Rába György

LÉPCSŐK

Mikor is volt hogy a lépcsők szerettek
szerettek engem elkeveredettet
egy ígéret rejtvényénél nyitottabb
kilátó fölötti magasba vontak
fölnézve rózsaablakkal tetézett
kapu bíztatott a túlomra érek
nyakferdítő harangtorony iromba
sisakja csalt mintha paradicsomba
manzárdajtón át testek elbűvöltje
fölhördültem áramütéses ölbe
hittem lépcsők sorsom vakvezetői
általatok fog jó sorom tetőzni
hiszékenységemért fizetve taksát
fokról fokra óvakodom manapság
fakult márványon kopott deszkaszálon
levegőt szedve kell most meditálnom
s álmatlan éjszakákon szívdobogva
fülelek küszöbömig osonóra
hallgatódzom falhoz tapadva nappal
lesz-e még aki otthonomig talpal
visszahódítani nincsen igéző
erőm többé ha már rám unt a lépcső