Tatár Sándor

’KI NEM IGYEKSZIK LENGŐAJTÓN VÁGÁNYOK FELÉ

Hányszor gondoltad el: leszállni a vonatról,
este, nyirkos őszben, mikor már látszik a lehelet,
az állomás lámpáinak irizáló szélű
fényudvara van, az újságos s a büfé belülről párás
ablakára már csak sápadt, távoli fény szitál;
poggyászod inkább jelképes csupán, s ha
úgy tűnne is, a célszerűség válogattatta
össze tartalmát veled, igazában az csak
magadhoz való szigorúság volt: az első napokban se
menekülj abba, hogy nincs dezodorod, hogy
körömolló kéne vagy hogy nincs zoknid elég.
És persze egyedül vagy, és persze várni se vár senki.
(De csak fog akadni valahol egy szabad szoba.)
Akkor néhány óra vagy nap, de legföljebb
egy-két hét alatt megméretne minden*.
Mert vagy visszafordulsz, vagy megtudod, hogy nincsen visszaút.
*(Ugyan te magad nem méretnél – főképp, ha
nem térsz vissza – ily egyszerre meg, hiszen a belső
hang tudni akarná, őrizetes, mi tartott
eddig ott.)

– – – Nem gyávaságod szégyenít meg,
hogy tudniillik nem szállsz
vonatra egyedül, jelképes csomaggal,
hanem, hogy nem tudod, mire véld/vélheted,
hogy most már el se gondolod.