. Nem értelmezünk, nem dőlünk bele a zongorába. Természetesen
ők is csalódottan jönnének ki egy hangversenyről, hogyha valaki, mint egy
gépzongora, lejátszaná pontosan azt, ami ott van. A dilettantizmus veszélye
nagyobb akkor, ha feljogosítva érzem magam arra, hogy beleértelmezzek a szövegbe.
Az, hogy mit jelent a szóról szóra, nem művészi kérdés. Egy tolmácsnak vagy
egy szakfordítónak ugyanaz a feladata. Az egyes szavakhoz helyzetek tartoznak.
Ha rálépek valakinek a lábára, és azt mondom, hogy I’m sorry, az bocsánattal
fordítható magyarra. Ha viszont az hangzik el, hogy a nagypapa meghalt, és
erre az a válasz, hogy Oh, I’m sorry, erre természetesen azt kell magyarul
mondani, hogy fogadd őszinte részvétem. Az I know jelentheti azt, hogy tudom,
meg azt, hogy ismerem. „I know this man” és „I know the lyrics of the song”.
Tehát aszerint fordítom az I know-t tudomnak vagy ismeremnek, ahogy azt a
fordítás alapmestersége megkívánja. Én mind a kettőre azt mondanám, hogy szóról
szóra fordítottam, ebben a helyzetben így, abban a helyzetben meg úgy.
M. M.: Úgy gondolom, a fordító attól függetlenül, hogy szó szerintinek tartja-e
a fordítását, mindenképpen értelmez. Legfeljebb nem veszi észre ezt saját
szövegein, hanem majd észreveszi rajtuk más – a fordítás befogadója.
N. Á.: Ezzel egyetértek, na de kérem, ez olyan, mint amikor mi parodizáljuk
egymást. Tegyük föl, hogy rutinos színészek vagyunk, remek parodisták, maga
parodizál engem, én magát. Látni, hogy ez a Minier Márta paródiája volt, még
ha a megszólalásig hasonlított is Minier Mártára. Tényleg, lehet, hogy ez
nem is rossz hasonlat: mint egy parodista, lehetőleg tökéletesen utánozni.
Hogy ne legyen tökéletes, arról a természet meg a gyarlóság úgyis gondoskodik.
És ahogy maga parodizál, más, mint ahogy bárki más csinálná.
M. M.: Nem lehet, hogy kicsit parodisztikus lett a Nádasdy-féle Hamlet? Azt,
hogy paródiaszerű egy fordítás, főleg egy kanonikus darab fordítása, nyilván
annak a korábbi azonos nyelvű fordításaihoz mérten lehet mondani.
N. Á.: Egy nagyon modern keresztre feszített Krisztus-szoborral kapcsolatban
is érezheti az ember, hogy paródiája a hagyományos Krisztus-ábrázolásnak.
Vagy ha egy rozsdás vasdarab van odatéve Madonna a gyermekkel címen. És az
ember nem tudja hirtelen, hogy ezen röhögni kell-e. Ha egy ideig nézem, lehet,
hogy azt mondom, ejnye, de furcsa, hát valahol ott van a Madonna a gyermekkel
abban a nagy meg a kis vasdarabban. Vagy akár egy modern misezene-kompozíció,
amiben gitárkíséretre vinnyogják, hogy „Sanctus, sanctus…”. Szóval ez az
összes klasszikus téma ábrázolásával megtörténhet.
M. M.: Hogy alakult az, hogy drámát fordít, és hogy éppen Shakespeare-t?*
N. Á.: A dráma világába Ascher Tamás révén kerültem, aki egy Goldoni-vígjáték
fordítására kért föl jó pár évvel ezelőtt. A darab, Il Campiello – A terecske
– a címe, velencei dialektusban íródott, mint sok Goldoni-mű. Énnekem a családom
szegről-végről odavaló a nagyanyám révén, és ismertem az ottani beszédet.
Azért is vállaltam, mert mint nyelvésznek, olasz szakosnak volt benne kihívás.
Meg is csináltam, ment Kaposváron. Gothár Péter, aki évekkel később a Szentivánéji-t
megrendelte, tudta, hogy angol szakos vagyok, ismerte a Szentivánéji álom
gondolatvilágát megidéző Oberon-verseimet, tudta, hogy ez a darab engem érdekel,
és eszébe jutottam, amikor azon gondolkodott, hogy kivel lehetne új fordítást
készíttetni. Nyelvészeten belül nyelvtörténetet is tanítok, a régebbi angol,
a Shakespeare korabeli angol nekem a szakmám. Ezt nyilván lehetett rólam tudni
baráti körben.
M. M.: A praktikus, tényszerű magyarázaton kívül azért talán alkotói személyiségével
is magyarázható, hogy elsősorban drámát fordít.
N. Á.: Igen, valóban, talán regényfordításra is adódott volna alkalmam életem
során, de azt valahogy vagy nem vállaltam, vagy nem érdekelt annyira. Nyilván
valahogy a dráma felé húz az ízlésem. Modern angolt is fordítottam, az Élnek,
mint a disznók-at John Ardentől, és úgy érzem, hogy ott is megálltam a helyemet,
holott azok proletár- és cigányszereplők voltak, vulgárisan beszéltek.
M. M.: És verseket is fordít?
N. Á.: Nem sokat, csak felkérésre. Van egy vágyam, de lehet, hogy sose lesz
belőle semmi. Amikor fáradt vagyok és szomorú, akkor szoktam arra gondolni,
hogy W. H. Auden verseit lefordítanám. Azt gondolom, hogy a létező magyar
fordítások nem elég jók és mulatságosak. Közel áll hozzám az ízlése, nagyon
szeretem őt, és úgy érzem, ennél jobban is lehetne itt „futtatni”.
M. M.: Mért tartja fontosnak, hogy a magyarok olvassák Audent?
N. Á.: Nem ezt tartom elsősorban fontosnak, hanem azt, hogy szép fordításokat
tudjon felütni, aki nem tudja eredetiben olvasni őt. Jók a versei, mert egyszerre
nagyon keserű és nagyon vidám, egyszerre nagyon játékos és nagyon dekadens
tud lenni. Jellegzetes XX. századi figura, nívós költő. A magyar irodalomból
talán csak Weöres jár közel ehhez a dologhoz, aki meg meri csinálni, hogy
néha egyszerűen blődségeket ír, néha meg hirtelen nagyon komoly, meg hogy
szerepekbe bújik.
M. M.: Kiknek fordítja a darabokat? Elképzel egy ideális befogadót? Az inkább
a színházlátogató vagy az olvasó?
N. Á.: Mindenképpen a színházlátogató. Azon belül úgy szoktam megfogalmazni,
hogy a középiskolások, akik gyakran először látnak Shakespeare-darabot – nyilván
mert középiskolások –, sőt talán színházban is akkor vannak először. A három
darab, amit csináltam Shakespeare-től, a Szentivánéji álom, a Hamlet és a
Tévedések vígjátéka a népszerűbbek és gyakran játszottak közé tartozik. Ha
én magyartanár lennék, hoznám ezekre a gyerekeket. Az ő reakcióik eléggé direktek,
ők nem hallanak a darab mögé, nem teszik idézőjelbe, nem kerekítenek posztromanticista
nem tudom mit belőle, hanem arra figyelnek tátott szájjal, hogy most mit mond
a bácsi, és mért van úgy felháborodva. Volt egy szép Hamlet-előadás a Kamrában.
Az Arany János-szöveggel játszották kis térben, jól hallhatóan, és ott volt
egy barátnőm értelmes, érzékeny kislánya társaságában. Utólag elmesélte a
hölgy, hogy a lánya először látta a Hamlet-et, ami nagyon fel is kavarta,
de bevallotta az anyjának, hogy a feléig tudta követni a szöveget, pedig elolvasta
előre, tudta, hogy miről van szó. Így is gyönyörű volt a színészi játék, érthetőek
voltak az emberi érzelmek, de a fele után úgy ült ott, mintha idegen nyelvű
előadás lett volna, amit szintén lehet élvezni – láttunk már kiváló román
nyelvű előadásokat például. Úgy gondoltam, annál sokkal jobb ez a szöveg,
hogysem ezt csináljuk vele. Hát akkor miért nem litvánul játsszuk?! Akkor
is gyönyörű lenne, értenénk az érzelmek dúlását. Vagy miért nem angolul játsszuk,
az ember abból is fölcsipeget valamit – például ha azt mondják, Oh Hamlet,
az egész jól fogható.
M. M.: Ennyire különválaszthatónak tartja ma az irodalmi és a színpadi Shakespeare-élményt?
Hiszen mint műfordító eldönti, hogy elsősorban a nézőknek fordít…
N. Á.: Mondjuk, igen. Egy irodalmi fordításban, ahol ide-oda lehet lapozgatni,
én is élvezettel olvasom, ha sok jegyzet van az összes mitológiai figurával,
sok korabeli célzással. Egy mai előadáson ez agyonnyomná a cselekményt, rontaná
a színházi összélményt. Én ezt ma nem tudom így áthozni. Ma gyorsabban is
zajlik a színházi akció, mint Arany korában, amikor jóval kimértebben beszéltek.
Mint régen a szentbeszéd. Beszéltük már magával, hogy amikor én gyerek voltam,
a templomban a pap még úgy prédikált, hogy nem volt mikrofon. Föl kellett
állnia a szószékre, elbődülni, és minden mondat után megvárni, hogy az visszaguruljon
a templom végéből, s csak utána jött a következő mondat. Ma ez tűrhetetlen
és nevetséges volna, én meg még mindig furcsállom, hogy ilyen lihegve és ugatva
beszélnek a mikrofonba, mintha odahajolnának a fülemhez. Ez nem baráti viszony,
én azért megyek oda, hogy a papot egy bizonyos távolságból lássam, mondja
azt, hogy kedves, jó híveim stb. Gyerekkoromban effektíve olyan hosszú szünetet
tartottak minden mondat után, mint amilyen hosszú maga a mondat volt. El tudom
képzelni, hogy száz évvel ezelőtt ugyanígy játszottak a színházban.
M. M.: Ezek szerint ma már nem lehet múlt századi nyelven hitelesen színházat
csinálni? Fordított művekkel legalábbis.
N. Á.: Nem, nem. Boldogan elmennék Arany János Hamlet-jének vagy Szentivánéji
álom-jának egy oratóriumszerű, stilizált előadására, ahol gyönyörű kosztümbe
öltözött, de nagyon kevés mozdulattal dolgozó színészek állnak a színpadon,
és mint egy Gluck-operát előadják a darabot – mondjuk egy évben egyszer rituálészerűen,
mint egy passiójátékot, például Arany János születésnapján. Én élvezném mint
connaisseur, aki ezt alaposan elolvasta, és még lennénk néhányan az országban.
Akkor viszont elvárnám, hogy szóról szóra kövessék Aranyt, mert amiket a neve
alatt szoktak játszani, azok már pancsolt hamisítványok, akkor ne írják ki,
hogy Arany János. Mint a korabeli hangszereken játszott zene, ami az átlag
közönségnek idétlen nyekergés és kopogás, mintha rosszul zongoráznának, de
aki ért hozzá, az tudja, hogy Beethoven keze alatt is ugyanígy szólt, kérem.
M. M.: Azt írja, nem bánja, ha az olvasók előveszik a Nádasdy-szöveg kapcsán
az Aranyét.
N. Á.: Többen mondták, hogy megnézték a színházban az én szövegemből készült
előadást, majd hazatérve lekapták Arany Jánost a polcról, és nagyobb értéssel
és élvezettel olvasták, mert tudták már éntőlem, hogy hol mit mond. Itt van
például az I. felvonás III. színben az „…ál máshoz se léssz”, azt ugye nagyon
nehéz színpadon elcsípni, de ha már tudjuk, mi van ott… Ez angolul sokkal
könnyebben érthető: „Thou canst not then be false to any man.” Hasonló a helyzet
a Bibliá-val. Azt hiszem, ma már minden felekezet modern Biblia-fordítást
használ, s nagyon sokan mondják még a fiatalok közül is, hogy otthon utána
előveszik a Károlyi-félét, hogy hogy is van ez abban a szövegben, amit még
a nagymama olvasott, és amiből sokáig egy kukkot sem értettek.
M. M.: Az egyes Shakespeare-fordításokban mi jelentett kihívást?
N. Á.: A Tévedések vígjátéka nem okozott különösebb gondot. A Szentivánéji-nél
a rímes részek nagy sokasága és a darabon belüli nagyon erős stílusváltások
jelentettek kihívást. Egész más hangszerelésben szólalnak meg a tündérek,
a mesteremberek, a fiatal és az idős athéniek; Puck mindig más metrumban beszél.
A Hamlet-nél ilyen probléma nem volt, hanem a rettenetesen nehéz tartalmak,
a súlyossága, a belepakolt intellektualizmus, hogy mit csináljak az információmennyiséggel…
Mint egy bejgli, amiben több a töltelék, mint a tészta, és ha megpróbálom
szeletelni, szétesik a kezemben.
M. M.: Hogy látja, mit kezdett az intellektuális információmennyiséggel?
N. Á.: A felét kidobtam, mert nem jön át a rivaldán, nem lehet megtartani.
Remélem, jól válogattam. A munkám minősége azon áll vagy bukik, hogy jól választottam-e
meg, mit hagyok ki és mit írok bele. Ezt sok olyan fordító elmondhatja, aki
kötött formában kénytelen dolgozni, nyilván egy regényfordítónak ez kevesebb
gondot jelent. A kihagyások mértékét a színházi közönségre gondolva szabtam
meg: csak olyan nyelvi játékot vettem bele a szövegbe, ami a néző számára
három másodperc alatt felfogható. Arany nálam sokkal pontosabban fordít abban
az értelemben, hogy tartalmilag sokkal többet hoz át az eredetiből. Ugyanakkor
gyakori nála az enjambement – míg Shakespeare-nél csupa end-stopped line-t
találunk. Akkor ki fordít pontosabban: Arany, aki majdnem minden szójátékot
mint egy matematikus belerak a szövegbe, vagy én, már bocsánat, aki ennek
a felét kihagyja, de úgy lélegzik a szöveg, mint az eredeti? Azt a szerzőt
fordítjuk, aki így kívánta az emberi lélek lüktetését, ritmusát és az interperszonális
kommunikáció folyamatát megragadni, vagy azt, aki három szójátékot tesz bele
egy sorba? Azt mondták a színészek, még amikor a Szentivánéji-t csináltam,
hogy ők majd’ minden sorvégen, ha az tényleg sorvég, csinálnak valamit. Valami
egész apró dolgot, például lábat váltanak. Vagy a partner, aki hallgatja az
éppen beszélő színészt, tud valamit csinálni egy sorvégen. Ez tehát darabszervező
elv. A szelektálásban talán segített – persze ösztönösen, rutinszerűen –,
hogy gyakorlott tanár vagyok, hiszen a tanári munkának is része az, hogy mit
hagyjunk ki az anyagból. Egy jó matektanár vagy akár egy jó történelemtanár
nem mond el mindent, hanem szelektál, hogy releváns kép alakuljon ki például
Napóleonról. Ez később változhat, gazdagodhat. A műfordító is reménykedhet
abban, hogy az olvasó, „a diák” később hozzánézi az eredetit, vagy elolvassa
az Arany-félét, az Eörsi és a Mészöly Dezső által készített fordításokat,
és így lassan kiderülhet számára, mi az eredeti. Legszívesebben én is bilingvis
kiadást olvasnék. Eszembe jutott egy jó hasonlat. A fényképész, ha csak egy
fényképet csinálhat, melyik szögből fényképezze le a szobrot úgy, hogy az
lehetőleg a legjobbat mutassa? Addig ólálkodik a szobor körül, míg megállapodik
egy pozícióban. Ilyen a fordítás is: egyikünk innen fényképez, másikunk onnan.
Azért jó, ha több fordítás van, mert lassan kiderül, hogy milyen az eredeti.
A klasszikusokat a mai napig szokás szemináriumokon így olvasni. Otthon megírják
előre a fordításokat, és összehasonlítják őket. Ezek között van valahol az
igazság. Ehhez nem kellenek föltétlenül nyomtatott fordítások, lehetnek félformális
vagy szóbeli fordítások. Ezért jó az embernek néha hozzáértő barátaival leülni
klasszikusokat olvasni; mi például Miltont olvasunk csak úgy kedvtelésből,
nem tanóraszerűen.
M. M.: Hány szöveggel dolgozik egyszerre, amikor fordít, miket szokott a „forrásszöveg”-en
kívül megnézni?
N. Á.: Mindenképpen többet. Most, a Hamlet-nél az Arden-sorozatból a Jenkins-féle
szöveget tekintettem alapszövegnek. Megnéztem mellé az Oxford Kiadó Hibbard
szerkesztette Hamlet-jét. Nagyon sokat segített a Schlegel-féle német fordítás
a múlt század elejéről és Yves Bonnefoy francia fordítása, amihez kísérő műsorfüzetként,
partitúraként német nyersfordítás is kapcsolódott, mert a francia színház
Németországban is vendégszerepelt az előadással. Mindezekből a szövegekből
valahogy összeadódott, hogy mi van odaírva. Jenkins a második kvartót veszi
alapul. A többi fordító nem mind abból fordított, hanem például az Oxfordból,
ami a fólión alapul, ezeket a különbségeket – több szöveggel dolgozva – néha
fülön lehetett csípni. Nem mindig néztem meg ezeket, általában rutinszerűen
belepillantottam, néha hála istennek, mert néhány melléfogásom lett volna,
ha ezek a gondos őrök nincsenek mellettem.
M. M.: Rendkívül fontosnak tartja a korabeli jelentés közvetítését. Hamlet
a III. felvonás I. színében Aranynál zárdába, Nádasdynál kolostorba küldi
Opheliát. Elsőéves egyetemista voltam, amikor szemináriumon felhívták a figyelmünket
arra, hogy a nunnery a Shakespeare korabeli szlengben bordélyházat jelentett.
Azóta is sajnálom a csak magyarul olvasókat, hogy ez hozzájuk nem jut el.
Még eddig egy fordító sem próbált meg ezzel bármit is kezdeni…
N. Á.: Engem a Jenkins-féle kritikai kiadás teljesen meggyőzött arról, hogy
az az egy-két előfordulás, amire ennek a jelentésnek a bizonygatója hivatkozik,
alkalmi használat, a szónak nem volt ilyen állandósult jelentése. Egy ilyen
feltételezést nem köteles a fordító figyelembe venni, én egyszerűen csak visszaadtam
a szó elsődleges jelentését. A két fogalom egyébként alkalmilag magyarul is
találkozhat, ironikus felhanggal.
M. M.: Még egy lexikai kérdés. Miért éppen „Züm, züm”?* Az őrült/őrültséget
színlelő Hamlet mondja ezt Poloniusnak. A többi fordító nem hangutánzó szóval
fordítja ezt a részt, hanem „emberibb” nyelven.
N. Á.: Hát jó ez a „Züm, züm”, nem? Hogy is van ez az eredetiben? „Buzz, buzz.”
Mint a telefon. Nem tudom, mi lehetne még, talán prütty, prütty.
M. M.: Az, hogy hogyan olvassa, értelmezi az adott művet, mennyire befolyásolja
munkáját, mennyire hagy nyomot a készülő fordítás szövegén?
N. Á.: Remélem, kevéssé, mert ez talán már erőszakos lenne. Én ettől igyekeztem
óvakodni. Biztos, hogy nem egészen sikerült, hiszen a jó parodista sem rekeszti
ki teljesen saját magát a produkciójából: a jó parodista nem azonos egy tükörrel.
Igyekeztem az eredetiben felismerni az egyes szereplők nyelvhasználata közti
különbségeket, és ezeket, amennyire lehet, áthozni, de elképzelhető, hogy
néhol nem tartottam meg az arányokat. Egy példát magam is tudok hozni, Poloniusét.
Igazságot akartam szolgáltatni az öregúrnak, hogy nem annyira hülye, nem annyira
gyerek, mint amilyen kép sokakban élhet róla. Alapvetően jóindulatú ember.
Lehet, hogy egy kicsit durván mondja meg, amit szerinte kötelessége megmondani
a lányának: hogy a trónörökös nem veheti el őt. A sok elfoglaltsága között
Opheliát is úgy tekinti, mint egy kipipálandó feladatot. Nem vonja őt szeretetteljes
beszélgetésben a keblére, nem készíti föl a mondandójára, hanem szeretetlen,
„Csók: Anyu”-stílusban közli a véleményét. Azt igyekeztem kihozni, hogy rosszul,
de nem a rosszat csinálja. A további működésében is így van, egyre tragikusabb
figura, ahogy rohan a vesztébe. Igen, itt óhatatlanul beleértelmeztem egy
kicsit.
M. M.: Mennyire követi, hogy hogyan értelmezik a színházban a szövegét?
N. Á.: Örömmel nézem, és meg is vagyok elégedve. Nem éreztem egyszer sem,
hogy valami visszaélés történt volna. Általában szépen elmondják, amit én
írtam. A Tévedések vígjátéká-nak egyik színrevitelén egy kicsit ráerősítettek
a veszekedős jelenetek stílusára, ott néha feszengtem, mert olyan trágárságokat
tettek bele, amik sem az eredetiben, sem az én repertoáromban nincsenek benne,
de hát egy vígjátékban kiszaladhat kergetőzés, verekedés közben a szereplők
száján. Az igazság az, hogy az eredetiben ez benne van: thou whoreson, vagyis
a kurvának a fia, erre magyarul berakták azt, hogy a kurva anyádat. Szerintem
ez a mai magyarban sokkal erősebb, mint a thou whoreson. Én azt írtam: te
vastagbőrű ostoba gazember, ami, úgy gondoltam, egy kicsit stilizált is, de
azért elég sértő. Erre az előadásban az hangzik el, hogy a kurva anyádat,
amin a közönség nagyot nevet, a kifejezés jól felkorbácsolja az indulatokat,
begyorsítja a jelenetet. Én, bevallom, máig feszengek. Előfordult, hogy barátokkal
mentem a színházba, és ennél az egyetlen mondatnál kérdő szemmel rám néztek,
hogy ezt én írtam bele? Nekik is feltűnt. De ez egyszeri eset volt, soha nagyobb
bajom ne legyen.
M. M.: Fontosnak tartja, hogy kísérőszövegeket mellékeljen a fordításaihoz.
Ha máshol nem, a színházi műsorfüzetben megjelenik valamilyen útjelző. Miért?
N. Á.: A kísérőszöveg megírására – a Hamlet-ről van szó – felkért a színház,
az nem az én ötletem volt. És ha már adtak neki két-három oldalt…
M. M.: A Szentivánéji mintha jobban be lett volna konferálva…
N. Á.: Persze, hiszen első Shakespeare-fordításommal hozakodtam elő, és biztattak
a barátaim, adjam elő, hogy mit tudok védelmemre felhozni. A Tévedések vígjátéka
esetében ez nem adódott. Az nem olyan klasszikus munka, nem is volt olyan
problematikus. Hogy miért írtam? Úgy érzem, megvan a kellő érdeklődés az emberekben,
akár gyanakvással nézik, hogy mi ez már megint, akár örömmel üdvözlik, hogy
végre. Ezt az érdeklődést jólesik kielégítenem, és hát prédikálnom a magamét.
M. M.: Ezeket a kísérőszövegeket meglehetősen magabiztos hanghordozás jellemzi.
Szinte előhívja az olvasóból, hogy vitatkozzon vele.
N. Á.: Nekem tápláló lételemem a vita. Nagyon szeretem, ha megtisztelnek azzal,
hogy megkritizálják, amit csinálok. Minél részletesebben teszik ezt, annál
nagyobb öröm, és hát ilyen nagy munkát csak úgy lehet csinálni, ha az ember
bízik abban, hogy amit csinál, az jó. Lehet, hogy a stílus nem olyan szerény,
mint másoké. A nagypofájúságot erkölcsileg ellensúlyozhatja, hogy a kritikát
– úgy érzem – elég jól tűröm, sőt kiprovokálom, folyamodom érte.
M. M.: Bele is kötnek a kritikusok ebbe az erős kijelentéseket tartalmazó,
kissé tanáros retorikába. Például abba, hogy semleges szövegnek szánta a Szentivánéji-t.
N. Á.: Úgy értettem, hogy nem népies, nem régies, nem túl modern; a semleges
talán nem túl jó szó. Köznyelvi, azt szokták mondani a nyelvészek, csak az
kicsit semmitmondó. Úgy értettem a semleges szöveget, ahogy azt mondhatnánk,
hogy valaki semlegesen jelent meg egy premieren. Azaz szmoking volt rajta,
mert egy operai premieren így szokott egy úr megjelenni. Nem akartam, hogy
többletként valami különösség legyen a szövegben; úgy érzem, így is elég különös,
amit mondanak, meg ahogy következnek a sorok egymás után. Azt gondoltam, ezen
nem kell a szavakkal erősítenem, nem írtam azt, hogy ád, csak hogy ad stb.
M. M.: Kérdésesnek találom, hogy tényleg elmondható-e ez a szmokinganalógia
a Szentivánéji-ben olvasható közel sem egynemű fordításnyelvről, amely oly
sok regiszterből, stílusárnyalatból áll össze.
N. Á.: Ez tényleg mozog a darab folyamán. Nem semleges stílusú a szöveg, inkább
semleges nyelvű. A stílus, az több, mint maga a nyelvi anyag. Például azt,
hogy éji, ahelyett, hogy éjszakai, csak egyszer-kétszer írtam le, és úgy emlékszem,
csak a Puck szájába adva, pedig nagyon sokszor előfordul ez a szó. Úgy éreztem,
őnála a semlegesbe ez még beletartozik, hiszen manó. Egy dalszerű, szinte
gyerekversszerű példa: „Éji csend van – hát ez ki? / Öltözékre athéni.”* Mintha
nem is ő mondaná, hanem idézné, amit a manó nagyapjától hallott. „…mi várhat
rám a legrosszabb esetben, / ha nem nyújtom kezem Demetriusnak?”** Vagy: „Ha
volna tartás, érzés bennetek, / nem játszanátok aljasul velem.”*** Ez valóban
nem semleges stílus, de a nyelvi eszközökben önmagukban nincs rájátszás, fölerősítés.
M. M.: Feltűnik annak hangsúlyozása is, hogy új fordítást készít. Ez ki van
emelve a könyv alakban megjelentetett Szentivánéji címoldalán is, szépen középen
– amit nyilván nem Nádasdy Ádám tervezett ilyenre, de akkor is beszédes. Van
olyan, hogy teljesen új egy fordítás?
N. Á.: Erre csak azt mondhatom, hogy újat igyekeztem csinálni. Nekem az a
célom, hogy visszagurítsam a labdát oda, ahova való; helyretenni a dolgokat
a korabeli értelemre figyelve. Azért hangsúlyoztam, hogy új, mert sokan úgy
érezték, mintha én az Arany János-féle szöveget fordítottam volna mai magyarra,
felhánytorgatták, hogy megváltoztattam a szöveget. Volt is, aki elszólta magát,
mondván, hogy itt az eredetiben ez meg ez van – és mondta Arany János sorait.
Fel kellett hívni rá a figyelmét, hogy nem az az eredeti, hanem bizony Shakespeare-é.
M. M.: Egyébként a Hamlet kísérőszövegében mintha több alázat volna, mint
a Szentivánéji álom-éban, mintha ennek visszafogottabb volna a hangja. Aranynak
szól ez, Aranyon keresztül a hagyománynak?
N. Á.: Hogy így mondja, azt hiszem, igaza van. Aranynak is szól, akinek Hamlet-je
sokkal jobb munka, mint Szentivánéji álom-fordítása. Kétséges, hogy egyáltalán
sikerül-e a nyomába érni, ezért úgy éreztem, itt szerényebb lehetek. Az is
közrejátszhatott, hogy mivel fordításaimat bizonyos elismerés fogadta, nem
kell már annyira bizonygatnom szükségességüket. Így már lehet hátrább húzódni
az agarakkal.
M. M.: „Ha a fordításom hozzásegíti a közönséget az elmélyültebb Shakespeare-nézéshez
(és Arany-olvasáshoz), nem dolgoztam hiába” – így zárja a Hamlet-fordítást
útjára bocsátó sorait. Milyen élmény volt újraolvasni az Arany-féle fordítást?
N. Á.: Azután, hogy a Shakespeare-eredetit jól meg kellett értenem, hogy megnéztem
a Schlegelt, a franciát, ilyen-olyan lábjegyzeteket, majd nyűglődtem a lefordítással,
kinyitottam Aranyt a megfelelő helyen, és a legnagyobb élvezettel álmélkodtam
azon, hogy milyen frappánsan és szépen oldotta meg a legtöbb részt. Ugyanakkor
az is igaz, hogy az Arany-szöveget nagyon sokszor csak azért értettem meg,
mert túl voltam ezeken a folyamatokon. Különben több minden rejtve maradt
volna. Egyébként egypár helyen, ahol furcsán, kétértelműen fogalmaz, máig
nem tudom, hogy félreértette-e a szöveget, mert mindenki, aki ma olvassa,
félreérti, vagy pedig nem értette félre a szöveget, csak olyan kifejezést
használt, ami mai nézőpontból félreérthető.
M. M.: A shakespeare-i szöveget behatóan ismerve tapasztalta-e a fordításban
Arany sokat emlegetett, legendás szemérmességét?
N. Á.: Szokták őt prüdériával, zárkózottsággal vádolni; ezt van, aki a fordításaira
is vonatkoztatja. Figyelmesen elolvastam munkáját, de semmi ilyesmit nem tapasztaltam.
Tegyük hozzá, Shakespeare-nél sincsenek trágárságok, mert akkor egyszerűen
nem volt szokás úgy írni. Az, hogy kurva, benne van egyszer-kétszer az eredetiben,
le is fordítottam, de azt hiszem, Arany sem fukarkodott a szó intenzitásával
ezeken a helyeken. Lehet, hogy szajhát írt, nem emlékszem. De a kurva lehet,
hogy akkor még szleng volt. Szlengnek pedig nincs helye ebben a darabban.
A humort eredményező nem sztenderd, alsó nyelvi szintek a legromlandóbbak,
ezek jönnek át a legnehezebben. Arany nem vett le ezek stílusából, inkább
arról van szó, hogy az idő lúgozta ki ezeket.
M. M.: Ami a saját fordítását illeti, a szerzői intenciótól akár függetlenül
maga a szöveg feltűnően más akar lenni, mint az Aranyé.
N. Á.: Én nem tudok úgyabbul írni, mint ő. Annyira más vagyok, mint ő, hát
ez jön ki a tollam alól, most kacsingassak őfeléje? Ezt nem lehet csinálni,
mert akkor elbizonytalanodom, abból pedig baj lesz. Akkor még rosszabb lesz
a fordítás, mint most. Azt meg ugye nem csinálhatom, hogy egyszer csak beidézek
egy fordítást Arany Jánostól, az egy posztmodern játék lenne, intertextuális
gesztus, trükk, ilyet csak idézőjelben lehetne leírni. Hamlet első nagyobb
monológjában* szerepel a híres „Frailty, thy name is woman”, Aranynál „Gyarlóság,
asszony a neved”. Én azt írtam: „Állhatatlanság, nőnemű vagy.” Egy barátnőm,
Bán Zsófi irodalmár javasolta tréfásan, mért nem mondja Hamlet azt, hogy „Gyarlóság,
asszony a neved”, idézőjel, lábjegyzet: „Shakespeare Hamlet című drámájának
első felvonásából, Arany János fordításában.” Amikor elkezdték a Csokonaiban
próbálni, a színészek közül néhányan fájlalták, hogy nem fogják mondani a
híressé vált sorokat. A rendező megkérdezte, mit szólnék egy efféle kevert
megoldáshoz. Én rájuk hárítottam a felelősséget, és néhány próba után a színészek
maguk tapasztalták, hogy nem esik jól nekik hirtelen egy Arany-idézetet mondani
a színpadon. Az olyan lenne, mintha kiszólnának a közönséghez, kacsintanának
egyet: most itt van az a rész, hogy… Hiszen az eredetiben sincsenek idézetek
régebbi színdarabokból, klasszikus művekből. Mintha eszébe jutna a színésznek,
hogy látott egy hasonló darabot, amiben egy hasonló helyzetű fiatalember ugyanezt
mondta. Attól féltek, hogy fel fog nevetni a közönség.
M. M.: De így meg lehet, hogy azért nevetnek föl, mert annyira különbözik
a kettő, bár nem mondom, hogy ezzel ugyanott vagyunk. Maradjunk még ennél
a mondatnál, mert mintha egy kicsit kilógna a szövegből. Nagyon más akar lenni,
mint az Aranyé – talán feltűnőbben, mint a többi szállóigeszerű rész.
N. Á.: Az Arany megoldásából a gyarlósággal az a bajom, hogy ezt a szót nem
használjuk igazán. Ez tipikusan a frakkos nagyzenekar kelléktárába tartozik.
Én néha még használom, ilyen kontextusban, hogy egy ilyen gyarlóság miatt
nem lehet szegény hallgatót kirúgni. Ez kvázi formális helyzet, de olyan értelemben
nem használjuk ma, hogy „szeretem a Mancit, bár egy kicsit gyarló”. A másik
az asszony. A womant ma inkább nőnek fordítanánk. Ha régebbi irodalmat olvasunk,
gyakrabban találunk nő értelemben asszonyt. Jelentéskörébe beletartozott az
is, aki nincs férjnél, meg az is, aki fiatalabb. Hamlet itt általában a nőneműeket
kívánja bírálni. Több variációt is elképzeltem: „Az állhatatlanság neve nő”;
„Állhatatlanok, nők vagytok mind”. Volt egy, amiben túl sok volt az e. Közben
a verssorra is kellett ügyelni. Hát ez maradt.
M. M.: A bőr és a napszakok című kötetének fülszövegét idézem: „Angolul jól
tudok, de sose jutott eszembe, hogy angolul írjak: a magyar sokkal izgalmasabb.”
(Kiemelés tőlem – M. M.). Nem azért találja annyira izgalmasnak, mert egyszerűen
csak ehhez a kultúrához tartozik? Hány nyelvben lehet otthon az ember annyira,
hogy alkosson is azon a nyelven? Lehet idegen nyelven verset írni?
N. Á.: Lehet, mért ne lehetne – rengeteg példa van erre. Ott van Janus Pannonius,
aki latinul írta verseit. Nagyobb olvasottságra is számíthat, aki ezt teszi.
De a magyar tényleg annyira furcsa és mulatságos nyelv. Lehet rajta rímelni
például, az angolból pedig már kikoptak a rímek.
M. M.: Kézenfekvő volt, hogy Janus Pannonius valamilyen más nyelven, jelesül
az európai kultúrnyelven fejezze ki magát, amikor nem volt még magyar irodalmi
nyelv, meg hát latinul tanult verselni.
N. Á.: Számos szerzőt ismerünk, aki két kultúrában egyaránt jól alkotott.
Vannak zsidó szerzők, akik jiddisül és angolul írtak, például Singer, meg
hát ugye van, aki angolul meg franciául. Szóval szerintem igenis lehet. És
az is lehetséges, hogy más egy kicsit a stílusa egy ilyen szerzőnek az egyik
nyelven, mint a másikon.
M. M.: Nagyon bízik a nyelvek közti közvetítés lehetőségében…
N. Á.: Maximálisan. Különben nem űzném ezt az ipart. Szerintem mindent le
lehet fordítani.
M. M.: Mit tart a legfontosabbnak áthangolni egy Shakespeare-darabból?
N. Á.: Pontosan ugyanazt írni, ami az eredetiben van, és ugyanolyan hangnemben.
Ha száraz az eredeti, én is száraz legyek, ha könnyed, akkor könnyed. A Hamlet-ben
Claudius beszél a legszebben. Hibátlan retorikával, gömbölyű mondatokban,
gyönyörű barokk tirádákkal – őrjítő egyébként, de hát nyilván ez is a célja.
Hézagmentesen van megcsinálva. Őt volt a legkönnyebb fordítani. Hamlet beszédét
nagyon nehéz volt, mert töredezett, alig van saját stílusa, hacsak az nem,
hogy mindig másvalaki stílusában beszél. Egy ideig azt gondoltam, hogy talán
én nem olvasom elég figyelmesen, mert nem találom meg a jellegzetesen hamleti
nyelvi anyagot, aztán egyszer csak rájöttem, hogy talán erről szól a darab.
Ez a gyerek ki van téve mindenféle hatásnak, egy átjáróház a lelke. Akivel
legutóbb beszélt, annak a stílusát visszhangozza, vagy juszt is annak az ellenkezőjét,
míg kiköt ennél a száraz, kicsit ironikus humornál. Amikor elmeséli, ahogy
kicseréli a levelet, vagy a végén Osrickkal, ott már helyben vagyunk.
M. M.: Ha más műfordítók munkáit olvassa és értékeli, mit figyel? Hiszen vállal
fordításbírálatot is. A Holmi 1996-ban meghirdetett műfordítás-pályázatának
egyik zsűritagja volt.
N. Á.: Azok mind lírai darabok voltak, de ezek értékelésekor is elsősorban
a szöveghűség dominált. Aki fordítást olvas, szokjon hozzá, hogy nem lehet
ugyanannak az élménynek a részese. Jó esetben megtudja nagyon pontosan, mi
van odaírva, ez már nagyon nagy dolog, és ha sikerül, még valamicskét felidézünk
a művészi élményből. Ha valaki arra kíváncsi, hogy egy vers milyen szép, olvassa
az eredetit. Hangulatot nem lehet fordítani. Szerintem az gyalázatos csalás.
A fordítás olyan, mint amikor egy szimfóniát kétkezes zongoraátiratban játszunk
el. Ezt lehet Liszt Ferenc-i módon csinálni; ő számos szimfóniát átírt kétkezes
zongorára; tételenként végigkövethető az átdolgozás, és néha egy-egy pillanatra
felidéződik Beethoven nagyzenekarának tuttija.


Jegyzetek

* Nádasdy Ádám Shakespeare-fordításai: Szentivánéji álom (Ikon Kiadó,
1994); Tévedések vígjátéka (Színház, 1997/12.); Hamlet dán herceg tragédiája
(Színház, 1999/10.) és a fenti interjú óta: A makrancos hölgy (Színház, 2000/12.).
* II. felvonás II. szín.
*** II. felvonás II. szín.
*** Heléna, I. felvonás I. szín.
*** Heléna, III. felvonás II. szín.
* I. felvonás II. szín.