Utassy József

KETTEN

Én magam akartam cipelni
a költészet keresztjét!
Álltál előttem sejtelmesen,
mint egy Máriás szentkép:
én magam akartam cipelni
a költészet keresztjét.

Csodára vártam csak, csodára
reggeltől estelig.
Hetvenhetedik nőcske voltál,
a hetvenhetedik!
S én vártam a csodák csodáját,
hogy hátha megesik.

Megesett! Te estél meg, Erzsók!
Meg én, a csődöröd.
Láttam, derül rajtunk az égbolt,
alant a föld röhög,
mert itt csak te estél meg, Zsókám,
meg én, a csődöröd.

Hogy szidtalak! Hogy szentségeltem!
Izzott a levegő
körülöttünk, fehéren izzott,
mint nászi lepedő:
úgy káromkodtam, szinte zengett,
szikrázott az idő.

Én magam akartam cipelni
a költészet keresztjét!
És most kifosztva, megrabolva:
ketten nyögjük a terhét,
s visszük, visszük a Golgotára
a keresztek keresztjét.