Czigány Lóránt

AZ „URALKODÓ ESZMÉK” KRITIKAI KIADÁSA – ANGOLUL

József Eötvös: The Dominant Ideas of the Nineteenth Century and Their Impact on the State
Translated, edited and annotated with anintroductory essay by D. Mervyn Jones
Volume 1, Diagnosis. Social Science Monographs,
Boulder, Colorado, 1996. 543 oldal
Volume 2, Remedy. Uo., 1998. 612 oldal

Bevezetés helyett egy kis kiadástörténet
Érdemes ezzel kezdeni, mert a kézikönyvek bizonytalanok, azaz egymásnak ellentmondó adatokat közölnek Eötvös József monumentális munkája, A XIX. század uralkodó eszméi-nek első megjelenésével kapcsolatban.
A teljes (a mű mindkét részét tartalmazó) magyar kiadás 1854-ben jelent meg először, két kötetben, Pesten, Emich Gusztávnál, még akkor is, ha tudjuk, hogy a nyomás késett, s a mű csak 1855 elején hagyta el a nyomdát. (Ugyanúgy, mint Madách Tragédiá-ja, mely csak 1862-ben látott napvilágot az 1861-es dátum ellenére.)
A teljes német kiadás (Der Einfluss der herrschenden Idee des 19. Jahrhunderts auf den Staat) Lipcsében jelent meg 1854-ben, Brockhaus kiadásában, szintén két kötetben. A szerző szerint ezt ő maga fordította: „Vom Verfasser selbst aus dem Ungarischen übersetzt.” Tehát a magyar kiadást, mely ugyan késett (1855. február) kell az editio princepsnek tekinteni, noha a német változat már 1854 júliusában megjelent. Mindkét kiadás előszavának kelte az (akkor még) Orosháza melletti Sz.[ente] Tornya, 1854. május 1.
A dolog mégsem ilyen egyszerű, mert a magyar kiadás első része, anélkül, hogy erre (ti. hogy az első része egy munkának) utalás történt volna a címlapon, már megjelent Bécsben 1851 júliusában, ugyanúgy, mint a német kiadás egy hónappal később ugyanott. (Az előszó kelte: Buda, 1851. augusztus 1.) A pontos bibliográfiai leírásban tehát a magyar kiadás esetében az impresszum helyesen: 1. köt. Bécs, 1851; 2. köt. Pest, 1854. A németé: 1. köt. Bécs, 1851; 2. köt. Lipcse, 1854.
Ebből mindenféle bajok származtak. A magyar irodalomtörténet bibliográfiája (2. köt. 1975.) nem vesz tudomást a mű geneziséről, és a magyar kiadást egyszerűen 1851-re teszi, a német kiadásról pedig hallgat. A több mint harminc évig forgalomban lévő Magyar irodalmi lexikon (1963–65), nem tudni, miért, 1851–53-ra teszi a megjelenés dátumát, és szintén nem vesz tudomást a német kiadásról (noha az Illés Béla-életmű litván és más egzotikus nyelveken készült fordításainak a felsorolásával nem fukarkodik). Innen kerülhetett a téves dátum az angoloknak szánt „reprezentatív” irodalomtörténetbe (A History of Hungarian Literature. Szerkesztette Klaniczay Tibor, 1983). Az Új magyar irodalmi lexikon-ban Wéber Antal végre helyesen közli a magyar kiadás adatait, de, úgy tűnik, azt viszont nem tudta, hogy a német változat első része Bécsben jelent meg először, nem pedig Lipcsében.
Innen kezdve könnyű dolgunk van. A további kiadások felsorolása nem okoz bibliográfiai fejfájást. A második kiadás 1870–71-ben jelent meg Ráth Mórnál. Eötvös még átnézhette az első kötetet és a másodiknak mintegy harmadát, de a megjelenést már nem érte meg. A harmadik kiadás ugyanott jelent meg három kötetben a Báró Eötvös József összes munkái című befejezetlen sorozat X–XII. köteteként, bár az előttem fekvő példányról ezt nem lehet megállapítani, mint ahogy azt sem, hogy „3. átd. kiadás” lenne (Szinnyei, II: 1354); csupán az áll a címlapon, hogy „harmadik kiadás”. A negyedik 1902-ben jelent meg a Révai Testvérek által közrebocsátott Báró Eötvös József összes munkái 13–15. köteteként, szintén három kötetben, Voinovich Géza gondozásában, aki a 3. kötet végén meg is említi, hogy „jelen kiadás a negyedik”. Ezután hosszú szünet (már Szekfű Gyula panaszkodik a harmincas években, hogy Eötvös munkája „nagyon megérdemelne egy modern szellemtörténeti vizsgálatot”, Magyar történet, 19362 V. köt. 646.). Majd végre 1981-ben Oltványi Ambrus adta ki szintén két kötetben a Magyar Helikon sorozatában.
Van tehát e monumentális munkának öt teljes magyar kiadása, ha nem számítjuk az 1851-ben megjelent első részt; a német kiadás, melyet mégiscsak az editio princepsnek kell tekintenünk, szemben a magyar változattal (erről a későbbiekben), és a most megjelent angol fordítás, melyet viszont kritikai kiadásnak kell tekintenünk. (Hogy miért, erről is a későbbiek során.)

A fordító
A fordító, a hetvenes éveinek végét taposó D. Mervyn Jones, a forradalom után és annak hatására kezdett el magyarul tanulni, mint az Exeter College klasszika-filológus donja, aki görög és latin auktorok munkáit tanította. A magyar forradalom az ő életét is megváltoztatta, mert felhagyott a klasszika-filológiával, és ideje nagy részét a magyar nyelv és irodalom tanulmányozásának szentelte; a (szintén) oxfordi St Antony’s College-ba kapott Fellowship keretében. (1957 óta ismerem személyesen, ő volt a latin tutorom, s nagy megtiszteltetésnek tartottam, amikor egyszer-egyszer meghívott ebédre kollégiumába, a High Table-hez, ahol a tanárok ültek vendégeikkel. Időnként megajándékozott egy-két magyar könyvvel, mindmegannyi jól használható szakmunka.)
A hatvanas évek politikai viszonyai miatt Mervyn Jonesból kelet-európai szakértő lett (úgy tudom, lengyelül, csehül és románul is megtanult), ám egy életen át nem hagyott fel a magyar irodalom tanulmányozásával. Első cikke József Attiláról jelent meg valamelyik oxfordi diákújságban, talán már 1958-ban. A Fellowship kutatási eredményeit összegező kötetét, a Five Hungarian Writers-t 1966-ban kiadta az Oxfordi Egyetemi Nyomda. A könyv öt magyar íróról (Zrínyi, Mikes, Vörösmarty, Eötvös és Petőfi) tartalmaz kismonográfiának is beillő tanulmányokat, fő erényük az alaposság és a judícium. Klasszika-filológus lévén behatóan foglalkozott Zrínyi klasszikus reminiszcenciáival és Madách arisztophanészi komédiájával is. Figyelme központjába végül is Eötvös került, s egyre inkább meggyőződött róla, hogy A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra nemcsak saját korához szólt, de Eötvösnek van mondanivalója a jelennek is. Éppen ezért angol fordításának nemcsak tudománytörténeti jelentősége van. Az angol változat hosszú évek munkájának
az eredménye. A két vaskos kötet a Király Béla által szerkesztett Atlantic Studies on Society
in Change sorozat 87. és 88. köteteként jelent meg 1996-ban, illetve 1998-ban, melyet a Columbia University Press terjeszt. A két kötet szerkesztése, az Eötvös portréját is megrajzoló bevezető tanulmánya, jegyzetei, kiegészítő annotációi és az alapos, mindenre kiterjedő, lexikonszerű névmutató sok ezer munkaórát adott hozzá a fordítás fáradságos munkájához. A könyv megjelenését a Postabank és a Nemzeti Kulturális Alap is támogatta, a fordítót pedig magas állami kitüntetésben részesítették az idén, mintegy munkásságának elismeréseként.

Az Uralkodó eszmék
Nem lehet itt feladatunk Eötvös korszakos művének az elemzése, az új kiadás kapcsán azonban mégiscsak szót kell ejtenünk Eötvös problematikájáról. Eötvös abból indul ki, hogy a XIX. század uralkodó eszméi a francia forradalom jelszóhármasában gyökereznek (szabadság, egyenlőség, testvériség), de vizsgálódásai közben arra a meggyőződésre jutott, hogy ez a jelszóhármas módosult: szabadság, egyenlőség és nemzetiség az, mely a XIX. századot mozgatta, és tegyük hozzá rögtön, mozgatja korunkat is. Távolról sem arról van szó, hogy Eötvös a nacionalizmust tűzte volna zászlajára, inkább arról, hogy az 1848-as forradalmak hatására felismerte a nemzetiség robbanótöltetét, azt, hogy annak hatásával minden politikusnak számolnia kell, s nem találhatunk megoldást az emberi együttélés problémáira az államban, ha a nemzetiség eszméjét a szőnyeg alá söpörjük, nem létezőnek nyilvánítjuk, mint tették ezt a XIX. századi liberális ideológiában, azzal, hogy majd elmúlik, eltűnik, s helyette az emberek egymás nyakába borulnak a „testvériség” üdvtana szerint.
Ezen már nem is érdemes vitatkozni, hiszen a szocialistáknak is be kellett látniuk, hogy a testvériség eszméjéből táplálkozó „szolidaritás”, azaz a „munkásosztály nemzetközi szolidaritása” már az első világháború csataterein elvérzett, amikor a frontokon halomra lőtték egymást például a német és francia munkások, hiába ágált a szocialista Jean Jaurčs Párizsban, hogy a munkásosztályban erősebb a szolidaritás eszméje, mint nemzeti hovatartozásának érzete, mivel érdekeik szerint a német és a francia munkásoknak több közük van egymáshoz, mint azonos nemzetiségű elnyomóikhoz.
A testvériség eszméje persze tovább élt a szocialista tanokban, és „meg is valósult”, igaz, a lengyel filozófus, Leszek Kolakowski szerint hatalmi szóra („socialism: fraternity by compulsion”). Nem kell tehát különösebb képzelőerő annak megértéséhez, hogy a marxista ideológia miért nézte Eötvös művét vackorba harapva: itt van ez a kitűnő liberális (igen, liberális) férfiú, s olyan dolgokat hirdet, melyek anatéma minden marxista számára. Ezért is javasolta Lukács György, hogy meg kell tisztítani Eötvöst „a reakciós legendák salakjától”. Tudomásom szerint Lukács adós maradt annak kifejtésével, hogy miféle „salak” tapad Eötvöshöz, illetve művéhez.
A magyar irodalom államosítása után a jobb sorsra érdemes Sőtér István kapta Eötvöst hitbizományba. Ő írta az első marxista monográfiát Eötvösről (1953), melyért a következő évben Kossuth-díjat kapott, s melyet tetemesen átdolgozott (1967), bár szemlélete az Uralkodó eszmék-et illetően alig változott. Kárhoztatja Eötvöst, hogy szerinte (Eötvös szerint) az állam feladata az egyén boldogulásának elősegítése, s emiatt az egyenlőség eszméje károsul. Eötvös szerint valóban a szabadság az az állapot, amikor az egyén erejét, képességeit, valamint a természet leigázása által szerzett javakat és energiát saját boldogulására fordíthatja, szemben a francia forradalom szabadságeszményével, mely szerint az állam hatalmát a nép nevében a közjó érdekében gyakorolja. Magyarán egyéni boldogulás versus közjó, piacgazdálkodás versus államilag irányított termelés, azaz irányított gazdasági rendszer.
Természetesen ez az utólagos bölcsességünk fényében kihegyezett és leegyszerűsített megfogalmazás csupán azt a célt szolgálja, hogy rámutasson az áthidalhatatlan szakadékra, mely Eötvöst elválasztja a marxisták gondolatvilágától, azaz, hogy kik azok, akiknek Eötvös nem kell, és semmi esetre sem azt, hogy Eötvösből hiányzott volna a szociális érzékenység (Eötvös egyik alapvető indítéka éppen a szociális gondolat, elég a Szegénység Irlandban-ra utalni, vagy Viola nagy empátiával megrajzolt alakjára A falu jegyzőjé-ben), amit a szocialista gondolkodás minden más eszmerendszertől megkülönböztető monopóliumának kiáltott ki. Más kérdés, hogy a szabadság és egyenlőség összeegyeztethetetlenségét Eötvös is jól látta, és munkájának egyik sarkalatos tétele, hogyan lehetne ezt az ellentmondást ha nem is feloldani, de legalább annyira csökkenteni, hogy a társadalom gépezete az államhatalom által ily módon szabályozva működőképes legyen. Mondani sem kell, hogy a nemzetiség eszméje mind a szabadsággal, mind az egyenlőséggel összeegyeztethetetlen Eötvös szerint, és látnoki szavakkal írja le az ebből származó bajokat.
A modern politikai filozófiában a liberális Isaiah Berlin is összeegyeztethetetlennek tartja a szabadság és egyenlőség eszméjét, bár újabban a liberális balközép (az „angol harmadik út”) ismét nekirugaszkodott a problematikának. Ronald Dworkin legújabb könyvében (Sovereign Virtue) az „egyenlőség”-et nem a régi egalitárius értelemben újítja fel, hanem új tartalommal feltöltve teszi használhatóvá: „Equality must be understood in terms of the equal concern for its citizens that any government must show.” Magyarul: az államnak egyenlő mértékben kell gondoskodnia polgárairól, vagy még magyarabbul: az államnak egyformán kell aggódnia minden polgára jólétéért. Dworkinnál a testvériséget „közösség” (community) helyettesíti. Mindazok, akik átélték a „létező szocializmus” korszakát, a saját bőrükön tanulták meg, hogy a „közösségi érdek” milyen hatásos politikai bunkó a diktatúrában.
Mindez talán elég is az Uralkodó eszmék problematikájának felvillantásához. Talán annyival kell még kiegészíteni, hogy hiába nem volt divatos Eötvös politikai értékvilága a kommunizmus éveiben, gondolatai, azoknál, akik olvasták, ott munkáltak a tudat mélyebb régióiban. Hogyan is adhatta volna Juhász Gyula a háború alatti ordas eszmék történetét elemző munkájának az Uralkodó eszmék Magyarországon, 1939–1944 címet, ha nem tudjuk, mire alludál a cím. Bár az allúzió nem túl hízelgő, de legalább nem veregeti vállon Eötvöst, mint tette Németh László („Hát igen, ez a Pepi”).

A fordítás
Az Uralkodó eszmék első része tizenegy fejezetből áll, s ennek a fordító Diagnosis (=Látlelet) címet adta, a második rész hat könyvből, mindegyike több fejezetre osztva, ez Remedy (=Orvoslás) címen jelent meg angolul. A két angol cím találóan jellemzi a kötetek tartalmát. Talán nem lett volna fölösleges a bevezetésben megemlíteni, hogy a kiegészítő címek a fordítótól származnak.
Mervyn Jones munkamódszerét az ő bevezetése (I. 13–56. o.) alapján ismertetem, és két korábban felvetett kérdésre tartozom válasszal. (1) Miért mégis a német kiadás az editio princeps? (2) Miért tekinthetjük az angol nyelvű kiadást kritikai kiadásnak?
(1) A kiadástörténetben először a magyar kiadást (1854) neveztem etitio princepsnek. Formálisan valóban az, hiszen a német kiadás címlapján arról értesülünk, hogy azt magyarból maga a szerző fordította németre. A német kiadás címlapján található nyilatkozatot azonban pia frausnak kell tekintenünk, Voinovich Géza szerint ugyanis: „…az eredetit németül írta, s 1871-ben betegágyán, amelyből nem is kelt fel többé, az akkor sajtó alatt lévő második kiadás íveit javítgatva, azt mondta kiadójának, Ráth Mórnak: »íme, ezen mű első kötetét Szalay László fordítá az eredeti németből. Ő értett engem, és fordításán alig kellett változtatnom. A második kötetet germanismusaim ellenségei fordították, és mert nem értettek, egy talán jobb magyarságút, de nem az én könyvemet adták sajtó alá«. (Ráth Mór: Eötvös és Göthe. Reform. Szerk. Rákosi Jenő. 1872. febr. 6. 36. szám.)” (Uralkodó eszmék. 4. kiad. III. 225. o.) Eötvös kijelentése Ráth Mórnak egyértelmű: a magyar kiadás fordítás. Erről a tényről azonban Sőtér hallgat, és a későbbi angol nyelvű monográfiák is (Paul Bődy, 1972, vagy Steven Béla Várdy, 1987). A fordítás ügyében azonban még ez sem a végső szó, mert Szalay nem fordította le az egész első részt. Mervyn Jones bevezetőjében filológiai alapossággal részletezi a mű genezisét, és Eötvös levelezésének ismeretében kijelenti, hogy Szalay nem is fordíthatta le az egész első kötetet, bár „nyelvezetének nyomait fellelhetjük az első részben”. (I. 27. o.)
Így tehát, hogy megbízható angol fordítást adjon az olvasó kezébe, Mervyn Jones első dolga az volt, hogy az 1854-es magyar kiadás teljes szövegét összevesse a némettel, s az így nyert változatot az 1871-es, második magyar kiadással, hiszen ennek egy részét (egészen pontosan a 2. rész 3. könyvének a 8. fejezetéig, mint ezt Eötvös Lorándtól tudjuk) a nagybeteg Eötvös még maga korrektúrázta. Az eredmény, tehát az így kialakított angol szöveg, az Uralkodó eszmék kompozit változata, és mint ahogy minden textológus tudja, a kiadások gondos összevetése olyan hibákat is a felszínre hoz, melyek egyébként kijavítatlanok maradtak volna. A textológiai munka közben előkerült hibatípusok döntő bizonyítékot szolgáltattak Mervyn Jonesnak ahhoz, hogy a magyar kiadást tekintsük fordításnak, történetesen még akkor is, ha Voinovich Ráth Mór-idézetét, mely szerint Eötvös maga beismerte, hogy németül írta az eredetit, afféle mendemondának tekintenénk, hiszen a cikke négy nappal Eötvös halála után jelent meg!
Ráth Mór bombasztikus bejelentése egyébként is pontatlan, nála Eötvös a második kötet fordítóiról (többes számban) beszél, ám már a megbízható és lelkiismeretes Oltványi Ambrus kimutatja, hogy a második kötetet, illetve részt Csengery Antal fordította egyedül (5. kiad. II. 598. o.), és ugyanerre az eredményre jut Mervyn Jones is (I. 26. o.). Természetesen fennáll annak a lehetősége, hogy Eötvös tényleg a „fordítóiról” beszélt, talán ezzel akarta az egyes számban tett kijelentés élét tompítani, hiszen akkor a vád egyértelműen Csengery ellen szólt volna, s habár már elhidegültek, Eötvös mégsem akart volna ennyire ad hominem fogalmazni.
A szövegelemzés közben előkerült bizonyítékok közül Mervyn Jones néhányat megemlít a bevezető tanulmányban (I. 27–28. o.) Ezek közül emeljünk ki mi is egyet. A Staatsstreichen (=coups d’état) szó néhány oldalnyi távolságra kétszer is előfordul a német eredetiben. Fordítása az első esetben a mai magyar szó: államcsínyek, a második esetben pedig állammerény. Tegyük hozzá, hogy mindkét szó nyelvújítási szóalkotás, s a második mára már teljesen feledésbe merült, és csupán az elsőt említi Szily Kálmán (A magyar nyelvújítás szótára, 1902) azzal a megjegyzéssel, hogy Ballagi Mór 1854-es német–magyar szótárában találkozott vele először. Ezek figyelembevételével megkockáztathatjuk azt az állítást, hogy az államcsíny szó talán Eötvös egyik fordítójának, Szalay Lászlónak a leleménye. Az már más lapra tartozik, hogy az államcsíny-állammerény szópáros minden további kiadásban változatlanul megtalálható. (Még a Voinovich-féle negyedik kiadásban is, pedig Voinovich tovább stilizálta a szöveget. Az Oltványi-féle kiadást nem volt alkalmam megvizsgálni, ami nagy kár, hiszen Oltványi szintén összevetette a magyar változatot a német eredetivel.)
Mervyn Jones példás alapossággal felsorolja a félrefordításokat, majd külön listát készít olyan esetekről, amikor egy szó kiesése miatt a mondat értelme az ellenkezőjére fordul. Ezek közül is emeljünk ki egyet a példa kedvéért. Mervyn Jones kommentárja szerint ez a példa azt is bizonyítja, hogy Eötvös fordítója távolról sem volt annyira jártas a klasszika-filológiában, mint Eötvös. „Thukydides oly férfiú vala, ki hazája iránti részrehajló előszeretete által nem hagyá magát elragadtatni.” A magyar kiadásokban azonban egységesen ennek az ellenkezője: „el hagyá magát ragadtatni” szerepel. A szövegkörnyezetből egyértelműen kiviláglik, hogy Eötvös nem írhatta ezt. Eötvös véleményét Thuküdidészről Bényei József is idézi (Eötvös József olvasmányai, 1972. 73. o.). Érdekes, hogy Bényei sem lepődött meg a mondat folytatásán: „s kitől egyes cselekmények megítélésében senki sem vitathatja el a legfínomabb erkölcsi érzéket”. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a Révai nagy lexikona is azt állítja, hogy Thuküdidész eseményeket „pártatlanul és nagy igazságszeretettel adott elő”, a Petz-féle Ókori lexikon pedig szintén „részrehajlatlanságát” és „elfogulatlanságát” emeli ki történetírói erényei közül, akkor joggal felmerül a kérdés, hogy Eötvös szöveggondozóinak miért nem jutott eszébe, hogy ezek a tulajdonságok összeegyeztethetetlenek a hazája iránti „pozitív diszkriminációval”, hogy ez egyszer én is posztmodernül fogalmazzak.
Ugyanitt, Thuküdidészt idézve, Eötvös a „skioniak”-ról beszél. Az Északkelet-Görögországban fekvő város (Skiw˘nh) lakói helyett „sikioniak” szerepelnek a magyar szövegben, „mert a Korinthosz melletti városról [Sikuw˘n] tudott a fordító, míg az előzőről nem” – állapítja meg Mervyn Jones (I. 30. o.).
A magyar változatot „szerkesztett szöveg”-nek tekinti, s a hibák egy részét nem is annyira a fordítók rovására írja, hanem annak tudja be, hogy egy igencsak testes munkával rövid idő alatt kellett megbirkózniuk. Utal a kihagyásokra és szövegmódosításokra is, melyek egy részét a mű szerkezetéből és szelleméből adódóan maga Eötvös végezte el. Mervyn Jones szövegkritikai megjegyzései tehát felbecsülhetetlen értékűek a végleges magyar szöveg helyreállításához egy majdani kritikai kiadásban. Ha csak a textológiai munkát végezte volna el Mervyn Jones, akkor is angol nyelvű kritikai kiadásnak kell tekintetnünk többéves munkájának gyümölcsét. Ezzel tehát válaszoltam a (2) feltett kérdésemre, hogy miért tekinthető kritikai kiadásnak az angol fordítás.
De nem csak a textológiai nehézségekkel birkózott meg sikeresen a fordító, jegyzetapparátusa és a szöveg allúzióinak kibontása és emendálása is alapos és mintaszerű. Eötvös forrásait és rövidebb megjegyzéseit lapalji jegyzetekben adja meg, míg hosszabb, miniesszé terjedelmű digresszióit fejezetenként csoportosítva az egyes kötetek végén. A későbbi kiadások ezeket a jegyzeteket az egyes fejezetek végére tették át. Mervyn Jones visszatért az 1854-es kiadás módszeréhez, és ismét a kötet végére teszi Eötvös hosszabb, értekező jellegű jegyzeteit. Viszont a lapalji, általában forrásmegjelöléseket tartalmazó jegyzeteket szögletes zárójelben felemeli a főszövegbe, éppen úgy, mint saját annotációit, melyeket kívánatos lett volna A szerk. vagy A ford. jelzésekkel elkülöníteni, mert az amerikai nyomda nem mindig hajlandó a virgula, a kerek és szögletes zárójelek közötti különbséget figyelembe venni. Külön érdeme a fordítónak, hogy amikor Eötvös csak az idézet szerzőjét adja meg, ő gyakran megkeresi és megadja a pontos forrásmegjelölést (például néhány Seneca-, Tacitus-, Terentius- vagy Ovidius-idézet esetében). Minden filológus tapasztalatból tudja, hogy sokszor a közismert verssorok visszakeresése is mily fáradságos munka lehet saját szöveg esetében is sajtó alá rendezés közben, ha az első közlés alkalmával elmulasztottuk megadni a forrást. Ha mások szövegében keressük vissza az idézeteket, ez nemcsak szívósságunk, kitartásunk fokmérője, hanem olyan mértékű tisztelet jele is a szerző iránt, melyet csak a legnagyobbak érdemelnek meg.
Mervyn Jones angol fordítása így tehát nemcsak elérhetővé teszi az Uralkodó eszmék-et az angol politológus olvasónak, hanem egyben tiszteletadás is Eötvösnek, a politikai gondolkodónak. Mondhatnánk persze, hogy klasszika-filológiai képzettsége megkönnyítette a dolgát, ami természetesen igaz is, bár ez érdemeihez inkább hozzáad, mintsem hogy valamit is levonna belőlük. Az a XIX. századi klasszikus műveltség, mely nélkül irodalmunk nagyjai Bessenyeitől Babitsig nem lettek volna azok, akik voltak, mára igencsak lehanyatlott (persze Angliában is), s éppen ezért kivételes szerencsének tekinthetjük, hogy az Uralkodó eszmék éppen egy angol klasszika-filológusban talált fordítójára.
Külön kell szólni az indexről, mely nemcsak analitikus név- és tárgymutató a legfontosabb vonatkozó lexikális adatokkal, hanem az Eötvös által idézett szerzők műveinek mutatója is; ha erre szükség volt, a műveken belül fejezetek szerinti bontásban. Az Uralkodó eszmék-ben egyetlen szerző maradt azonosítatlan, egy bizonyos Reichenberg, akinek latin nyelvű művét idézi Eötvös, de a fordítónak a nagy könyvtárak (az oxfordi Bodleian, a British Library, a Bibliothčque Nationale, a bajor Nemzeti Könyvtár és az MTA könyvtára) igénybevételével sem sikerült rábukkannia e szerzőre. Kár, hogy a két kötet nem jelenhetett meg egyszerre, s így két névmutatóra volt szükség; emiatt bizonyos lexikális ismereteket (például: falanszter, zsirondisták vagy Epikurosz) a fordítónak meg kellett ismételnie.
Végül a fordításról. Az angol szöveg gördülékeny, és abból a néhány részletből megítélve, melyet alkalmam volt a magyar változattal összevetni, úgy vélem, Mervyn Jones arra törekedett: Eötvös gondolatai ne sérüljenek meg fordítás közben. (Bár néhány esetben találunk kifogásolható szóhasználatot: a népfelséget következetesen „supremacy of the people”-nek fordítja [például I. 92., 98., 166., 350. o.] sovereignty of the people helyett, noha ez utóbbit használják az angol Rousseau-fordítások is. Külön érdekessége a terminológiának, hogy Eötvös fordítója [Szalay] a modern változatot használja, szemben a kissé nyakatekert, de a XIX. században általános népfelségiséggel szemben. A „gyakorlati tudomány” szó szerint valóban „practical science” [I. 80. o.], de a mot juste: „applied science”.)
Az Uralkodó eszmék angol kiadása kiszabadította a XIX. század egyik legjelentősebb politikai gondolkodóját és, tegyük rögtön hozzá, az elmúlt százötven év alatt gyakran igazolt látnokát a nyelvi elszigeteltségből (hiszen az 1854-es német kiadás, melynek korabeli német, francia és angol recepciója alkalmasint érdemileg túlszárnyalta a hazait, a legnagyobb könyvtárakat leszámítva, nem hinném, hogy valahol is fellelhető lenne).
Éppen ezért az oxfordi tudós érdeme kettős: tudományos értékű fordítás mellett megkímélte a jövendő magyar filológusait a filológiai aprómunka garmadájától azzal, hogy a vesződségek terhének oroszlánrészét magára vállalta.