Magyar László András

KAFKÁNAK SZERETETTEL

1

Régóta vágyott jelmezbálba készült,
kalóz legyen, lovag, Napóleon?
míg végül hosszas fejtörés után
kitinpáncélt öltött és csápokat:
fess, kékesen zöld, nagy futrinka lett.

Hogy feltünést ne keltsen, csak sötétben
mert taxit hívni, órát várt a liftre,
nehogy kilessék fényes szárnyait.

A kastélyban már régen állt a bál,
mikor megérkezett. Libériás inas
fogadta: „Kérem, kit jelenthetek?”
„Nevem Josef K.” „Ismerős e név,
de nálunk, sajnos, nincs ma jelmezes bál…
nos, értesítem majd a ház urát.
Csak várjon itt.”
Várt, izzadt jelmezében.

Más szolga jött: „Kövessen. Erre kérem.”
Sötét alkóvon vezetett az út,
vibráló, sápadt, sárga lámpafényben,
a gyomra fájt, feszült hólyagja is.

Homályos udvar tárult most elé,
két férfi jött, karjánál megragadták
és hátravitték, némán, szakszerűen.
Ott várta már egy óriás bakancs,
amely kegyetlen-gyorsan eltaposta.

Mesének ennyi mára épp elég.

2

Így negyvenen túl fordított rovar
vagyok: magányos és tanácstalan –
nem Samsa-mód, csak időrendileg.
Pilléből hernyó: rút átváltozás.

Sarjadnak fejlett rágószerveim,
nagy, tarka szárnyam törve földre hull,
már nem szállongok dús füvek felett,
pödörke nyelvem nektárt nem szipóz.

Helyette szám fojtós nedvvel teli
levélen csócsál, míg regresszióm –
a földi lét – lágy mélabúja tölt el.

Éjjel gonosz sünökről álmodom.