Ruttkay Kálmán

VÉGRE MAGYARUL

Válogatta, fordította, a bevezető tanulmányt
és a jegyzeteket írta Péter Ágnes

Nemzeti Tankönyvkiadó, 1999. 140 oldal, 1300 Ft

Keats úgy él a köztudatban, mint aki Byron és Shelley mellett az „angol romantikus költők második nemzedékének” tagja, hármuk közt a legfiatalabb és a legrövidebb életű. Életrajzi adataik alapján ez a minősítés önként kínálkozik: a legidősebb, Byron is csak hét évvel volt nála öregebb, s még ennél is rövidebb idő alatt haltak meg mind a hárman, Keats 1821-ben, Shelley 1822-ben, Byron 1824-ben. De költőknél a nemzedéki együvé tartozás, úgy gondolom, többet is, mást is jelent: közösen – esetleg harcosan – vállalt hitvallást, azonos eszmék, eszmények jegyében megvalósítandó, szerencsés esetben meg is valósított programot, ízlés-, stílusbeli rokonságot stb. Ezt a három költőt azonban sokkal több minden választotta el egymástól, mint ami összekötötte; még a kétségkívül mindhármukban meglevő politikai radikalizmus is annyira más-más színezettel és hőfokon, annyira különböző formákban nyilatkozott meg világnézetükben és költészetükben, hogy meghatározó köteléket nem jelentett. Így aztán, közös program és harci zászló híján ki-ki ment a maga útján, s ha ezek az utak néha, látszólag vagy valóságosan keresztezték is egymást, vagy egymás közelében futottak, a három költő sohasem kovácsolódott össze igazi nemzedékké.
Hármuk közül Shelley volt az, aki a legtöbbet fogott fel a másik kettő költészetéből; Byronra valamelyest még jótékonyan hatni is tudott, Keatset pedig kezdettől fogva nagyra becsülte, sőt támogatta is. Byron lazább-szorosabb barátságuk ellenére sem értette meg igazán s nem méltányolta érdeme szerint Shelleyt, Keatset pedig csak becsmérelni tudta, s költő voltát is csak akkor volt hajlandó úgy-ahogy elismerni, amikor fiatal pályatársa meghalt. Keats nemcsak Byron, de még a nagylelkű baráti gesztusokkal, dicsérettel nem fukarkodó Shelley iránt sem tudott felengedni, részben talán társadalmi különbségeik miatt. Ő leginkább Wordsworthtől várt volna elismerő szót, de hiába.
A három költő fogadtatása nagyon különböző volt. A méltó elismerést Keats kapta meg a legkésőbb, de a kritikai közmegegyezés értelmében (ha van ilyen egyáltalán) ma ő áll a legmagasabban hármuk rangsorában. A kontinens is őt fogadta be legutoljára. „Keats nagyon nagy késéssel jutott el Európába – írja Keats világa című könyvében (1989) Péter Ágnes, a költő életművének legjobb magyar szakértője –, nyilván az angliai kritikai bizonytalanság következtében. 1897-ben jelent meg németül az első Keats-válogatás, s az első francia fordítás csak 1907-ben készült el. Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy nálunk is csak az első Nyugatos nemzedék fedezte fel, s csak 1923-ban készültek el Tóth Árpád ódafordításai, majd Kosztolányi fordított le három rövid verset, Babits a La Belle Dame sans Merci-t” – és Péter Ágnes tovább sorolja a későbbi fordításokat.
Keatsnek szerencséje, hogy olyan avatott költő-fordítók vezették be a magyar irodalomba, mint a Nyugat említett nagyjai, s még a megkésettségnek is van valami előnye, hiszen ők egy már kialakult, értékes magyar műfordítói gyakorlat és elmélet hagyományaira támaszkodva végezhették munkájukat. De annak, hogy éppen ezek a költők fedezték fel a magyar olvasók számára, és éppen akkor, amikor, voltak hátrányai is. „Babits nemzedéke – mondja Péter Ágnes – nagy lelkesedéssel fogadta, de mint a költők költőjét, s az ő Keats-képüket az angol századvég esztétizáló, erősen tendenciózus beállítása igencsak torzítja: A »beteges, robotos életből« a Szépség kultuszába menekülő esztétaköltőt látták benne elsősorban, s ez a kissé enervált, nőiessé finomított, neuraszténiára hajló Keats-portré került be még Szerb Antal nagy hatású világirodalom-történetébe is.”
Ezek a XX. századi nagy magyar költők Keatset nemcsak egy méltatlanul nem ismert idegen költő honosításának igényével, nemcsak kulturális küldetéstudattal fordították;
ők elődöt, lelki rokont, önmaguk igazolására idézhető példát is kerestek benne. Minthogy akkoriban főként a francia költészet bűvöletében éltek, hozzá is némi francia kerülővel jutottak el, s nem csoda, ha benne is felfedeztek vagy legalább felfedezni véltek sok mindent, amit a francia költészetben kerestek és megtaláltak. „Issza a benyomásokat: egyik őse az impresszionizmusnak. Valami beteg fogékonyság van benne a színek árnyalataira és villanásaira” – mondja Babits, nyilván pozitívumként értékelve Keats költészetének alighanem legromlékonyabb elemét, azt a fajta „festőiséget”, amelyben a filológiailag bizonyítható Spenser-hatás jelenik meg túltengő mértékben, s amelytől maga a költő is megcsömörlött, s egészséges ösztönnel meg is szabadult. „Soha ilyen égő és visszhangos képek! – írja Babits az Endümion kapcsán. – Ez csakugyan a szépség zenéje… Itt a szomorúság kéjét énekli. Ki énekli azt így valaha? Ez volt Keats dekadenciája. A tüdőbajos gyógyszerészsegéd szépségimádata mélabújában gyökerezett, s mélabúját is szépséggé avatta.” Vagy: „A beteglátogató Múzsa a szépség színes csokrait hozta Keatsnek ajándékba. A szépség a legjobb vigasztaló.” A két Hüperion-töredékről szólva Babits látomásokat emleget, amelyekben „persze nincs semmi prófétai; valamint a Keats lírájában sincs semmi célzatos vagy épp forradalmi, mint a Shelleyében. A szépség öncél itt. S ha valami, festésmódjának árnyalatos impresszionizmusán kívül, Keatset még az újabb művészkedő irányzatokhoz fűzi, az éppen ez az öncélúság. A l’art pour l’art mindenesetre hivatkozhatik rá”.
A költészetet önmagáért művelő, a szépség kultuszát részben önvigasztaló és öngyógyító céllal űző, impresszionista, dekadens, beteg költő képében mintha egy önarckép vonásai sejlenének. De Babits is csak kacérkodott ezzel a Keats ürügyén megrajzolt költőtípussal; a kép valójában nem illik rá. S ami még fontosabb: Keatsre sem. Tóth Árpád, aki gyönyörű fordításaiban óhatatlanul egy kicsit a saját képére és hasonlatosságára formálta Keatset, megsejtett lényében valamit, amit Babits nem vett észre. Tóth is „a Szépség angyali tisztaságú énekesé”-ről beszél ugyan, aki „a világirodalom legérzékenyebb és leggyengédebb lírikusai közül való”, de az ő Keats-portréjába belefér az is, hogy nála „melanchólia és életöröm csodálatosan egyazon érzésként mélyül el örök szépségeknek tükröt tartó tengerszemmé”.
1942-ben megjelent a Három költő című válogatás Byron, Shelley és Keats verseiből, a szerkesztő, Cs. Szabó László nagy, a kötet csaknem felét kitevő tanulmányával, amelyben a szerző „hibátlan arányérzékkel megfogalmazott portrét közölt a költőről – mondja Péter Ágnes –, de talán a mai napig is alig-alig esett szó nálunk Keats műveinek jó néhány fontos eleméről”. Igaz, Shelleyt és Keatset Cs. Szabó is úgy állítja párba, illetőleg ellentétbe, hogy „a Próféta s az Esztéta kerülgeti egymást ebben a két költőben”, de a fejezet végén, egy az „igazi Keatset” bemutató angol életrajzi munkára is hivatkozva egyebek közt ezt mondja: „A nőies »emberke« emlékét áttüzesíti a heroikus, erős lelkű, csendesen férfias költő, aki egy nemes ügyért az Etna torkába ugrott volna”, ami lényegesen különbözik Babits vagy Tóth Árpád Keats-jellemzésétől. A hagyományosan rögződött nézetek azonban szívósan élnek tovább; még az 1986-ban megjelent Klasszikus angol költők című nagy antológia életrajzi jegyzeteiben is ezt olvashatjuk róla, egyebek közt: „Költészetének kizárólagos témája az örök szépség keresése.”
Ennek a nagyon egyoldalú és ezért hamis képnek a kialakulását – aligha szándékosan – maga a költői is segítette. A „szépség”, a „szép” gyakori és fontos szavai Keats írásainak, s főként szövegösszefüggéseikből kiragadva könnyen kelthetik azt a látszatot, mintha csakugyan olyan költővel volna dolgunk, akinek az örök szépség keresése a kizárólagos témája. „Minden, ami szép, öröm lesz örökké” – ezzel az idézésre csábító sorral indul az Endümion, s még többször idézik, idézzük a görög vázához írott óda zárósorait, a nekünk, de az eljövendő nemzedékeknek is örök időkre szóló üzenetet: „A Szép: igaz s az Igaz: szép! – sohse / áhítsatok mást, nincs főbb bölcseség!” (Tóth Árpád fordítása.) Akár egy nagy költemény művészileg tökéletes summázatának tekintjük ezt, akár – pl. T. S. Eliot véleményét osztva – a versből nem egészen önként következő, tehát nem egészen hibátlan befejezésnek, egy biztos: ez az óda a maga teljességében nem a művészet, a szépség öncélúságát hirdeti. Jóval nagyobb hangsúllyal szól élet és halál dolgairól, mulandóságról és öröklétről, különös tekintettel a művészetre, amely kijátssza az időt, és örökkévalóvá bűvöli a múló pillanatot. És tragikusan önéletrajzi hitelű, amit Keats a beteljesületlen, ezért „örökre hév”-nek megmaradó, „százszorosan boldog szerelem”-ről mond, vigaszul a vázakép szerelmes ifjának: „S te vad szerelmes, kinek ajakad / bár oly közel, édes célt mégsem ér, / ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér, / örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány!” Milyen távol van mindez a parnasszista „szenvtelenség”-től, s mennyire nem igazolja Babits korábban már idézett állítását, hogy a l’art pour l’art hivatkozhat Keatsre.
Cs. Szabó hívja fel a figyelmet a Keats-levelek jelentőségére: „Ismernünk kell a levélírót, hogy igazán megismerhessük szinte goethei fölkészülését.” Péter Ágnes, aki már a Keats világá-ba is bőven dolgozott be levélrészleteket, most egy karcsú, de tartalmilag nagyon gazdag kötetet válogatott és fordított belőlük, a fontosságukat jól érzékeltető és Keatsről kitűnő fejlődéstörténeti vázlatot, árnyalt arcképet adó bevezető tanulmánnyal és szakszerű, sohasem túlburjánzó jegyzetekkel. „Az európai líra egyik legnagyobb alakjának, John Keatsnek leveleiből egy fájdalmasan rövid életút, egy rendkívüli sebességgel kibontakozó költői pálya és egy drámai izzású szerelem megrendítő, katartikus hatású története rajzolódik ki” – olvashatjuk a nyomdailag szépen kiállított, a szemnek is igaz örömet szerző elegáns kiadvány borítójának hátlapján. Hogy mindez kirajzolódik a teljes levélanyagnak csak kis hányadát közlő kötetből is, Péter Ágnes arányérzékét dicséri. Pedig neki súlyos aggályai voltak: „Minden válogatás meghamisítja és minden lerövidítés eltorzítja a benyomást, melyet a levelek összességükben, illetve egy-egy levél teljes terjedelmében tesz az olvasóra.” Mégis annak reményében dolgozott, hogy ez a kötet a kihagyások ellenére is élethűen mutatja be a költőt. Aggályai alaptalanok voltak, reménye bevált. A kihagyások nem a hiány érzetét keltik, hanem a lényeget segítenek kiemelni; a válogatás olyan metszete a levélanyagnak, amely tömörségével a teljesség illúzióját adja. Bővebb válogatás alighanem csak a terjedelmet növelte volta, az olvasnivalót, de nem a tudni érdemes ismeretekét. A válogatás örömteli, de nehéz munka lehetett, és a „mit vegyek be, mit hagyjak ki?” latolgatásakor nem is a szűkre szabott terjedelem okozhatta a legfőbb gondot. Keats levelezése hallatlanul sokrétű; gyakran egyetlen levélen belül olyan sok ellentétes vonást mutat meg önmagából a költő, hogy joggal kérdezhetjük: csakugyan megfér-e egymással ennyi minden egyetlen személyiségen belül?
Jó példa az a hosszú naplólevél, amelyet 1818. december 16. és 1819. január 4. között írt Amerikába kivándorolt öccsének, George-nak és feleségének. Fiatalabb öccsük, a gyógyíthatatlanul tüdőbajos Tom 1818. december 1-jén meghalt. Keats, akit nagyon megtört rajongásig szeretett testvérük halála, csak bő két hét múlva érez magában elég erőt a levélíráshoz: „Amíg Tom itt volt betegen, képtelen voltam Nektek írni, halála óta meg az tartott vissza, hogyan kezdjek bele.” Feltételezi, hogy George és felesége egy közös barátjuktól már értesült a szomorú hírről, s „annyi vigaszom van, hogy tudom, a fájdalom első rohamán már túl vagytok, mire beszámolómat megkapjátok”. Maga a beszámoló ennyi: „Szegény Tom utolsó napjai iszonyú gyötrelemben teltek, az utolsó percekben azonban nem voltak nagy fájdalmai, s a legutolsó kín nélkül vetett véget az egésznek.” Keats nem akar „kenetes hangon elmélkedésbe kezdeni a halálról”, ehelyett inkább a halhatatlanságról ejt szót, hit és szkepszis között ingadozva: „nem igazán kételkedem a halhatatlanságban, abban, hogy ilyen vagy olyan formában léteznie kell, és Tom is hitt benne”. Ezzel a szomorú témát ki is merítette, s csak ennyit fűz hozzá: „A barátaim egytől egyig rendkívül figyelmesek… Azt hiszem, soha senki ennyi segítséget nem kapott ilyen élmény elviseléséhez, mint én.”
Már ez is, a hosszúra nyúló folytatás még inkább, a gyógyulni, felejteni akaró költő lelki egészségéről, akár azt is mondhatnám, egészséges önzéséről tanúskodik. Talán a gyógyulás, a felejtés vágya is viszi rá, hogy elfogadja a meghívást „Miss Millar születésnapi zsúrjára”, s a nála gyakran felbukkanó, kicsit éretlen, kicsit erőltetett, kamaszos-diákos humorizálással taglalja az eseményt: „Táncoljak szerintetek Miss Waldegrave-vel? Sajnos, kénytelen leszek hagyni, hogy petrezselymet áruljanak a lányok, én leszek ugyanis az egyetlen gavallér a társaságban, s tulajdonképpen csak azért fogadom el a meghívást, hogy legalább egy példány jusson eme fajtából a társaságnak. Teljes díszbe vágom magam, lila kalap, meg ami kell, a meghódított szerelmeim névsora meg rá lesz hímezve a nadrágszáramra a vádlimon.” Hasonlóan tréfálkozó hangnemben zárja csak- nem három hete elkezdett, szomorúnak induló levelét, amikor arról számol be mint az előző este legfontosabb eseményéről, hogy szomszédasszonyával, egy jó barátjuk feleségével, a Goerge-éknak is ismerős Mrs. Dilke-kel „egy-egy köteg zellerlevelet használva kardként, halálos párbajt” vívtak.
A társaságot egyébként sem veti meg. Nemcsak művészi vagy politikai kérdésekről folyó tartalmas és heves vitákban vesz részt, de szívesen bolondozik együtt barátaival, óraszám ontva a szóvicceket, vagy olyan „koncert”-ekben működik közre, amelyekben ki-ki a maga énekhangján valamilyen hangszert utánoz. Megkerülhetetlen a kritikai írásokban alighanem szalonképtelen szó: Keats „blődlizik” olykor (akárcsak a magát „homo aestheticus”-nak valló Kosztolányi), néha még versben is. De hitelesen ad hangot társaság-, sőt emberiszonyának is nemegyszer, például az idézett naplólevélben: „Leginkább akkor szenvedek, mikor emberek közt kell lennem, mert a társas együttlét szabályai és büszkeségem arra késztet, hogy elrejtsem érzéseim, s néha úgy viselkedem, mint egy idióta. Úgy érzem ugyanis, ha nem rejteném el érzéseimet, ugyancsak megdöbbennének. Állandó önfegyelemben élek.” A logikusan levonható következtetés az volna, hogy a társas együttlétet, ha ilyen nyomasztó, kerülni kell, és a magányba kell menekülni. Keats más kiutat talál: „nincs semmi, amiben könnyebbséget találnék, mint az írás. Tehát újra írni fogok”. A magány is jelenthet terhet, ahogy ez a most idézett sorokat megelőző szakaszból kiderül. „Nyugodt napom van, amilyen már régen nem volt – írja Keats egy alkalommal, amikor barátja és lakótársa hosszabb időre elment hazulról –, s ha ez még sokáig tart, azt hiszem, el kell kezdenem újra írni, mert ha nem foglalom le magam, az agyam vagy a testem, elhatalmasodik bennem a fájdalom.” Paradox módon a magány gyötrelmét is ugyanaz enyhíti, ami a társas együttlétét: az írás.
Az alkotómunkának nem a menekülés, a megkönnyebbülés igénye, a lelki egészség önös, bár el nem ítélhető érdeke az egyetlen indítéka. Van egy kényszeresen jelentkező, tudatosan hangoztatott és meg is fogalmazott vágya Keatsnek, a költői halhatatlanság, aminek az elérésében reménykedik, sőt bízik is, s ezért nem nagyon törődik a rossz kritikákkal, de a jókkal sem. „Az egésznek csak percnyi jelentősége van. Azt hiszem, az angol költők között leszek halálom után… Egyetlen dolog tudja csak az elmúló percen túl megkeseríteni szívem: ha kétség fog el költői tehetségemet illetően. – Ez ritkán fordul elő, s türelmetlenül várom a közeli időt, amikor a kétségek teljesen megszűnnek” – olvashatjuk egy ugyancsak George-éknak szóló korábbi naplólevelében. Van azonban még valami, túl a hírnéven, túl a költői halhatatlanságon, valami, aminek a költői munkát is alárendeli Keats. Kiadójának és barátjának, John Taylornak ezt írja 1818. április 24-én kelt levelében: „Rájöttem, nincs más emberhez méltó, mint azon munkálkodni, hogy valami jót tegyünk a világgal”, s hogy ez egy költőre vonatkoztatva mit jelent, azt az alkotó írónak nem jelentős, de Keats baráti körében fontos szerepet játszó John Hamilton Reynoldsnak a következő év augusztus 24-én írt levelében így fogalmazza meg: „Napról napra biztosabb vagyok benne, hogy jót írni majdnem annyit tesz, mint jót cselekedni, aminél nincs fontosabb dolog a világon.” E nyilatkozatokat ismerve aligha lehet öncélúságot látni Keats szépségkultuszában vagy az efféle kijelentéseiben: „Rájöttem, nem tudok költészet nélkül létezni. Halhatatlan költészet nélkül. Egy-egy fél nap nem elég, minden perce kell a napnak. Kevéssel kezdtem, de rászoktam, s a szokás bálnaétvágyat növesztett bennem. Pár napja valósággal belebetegedtem, úgy megrémültem attól, hogy jó ideje nem írtam semmit.”
A többször is idézett, Tom halála után George-éknak írt naplólevélben bukkan fel először Fanny Brawne neve. Keats egyelőre kritikusan, távolságtartóan nyilatkozik róla: „szerintem szép és elegáns, kecses, csacska, divatos és különös. Össze-összekapunk időnként – most már kicsit rendesebben viselkedik, különben már rég messziről elkerülném”. Két nappal később ugyanebben a levélben részletesebben beszél róla, de az összkép most sem pozitív: „arca finom, kissé ovális – igen szépek az orrcimpái, bár mintha valami fájdalom remegne bennük – a szája szép is meg nem is – profilból szebb, mint en face, mert en face talán egy kicsit vékony, sápadt, de nem látszik egyetlen csontja sem. Alakja nagyon kecses, és kecsesek a mozdulatai is. Karja formás, keze hát éppen hogy – lábfeje semmi különös – még nincs tizenhét – de nagyon tudatlan – roppant bosszantóan tud viselkedni, állandóan támadó alapállásból indít, s fantasztikus neveket tud emberekre akasztani, úgyhogy nemrég kénytelen voltam kokettnek nevezni. Mindez, azt hiszem, nem valami veleszületett gyarlóság, csak a vágy, hogy felnőtt dámaként hasson. Én azonban belefáradtam ebbe a vágyába, s nem kérek belőle többet”. A folytatás: Keats, aki eddig fölényesen, olykor nyeglén nyilatkozgatott a nőkről, szerelemről, s személyes szabadságának, főleg pedig alkotói tevékenységének védelmében még a gondolatát is elutasította a házasságnak, s a családi élet napi gondjait vállalhatatlan nyűgnek érezte, menthetetlenül beleszeret Fanny Brawne-ba. Pedig, mint írja, „valaha azt hittem, én soha nem lennék képes akkora gyöngeségre, s oly gyakran nevettem ki másokban az ilyen szenvedélyt”. A fordulat szinte vígjátéki, még azzal együtt is, hogy a költő tesz egy-két reménytelen, eleve kudarcra ítélt szabadulási kísérletet, vagy hogy szerelmi elvakultságában ilyesmit is leír: „Szinte azt kívánom, volnánk bár pillangók, s három nyári nap végezné is be életünk: három ilyen nap veled együtt több gyönyörűséget adna, mint amennyit ötven közönséges év tartogathat”, amit nem kellene komolyan vennünk, s a szerelmes levelek műfaji eszköztárába utalhatnánk, ha nem tudnánk, hogy a végkifejletet a sors majd milyen tragikusan bonyolítja. Keats megadja magát a pusztító szenvedélynek, s 1819 karácsonyán eljegyzi Fannyt, de alig egy hónap múlva jelentkezik a pusztító testi betegség is: fellobban ki tudja, mióta lappangó tüdőbaja. Ettől kezdve már nem kacérkodhat, nem játszhat a halál gondolatával; a halállal mint hamarosan bekövetkező ténnyel kell számolnia.
Testi-lelki szenvedéseihez még a féltékenység gyötrelmei is járulnak, s a gyógyíthatatlanul szerelmes és gyógyíthatatlanul beteg ember kegyetlen, már-már eszelős önzésében Keats időnként ilyesmikre ragadtatja magát: „Boldogtalan is kell hogy légy, ha szeretsz – hitemre, semmi sem nyugtat meg azon kívül… Nem tudom másban látni az életet, csakis szerelmed biztos tudatában – győzz meg felőle, drága édesem… Az isten szerelmére, ments meg, vagy mondd ki, hogy szenvedélyem túlságosan ijesztő méreteket öltött szemedben. Isten áldjon még egyszer.” De talán még nyugtalanítóbb az utóirat: „Nem, édes Fannym, nincs igazam. Nem akarom, hogy boldogtalan légy. Illetve mégis akarom, nem tehetek mást, mint hogy azt akarjam, mindaddig, míg ily szépség létezik a világban – gyönyörű kedvesem! Isten veled! Csókollak. – Ó, a kín!” Utolsó, legalábbis mai ismereteink szerint utolsó, Fannynak írt levele így végződik: „Bárcsak teljes bizodalommal a karjaidba temetkezhetnék, vagy sújtana agyon ebben a percben egy villámcsapás– Isten áldjon – J– K–”
Ugyanebben a levélben írja ezt is: „Ha egészségem bírná, írnék egy verset, amely meg is van a fejemben, hogy vigasztalására legyen mindazoknak, akik ilyen helyzetben vannak, mint én. Bemutatnék valakit, aki úgy szeret, mint én, s valakit, aki meg olyan szabadon jön-megy, mint Te. Shakespeare mindig fölségesen foglalja össze a dolgokat. Hamlet szíve is azzal a nyomorúsággal volt tele, mivel az enyém, mikor azt mondta Ophéliának: »Eredj kolostorba, menj Isten hírével!«” A Fanny Brawne-nak írott levelekben csak egy-két tétova irodalmi utalás akad, szövegszerű idézet ez az egyetlenegy. De hogy ez az egy Shakespeare-től való, feltétlenül jellemző. Keats költőtudatában Shakespeare egyre fontosabb, szinte kizárólagos tényező lesz. Már 1817. május 11-én ezt írja festő barátjának, Haydonnek: „Végleg sosem esem kétségbe, és Shakespeare-t olvasom. Azt hiszem, nem is nagyon fogok soha mást… Nagyon közel vagyok hozzá, hogy egyetértsek Hazlitt-tel, aki szerint Shakespeare elég nekünk.” És a levelet így zárja: „Most pedig Shakespeare-nek, Raphaelnek és minden szentünknek nevében az ég áldása legyen és maradjon mindvégig Terajtad!”
A Tom halála után George-éknak írott, már többször idézett levélben ezt javasolja: „minden vasárnap 10-kor el fogok olvasni pár sort Shakespeare-től, olvassatok el néhányat Ti is, s akkor olyan közel leszünk egymáshoz, mint egy szobában a vakok”. Keats Shakespeare-t idézi leveleiben a leggyakrabban, akár szó szerint, idézőjelben, akár szabadon, shakespeare-i fordulatokat szőve saját szövegébe. Erős Shakespeare-hatás – mondhatnánk, és feltehetnénk, hogy ez Keats költeményeiben is érvényesül. A dolog azonban nem ilyen egyszerű, mert míg költői fejlődésének bizonyos szakaszaiban, bizonyos műveiben könnyű felismerni főként Spenser és Milton hatását a tőlük átvett nyelvi, költői eszközök, technikák használatá-ban, Shakespeare jelenlétének semmi ilyenféle árulkodó nyoma nincs. Olyannyira nincs, hogy az ő esetében a szó hagyományos értelmében hatásról nem is lehet beszélni. Kimutatható hasonlóság helyett inkább valami megfoghatatlan, lényegi rokonság köti össze költészetüket. Ezt a valamit talán a Keatstől kölcsönzött „intenzitás” fogalmával azonosíthatjuk, amely szerinte minden művészet legfőbb értéke, „minek hatására minden elillan, ami kellemetlen, mert közvetlen közelébe visz a Szépnek és az Igaznak” – írja egy még 1817 decemberében kelt levelében két öccsének. Ugyanebben a levélben említi, hogy színházból hazamenet, egy barátjával beszélgetve hirtelen rájött, „mi az az adottság, miből minden rendkívüli teljesítmény fakad – különösen az irodalomban –, s mi oly korlátlanul megvolt Shakespeare-ben. Arra a negatív képességre gondolok, aminek következtében az ember képes megmaradni bizonytalanságok közepette, titkok, kétségek közt, anélkül, hogy irritáló módon kapkodna a tények s a ráció után. Coleridge például képes lemondani a valóság látszatának a titkok szentélyében felsejlő szikrányi, de fényes felcsillanásáról, mert nem hajlandó beérni féltudással. Ha ezt köteteken át fejtegetném, akkor sem tudnék többet mondani, mint hogy az igazi költőben a Szépség minden más megfontolást megelőz, jobban mondva megszüntet minden egyéb megfontolást”. S itt ismét kiderül, hogy a költő számára mindennél fontosabb értéket jelentő Szépség nem öncél, hanem a – talán csak féltudást adó – megismerés biztosítéka, ráción innen vagy túl.
Keats valóban nem fejtegette köteteken át poétikai, költészetelméleti nézeteit; utána nem maradt olyan mű, amely Coleridge Biographia Literariá-jához, vagy Wordsworthnek a Lírai balladák második kiadásában közölt Előszó-jához, vagy Shelley A költészet védelme című írásához volna fogható, hogy csak a nagy angol kortárs költőket említsem. Az ő idevágó eszméit nagyon heterogén tartalmú leveleiben elszórva találjuk meg. Néha csak egy ötletet villant fel, néha többé-kevésbé kiérlelt gondolatot közöl, de szinte sohasem végérvényesnek ható megfogalmazásban. Van ebben valami üdítően rögtönzésszerű és vonzó: szemünk láttára születnek meg és öltenek olyan-amilyen formát Keats nagyon eredeti poétikai eszméi. Ennek a minden rendszerességet és módszerességet nélkülöző gondolkodás- és közlésmódnak azonban veszélyei is vannak. Maga Keats is érzi néha, hogy félkész gondolatot vet papírra, óhatatlanul homályosan, s megesik, hogy még ugyanabban a levélben újragondolja és világosabban újraformálja mondandóját.
Kérdés, vajon a címzettek kedvéért igyekszik-e Keats egy-egy homályosnak érzett pontot tisztázni, sőt, hogy egyáltalán nekik szánja-e költészetelméleti gondolatait, akár pongyolább, akár szabatosabb fogalmazásban. Író- és művészbarátaitól joggal remélhető, hogy fogékonyak az őt foglalkoztató poétikai kérdésekre, de abban, hogy ugyanez tételezhető fel például George-ról és feleségéről, nem vagyok biztos, még ha kétségtelenül tisztelték is benne a költőt. Márpedig a nekik szóló levelekben is bőven fordulnak elő esztétikai, költészetelméleti vonatkozású fejtegetések. Én azt gyanítom, hogy Keatsnek nem nagyon fontos, ki a címzett, mennyire tudja megérteni gondolatait, s várható-e tőle érdemi visszajelzés. A címzett szerepe formálisnak látszik; ő az, aki ürügyet szolgáltat arra, hogy a költő mondja, mondja a magáét. Szinte kényszeresen. De még csak nem is a közlés kényszerével, hiszen a közlés, legalábbis ideális esetben befogadót is feltételez. Keatsnél inkább a gondolat érlelésének és kimondásának kényszere működik. Jellemző, amit J. H. Reynoldsnak szóló, 1818. május 3-i levelében olvasunk: „Lehet, hogy mindezekről olvastam már valahol valamit, de soha még ilyen félhomályosan sem láttam az ügyben; s különben is szeretem felmondani a mondókámat olyasvalakinek, aki a kedvemért azt is eltűri, ha unalmas vagyok.”
Nem tudom, megfordult-e valaha is Keats fejében, hogy egyszer majd rendszerezi s nagyobb lélegzetű munkában összefoglalja a költészetről kialakult nézeteit. A levelekben, bár erre még csak nem is céloz, mintha egy ilyen mű előmunkálatait végezné el. Talán erre vagy erre is gondolt Cs. Szabó, amikor „szinte goethei fölkészülését” emlegette, ami a levelekből ismerhető meg. A levelek már csak azért is nagy jelentőségűek életművében. Egyébként a szó szorosabb értelmében vett költői életművéhez is kötődnek, nem is egy szálon. Gyakori, hogy kész vagy készülőben lévő vers kéziratát mellékeli Keats a címzettnek szóló levélhez, vagy beleírja magának a levélnek a szövegébe. És megesik az is, hogy egy leendő vers motívumai először levélben bukkannak fel. Egy George-éknak szóló naplólevélben például ezt írja 1819. február 19-én: „Ma reggel erőt vett rajtam a tunyaság és egykedvűség: …Ebben az ernyedt hangulatban az ember agyának minden idege éppúgy ellazul, mint testének minden kis izma, s hiába int a Gyönyör, eszemben sincs utánaeredni, és nem riaszt a Fájdalom sem, bármily zord is tekintete. Sorban vonul el szemem előtt a Poézis, a Becsvágy, a Szerelem, de orcájuk mozdulatlan: mintha görög vázán volnának három alak – egy férfi és két nő –, kiket csak én ismerek fel álcájuk mögött.” Ebből a hangulatból, ezekből a motívumokból születik majd az év májusában az Óda a Tunyasághoz, amely így kezdődik: „Egy reggel három alak jött felém, / font karral, elfordítva arcukat; / fehér köntösben léptek könnyedén, / szandáljuk egymás nyomában haladt; / s mint márványurnán eltűnik a kép, / ha forgatod…” stb. (Eörsi István fordítása.) A párhuzam a folytatásban is nyilvánvaló, de egy kis filológiai nyomozással a „Miért kacagtam éjjel…” kezdetű szonett egy sora is az idézett levélszövegre vezethető vissza, sőt a „márványurná”-ról könnyen eszünkbe juthat az Óda egy görög vázához (az eredetiben: urnához) is. A levelek nemcsak a költő életrajzához és arcképéhez szolgáltatnak fontos adalékokat, nemcsak költészetelméleti nézeteit ismertetik meg velünk, hanem maguknak a költeményeknek a fejlődéstörténetét is megvilágítják, sőt értő befogadásukhoz is jó támpontokat adnak. A levelek nem kuriózumértékű mellékterméke, hanem elhanyagolhatatlanul fontos, szerves része az életműnek. Nem meglepő, hogy az újabb Keats-kritika annyi figyelmet szentel nekik.
A kötet nagy nyeresége a magyar nyelvű Keats-irodalomnak, amely, akár a tőle fordított, akár a róla magyarul írott munkákat nézzük, a költő nagyságához képest szerénynek mondható, még ha a fordítói, illetőleg kritikusi teljesítmények átlagos színvonala magas is. Ha pusztán mennyiségi szempontból nézzük a dolgot, örülnünk kell, hogy a magyar Keats-bibliográfia egy tétellel gyarapodott. A mennyiségi többlet azonban elhanyagolható ahhoz képest, hogy ennek a kötetnek minőségileg milyen nagy a hozadéka. Az angolul nem tudó, fordításra szoruló magyar olvasó előtt a levelekből Keats személyiségének eddig nem vagy alig ismert vonásai tárulnak fel, beleláthat a költészet mibenlétén töprengő költő gondolataiba, s megismerheti a műhelyt, amelyből a költő életműve kikerült.
Külön kell szólni a fordításról, s nemcsak a kötelező udvariasságból. Azt, hogy a fordító munkája – általában véve – nem egyszerű, gépiesen végezhető munka, feltehetőleg mindenki tudja, mint ahogy azt is, hogy a dolog természeténél fogva tökéletes fordítás nincs. Ezen belül persze a feladat lehet könnyebb vagy nehezebb, az eredmény jobb vagy rosszabb, s minden egyes fordítás elbírálásánál ezekből az előfeltevésekből célszerű kiindulni. Keats alaposan próbára teszi a fordítót, gyakori hangulat- és stílusváltásaival is, leginkább pedig azzal, hogy közlendőit, akár gondolati, akár érzelmi fogantatásúak, hajlandó félkész vagy még kezdetibb stádiumukban nyelvi formába önteni, s az így létrejött szöveg természetesen maga is ezt az átmeneti állapotot tükrözi. A fordítót csábíthatja az a lehetőség, hogy egy kellőleg végig nem gondolt gondolatot „befejezzen”, egy kócos mondatot megfésüljön, világosságot vigyen a homályba, lecsiszolja az egyenetlenségeket vagy más egyéb módon próbáljon „javítani” az eredetin, már csak azért is, nehogy az ő számlájára írják azt, amiért a szerző felelős. Csak hát jobbat adni még akkor sem szabad, ha esetleg sikerülne, mert a jobb nemcsak jobb, de más is. Péter Ágnes látnivalóan tudja, hogy neki az adott szöveget kell fordítania, s ezt teszi filológiai hűséggel és fordítói alázattal. És persze temérdek magyar nyelvi leleménnyel, hogy Keats – nem túlságosan gyakori – telitalálatait éppúgy vissza tudja adni, mint – nem túlságosan ritka – fogalmazásbeli sutaságait. Mutatóban álljon itt egy-egy példa erre is, arra is, méghozzá ugyanegy levélből. A címzett Richard Woodhouse, amatőr irodalmár jogász, aki a legelsők közt ismerte fel Keats költői tehetségét, s rendíthetetlenül állt mellette a legádázabb kritikusi támadások idején, s igen nagy anyagot gyűjtött össze egy majdani Keats-életrajzhoz, amelyet azonban korai halála miatt nem tudott megírni. Az Endümion körül zajló vita idején, 1818. október 27-én írott levelében az ő számára próbálja meg Keats azt tisztázni, hogyan értelmezi ő a költő fogalmát. A költő természete szerinte „nem létezik – a költőnek nincs sajátos lényege – éppúgy élvezi a fényt, mint az árnyékot – lényege az intenzitás, bármit szemléljen is, rútat vagy gyönyörűt, magasröptűt vagy alantast, gazdagot vagy szegényt, közönségest vagy emelkedettet. – Egyforma gyönyörűség neki, hogy egy Jágót teremt-e vagy egy Imogent”. A következő mondat Keatsnél és Péter Ágnesnél is aforisztikus remeklés: „Amitől az erényes bölcs visszahőköl, abban a kaméleon-költő igaz örömet talál.” A folytatásban visszatér a korábbi, szinte parttalanul áradó mondatok kevésbé tömör, de még mindig követhető fogalmazása: „És nem árt vele, hogy éppoly szenvedéllyel vonzódik a dolgok sötét oldalához, mint ahogy a fényest szomjúhozza, hisz fény és sötét egyaránt elmélkedésbe torkollik. A Költő minden dolgok között a legkevésbé költői teremtmény, mert jellegtelen: állandóan más, állandóan feloszlik valami másban. A Nap, a Hold és a Tenger, a Férfi és a Nő meghatározott indulatai szerint viselkedik, ezért költői, változatlan attribútuma van – a költőnek nincs, nincs identitása – biztos vagyok benne, a költő a legköltőietlenebb isten minden teremtménye közül.”
Ugyanebben a levélben, valamivel előbb, ahol a költő – szerinte végül is nem létező – természetéről kezd beszélni, Wordsworthhöz viszonyítva igyekszik tisztázni, hogy a költő milyen típusába is sorolja önmagát: „a költőknek arra a fajtájára gondolok, amilyen én is vagyok, ha egyáltalán költőnek hihetem magam, s amelyet meg kell különböztetni a Wordsworth-féle típustól, vagyis az ő önmagába merült magasztosságától, amely egyedi jelenség s külön kategória”. Az „ő önmagába merült magasztosságától” szövegrészhez Péter Ágnes jegyzetszámot tesz, a jegyzetben azonban nem a fogalom magyarázatát, értelmező kifejtését találjuk, hanem annak eredetijét: „egotistical sublime”, ami angolul sem világosabb, mint magyar változatában. Ennek ellenére elfogadott műkifejezés lett az angol kritikai irodalomban, s ez a tény jól illusztrálja, amit Péter Ágnes a Keats-levelekre általánosabb érvénnyel, találóan szellemes paradoxonban így fogalmaz meg a kötet bevezetőjében: „Ha nem is biztos, hogy kideríthető, mit akart mondani, amit kimond, megfellebbezhetetlenül igaznak hat.”