Litván György

KOVÁCS GYÖRGY, AZ ORVOS ÉS ÍRÓ (1900–1965)

zázéves lenne már a csendes, fanyar humorú Kovács Gyuri is, akárcsak apám
és baráti körük számos más tagja. Ma már ez a generáció is a múlté, inkább
csak néhány kiemelkedő képviselőjét tartja számon az értelmiségi közvélemény.
Pedig Kovács Györgyöt, legalábbis mint belvárosi fogorvost (rendelője egy
ideig a Gresham-palotában, később a Váci utcában volt), a Központi Stomatológiai
Intézet főorvosát és az Orvosok Lapja szerkesztőjét a század középső évtizedeiben
sokan ismerték Budapesten. Az orvosi tevékenység azonban, bár igen lelkiismeretesen
és magas színvonalon művelte, életének csupán egyik szférája volt, nem utolsósorban
a független egzisztenciát biztosító foglalkozás. Mellette egész életében intenzív
szellemi és közéleti, elsősorban írói tevékenységet is folytatott, átvéve
az egykor Madzsar József, ugyancsak fogorvos, közíró, szerkesztő és politikus
által kialakított életmodellt.
Szellemi tevékenységre predesztinálta egész családi háttere és neveltetése.
„Bár polgári jómódba születtem bele, de már korán ki-kivetett az élet a bohém
szegénység kopár szigeteire is” – írja itt közölt önéletrajzi elbeszélésének
elején. Apja, Kovács Adolf vasútépítő mérnök, gazdag és előkelő úr volt, akiről
fia barátai igen keveset tudtak, mivel a szülők válása után ő anyjával, Balogh
Vilmával és annak élettársával, Bánóczi László rendezővel, a nevezetes Thália
Társaság alapítójával maradt. Kovács György szófukar, keveset mesélő emberként
nemigen emlegette apját, időskorában tudtuk meg azt is, hogy van egy Ákos
nevű bátyja, akivel alig tartott kapcsolatot. Késői elbeszélésével talán éppen
apja iránti tartozását akarta törleszteni.
Jóval többet tudhattunk anyjáról, aki szalont vitt a század eleji Budapesten,
s műkedvelő színésznőként lépett fel a Thália előadásain, majd műfordítói
és újságíró-riporteri tevékenységet is folytatott. (A leírások alapján igazi
kékharisnya lehetett.) Az elbeszélésből kiderül, hogy a gyermek Gyurika is
kapott időnként szerepeket, s akkoriban nagyon élvezte a színházi világot.
Anyja szalonjában megismerhette Adyt, aki kedvesen játszott vele (!), Kosztolányit,
aki a legvonzóbb, legelegánsabb volt az odalátogatók közül, és a modern irodalom
és művészet más nagyjait. A fiatal, nála csak tizenhat évvel idősebb Bánóczi
László lett legfőbb szellemi nevelője. Úgy látszik, a folyton változó életmód és a gyakori költözködés
sem törte meg a nevelődésnek és művelődésnek ezt a később pótolhatatlan folyamatát,
amelyben nagy szerepet játszottak a fasori Evangélikus Gimnáziumban töltött évek. Osztálytársai közül szoros barátságba
került a későbbi kommunista főfunkcionárius Berei Andorral és a konzervatív
filozófussá lett Kolnai Auréllal. Ez utóbbi barátság Kolnai emigrálása ellenére
élethossziglan tartott, s mindvégig megőrizte diákkoruk bizarr humorát is.
1918–19-ben, éppen az érettségi után, barátaihoz és sok kortársához hasonlóan
lelkesen támogatta a forradalmat. Az orvosi egyetemet – megint csak sok kortársához
hasonlóan – így csak emigránsként, Bécsben és Prágában végezhette el. A húszas
évek közepén az osztrák szocialista diákszervezet magyar titkára volt, s időnként
tárcái jelentek meg bécsi műemlékekről és műtárgyakról a helyi sajtóban. Amint
a Szabolcsi Miklós által szerkesztett József Attila-emlékkönyv (1957) számára
írt visszaemlékezésében elmondja, itt ismerte meg a húszéves József Attilát,
aki anyja ajánlásával – egy-két alkalommal felolvasott verseiből Balogh Vilma
szalonjában – a bécsi hajóállomásról gyalogosan, ócska kofferjét cipelve egyenesen
hozzá érkezett, valamilyen munkásotthoni szálláslehetőségben bízva. Ilyet
azonban Kovács sem tudott neki szerezni, ezért egy ideig ott tartotta saját
albérletében. Megismertette a régi Béccsel, együtt jártak
az Arbeiter Kammer könyvtárába, éjszakába nyúló vitákat folytattak a kávéházakban. József Attila egyszer a sógora,
Makai Ödön szerkesztette Magyar Kompasz mintájára, közös vállalkozásukként,
egy Bécsi Kompasz-t akart összeállítani, s mindketten nekiindultak, hogy megnyerjék
a bécsi cégek támogatását. Kiderült, hogy erre az ügynöki feladatra, más-más
módon, de egyaránt alkalmatlanok.
Kovács leírja, hogy egy alkalommal elmentek egy baloldali weimari-német film
bemutatójára, amely leleplezte a nácik illegális fegyverkezését. A moziba
náci tüntetők rontottak be, azonban Kovács kezdeményezésére a közönség heves
és sikeres baloldali ellentüntetésbe kezdett. József Attila, mint írja, el
volt ragadtatva: koruk Horthy-Magyarországán elképzelhetetlen volt, hogy a
baloldal ilyen nyílt fellépéssel mutassa meg erejét. Barátságuk később Budapesten
is folytatódott, noha kevésbé intenzív formában, hiszen Kovács ekkor már megnősült,
és fogorvosi praxist kezdett, József Attilán pedig mindinkább kiütköztek a
betegség tünetei. Hol Lesznai Anna barátságos körében találkoztak, hol sakkoztak,
hol a József Attilára ekkoriban jellemző végtelen – és terméketlen – éjszakai
vitákat folytatták. Eltávolodásuk akkor kezdődött, amikor az egyre zavartabb
és zaklatottabb József Attila mindenáron fizetni akart neki a fogkezelésért.
(Egyébként József Attila munkatársa volt, Füst Milán, Nagy Lajos, Déry Tibor,
Kodolányi János, Lesznai Anna, Komlós Aladár és mások mellett a Kékmadár című
irodalmi folyóiratnak, amelynek szerkesztését 1923-ban – Hajdu Henrikkel –
Balogh Vilma, Kovács György anyja vette át. Itt jelent meg a Lázadó Krisztus.)
Érdekes módon a szófukar és nem éppen barátságos modorú Kovács György és Prágából
jött, a magyart bájos akcentussal beszélő felesége, Szofika (Wolff Zsófia ortopéd orvos) a tőlük elválaszthatatlan Scheiber házaspárral együtt egy
széles értelmiségi kör egyik központjává lettek. Ide tartozott a Fejtő házaspár, Bálint György és felesége, Csillag Vera,
Németh Andor, Káldor György, Schöpflin Gyula és felesége, Detre Pál építész,
később a náluk fiatalabb Örkény István és még többen, akik természetesen más
társaságokhoz is kapcsolódtak, így például a Vágó Márta visszaemlékezésében
szépen leírt ürömhegyi kirándulókhoz vagy Lesznai Anna köréhez, amelynek tagjai,
mint Kovácsék is, nyaranta a szlovákiai Körtvélyesen még meglévő vendégszerető
Lesznai-házban és -kertben találkoztak. Színezetére nézve az egész társaság
erősen baloldali volt, zömmel szociáldemokrata vagy polgári radikális, helyenként
kommunista beütésekkel.
Maga Kovács György egy levelében 1918-ra vezeti vissza a szociáldemokráciához
való tartozását. Egy 1930 körüli másik levelében, amelyet Prittynek, azaz
Kálmán Klára grafikusnak, a későbbi Scheibernének írt, rövid beszámolót ad
egy akkori mozgalmi élményéről: „Tegnap este Kispesten tartottam előadást
ifjúmunkásoknak. Az előadás vége felé berohan 6-7 pasas – kommunisták? –,
és egy pillanat alatt olyan verekedés támadt, amilyet még életemben nem láttam.
Dorongokkal, gumibotokkal ütötték egymást és késelték úgy, hogy nagy nehezen
menekültem meg egy kitört ablakon keresztül. A párttitkár és egyéb elvtársak
hisztériás rohamban szaladgáltak ide-oda, olyan volt az egész, mint egy lázálom.”
Íróként ebben az időben, a harmincas évek elején bontakozott ki. Regényes
életrajzot készített Rákóczi Ferencről, s 1933-ban jelent meg legsikeresebb
munkája, a Juhász Vilmossal közösen írt kétkötetes Hősök, tudósok, emberek.
Az utolsó hetven év története, 1860–1930, amely a korszak nagy egyéniségeinek
középpontba állításával mutatja be a főbb társadalmi folyamatokat, politikai
irányzatokat és szellemi áramlatokat. Ebből Kovács írta a XIX. század első
felét összefoglaló bevezetést, a Marxról és a szocializmusról, a Darwinról,
Pasteurről, Edisonról és az
új természettudományokról, a gyarmati konfliktusokról és az európai hatalmi
versengésről szóló fejezeteket. Élvezetes, fordulatos, jó stílusban. Az évtized
második felében – ki tudja, miért – már csak fordításai jelentek meg, többek
között Eric Knight Légy hű önmagadhoz című regénye. A nyarakat rendszerint
a Dunakanyarban, a szépséges Lepencén töltötte, a baráti kör által látogatott
Szegvári panzióban, s a sors úgy hozta, hogy a háborús években munkaszolgálatos
orvosként is a szomszédos Gizella-telepen létesített hadikórházban dolgozott.
A háború után nagy reményekkel kapcsolódott be a demokratikusnak induló közéletbe.
Elemző-ismertető füzetet publikált a Népszava kiadónál Mi a fasizmus? címmel,
egyik vezetője lett az orvosszakszervezetnek, s első szerkesztője az 1945-ben
induló színvonalas szakmai hetilapnak, az Orvosok Lapjának. Ebben a minőségében,
amint levelezéséből kiderül, kapcsolatot létesített a British Councillal és
az International Association of Medical Press-szel – ami néhány évvel később
már vádanyagul is szolgálhatott ellene. A Szociáldemokrata Párt az orvosszakszervezet
vezetőségébe kívánta delegálni, ám az őt erről értesítő Presser István, az
SZDP értelmiségi titkára közölte, „a többi most már az orvosszakszervezet
kommunista csoportján, illetve dr. Weil Emilen múlik” (Weil képviselte – szinte
teljhatalommal – az egészségügy területén az MKP politikáját és célkitűzéseit).
„Enyhén szólva furcsa – válaszolta erre Kovács –, hogy az én vezetőségi tagságom,
mint írod, a Kommunista Párton és dr. Weil Emilen, nem pedig a Szociáldemokrata
Párton múlik, amelynek 28 éve vagyok tagja, amelynek eszméiért ismételten
súlyos üldöztetésben volt részem, amelynek eszméiért az elmúlt időkben a Kommunista
Párttal is nem egy összeütközésem volt, amely Szociáldemokrata Pártnak a felszabadulás
óta több fontos funkcióját töltöttem és töltöm még be, s amely jelenleg is
tárgyalásokat folytat velem országos, sőt nemzetközi jelentőségű politikai
pozíció betöltése érdekében.”
Nem tudható, mi lett volna ez a pozíció, de Kovács hangvételéből nyilvánvaló,
mi volt a véleménye az MKP-nak mindinkább alárendelődő szociáldemokrata politikáról,
később pedig a kommunista szalámitaktikáról. Mint Kéthly Anna és más régi
vezetők barátja, ő is inkább „jobboldalinak” számított, s az SZDP lenyeletése
után szókimondása, hazai és külföldi kapcsolatai miatt alighanem komoly veszély
fenyegette. Képtelen volt a „kívánalmakhoz” alkalmazkodni, polgári értelmiségi maradt. Váci utcai lakásuk és a rendelő háztartási teendőit rendhagyó módon
nem női, hanem férfi alkalmazott, az egykor arisztokrata családoknál szolgált
Mihály látta el. Egy ízben ő vette fel a telefont, amikor „Kovács elvtársat”
a pártközpont káderosztályáról keresték. – A doktor úr nincs itthon – közölte.
– És a felesége? – A nagyságos asszony sincs. – És ön kicsoda? – Az inas.
– Nem tudható, hogy a feje felett lebegő letartóztatási veszélyt egykori osztálytársa
és barátja, a nagy hatalmú Berei Andor hárította-e el, avagy a kiváló fogorvoshoz
ragaszkodó más vezetők védték-e meg.
A Holmi főszerkesztőjével egyformán emlékszünk arra a beszédére, amellyel
vele egykorú barátját, Káldor Györgyöt búcsúztatta 1957-ben, nem sokkal a
forradalom véres leverése után. – Nemrégiben még moziban voltunk együtt, az
Emberek és őrmesterek című olasz filmet láttuk – mondta –, most arra kell
gondolnom, hogy Káldor esetében is az őrmesterek győztek az ember fölött.
Mert meggyilkolták! – jelentette ki, és felidézte Káldor 1956 előtti elhurcoltatását
és börtönéveit, egyik lányának, Verának és férjének, Gáli Józsefnek letartóztatását,
másik lányának és férjének, a felkelő parancsnok Csongovai Per Olafnak kalandos
kimenekülését. Dermesztő beszéd volt, s a temetésen jelenvoltak sokáig féltették
őt a következményektől, amelyek, szerencsére, ezúttal is elmaradtak. De az
őrmesterek világában leélt évtizedek nem maradtak következmények nélkül. Egy
lábon kihordott szívinfarktus után egészsége már nem tudott helyreállni. A
balatonfüredi szívkórházban láttuk utoljára harmincöt évvel ezelőtt, 1965
nyarán, röviddel a halála előtt.
Gyermekkoráról szóló elbeszélése, amelyet valószínűleg utolsó éveiben írt,
majd javítgatott és stilizált, felesége, Szofika halála után került hozzám.
Születése centenáriumán úgy vélem, hogy az írás és szerzőjének emléke is megérdemli,
hogy kiemeljük a feledésből.

Litván György