Nathaniel Hawthorne

A SÉKER MENYEGZŐ

Szabó Szilárd fordítása

Egy napon az agg Ephraim atya betegszobájában, aki negyven éven keresztül állt a gosheni séker közösség élén, találkozóra gyűlt össze a szekta majd’ valamennyi főembere. Tekintélyes férfiak érkeztek Lebanon virágzó településéről, Canterbury, Harvard és Alfred városaiból s mindazon helyekről, ahol ezek a különös emberek kitartó szorgalommal termékennyé tették New England kopár dombjait. Még Kentucky egyik hívő falujából is eljött egy elöljáró, aki ezer mérföldet zarándokolt, hogy meglátogassa lelki rokonait, Anna szentanya gyermekeit. Kivette részét az asztal szerény örömeiből, kortyolta a messze földön híres séker almabort, és elvegyült a szent táncban, amelyről hitük azt tartja, hogy a mámorultat eloldja a földtől, és minden lépéssel közelebb ragadja a mennyei tisztaság és az üdvösség felé. Északi hittestvérei szívélyes meghívására jelent meg itt, azon az eseményen, amelyre személyesen várták el a közösség valamennyi vezetőjét.
A tiszteletre méltó Ephraim atya karosszékében ült; deres haja, a korával járó gyöngeség és főként elhúzódó betegsége, amely egész lényét megtörte, nyilvánvaló jele volt annak, hogy a pátriárka kezéből rövidesen más veszi át a kormánybotot. Lábzsámolya előtt egy férfi és egy nő állt, mindkettő hagyományos séker viseletben.
– Hittestvéreim – szólt Ephraim atya a köréje gyűlt elöljárókhoz, fájdalmas erőfeszítéssel ejtve ki a szavakat –, íme, két gyermekünk, akikre ruházni szándékozom azt a bizalmat, amit a gondviselés hamarosan levesz fáradt vállamról. Kérlek, jól nézzétek meg arcukat, és döntsétek el, vajon a szellem benső szava helyesen vezérelt-e választásomban.
E felszólításra valamennyi elöljáró fürkész tekintettel fordult a két jelölt felé. A férfit Adam Colburnnek hívták; mezei munkán cserződött, de komoly és értelemről árulkodó arcát máris egy egész életre elegendő gond barázdálta, noha még középkorúnak is alig volt mondható. Fellépésén sajátos szigor uralkodott, személyéből ridegség áradt, s e jegyek alapján rendszerint iskolamesternek nézték; és valóban, korábban évekig ezt a hivatást gyakorolta. A nő, Martha Pierson, pár évvel múlt harminc; sovány volt és sápadt, amilyenek a séker hajadonok általában, és megjelenése nem nélkülözte azt a hullaszerűséget, amit a szekta leányainak viselete szinte célzatosan hangsúlyoz.
– Ez a pár még alig lépett élete nyarába – szólott a harvardi elöljáró, egy sastekintetű öregember. – Szívesebben látnám hajukon a szürke őszi deret. Félek attól is, hogy a testi vágy, amely már régóta hatalmat követel rajtuk, a jól ismert kísértésekbe viszi őket.
– Nem, testvérem – mondta a canterbury elöljáró –, a szürke dér, akárcsak a fekete üszög, már elvégezte munkáját Adam testvér és Martha nővér lelkén, ahogyan néha a zöld gabonatáblán is fellelni a nyomát. Mért vonnánk kétségbe, hogy tisztelt atyánk bölcsen határozott, még ha ez a pár kora ifjúságában világi szerelemmel szerette is egymást? Nincs-e közöttünk számos fivér és nővér, akik azelőtt a házasság kötelékében éltek ugyan, de hitünket elfogadva megtisztították szívüket minden vágytól, amely nem a szellemre irányul?
Nem tudni, vajon a korai szerelem csakugyan megfosztotta-e Adamot és Marthát attól a képességtől, amellyel elkormányozhatnának egy séker falut; de az bizonyosan egészen rendkívüli, hogy meleg és simogató reményekre ilyen beteljesülés következzék. Szomszéd gyerekek voltak, így vonzalmuk az iskoláskornál is régebbi időkre nyúlt vissza; lelkük alapelemének látszott, amely minden érzésüket és gondolatukat átjárta, s nem annyira egyetlen világos emlékkel, mint inkább emlékezetük egész tartalmával állt kapcsolatban. De alig értek meg a házasságra, csapások sora szakadt rájuk, és mindkettőnek meg kellett vívnia a maga személyes harcát a puszta létezésért. Martha Pierson talán még ilyen helyzetben is vállalta volna, hogy Adam Colburnhöz köti az életét, és a közös szerelem boldog biztonságában várja a sors kisebb-nagyobb ajándékait. De Adam a maga nyugodt és előrelátó természetével átallt volna lemondani azokról az előnyökről és posztokról, amelyekhez egyedülálló férfiként juthat a nagyvilágban. Év múlt évre, és a nászt egyre csak halogatták. Adam Colburn sok hivatást kipróbált, sok tájat bejárt, és sok mindent tapasztalt az életből. Martha néha mint varrónő, néha mint farmerfeleség cselédje, néha mint falusi tanítónő, néha mint ápolónő vagy betegfelvigyázó kereste a kenyerét, de változatos gyakorlatainak végül vajmi kevés hasznát látta. A két szerelmesnek semmi sem sikerült, s később nem adódott már olyan pillanat, amelyben a házasság annyira kívánatosnak látszott volna, mint első elválásuk idején, életük virágzó szakában látszott, amikor másfelé indultak szerencsét próbálni. Mégis szilárdan tartották magukat közös elhatározásukhoz. Martha feleségül mehetett volna egy úrhoz, aki szülőállamát képviselte a szenátusban, Adam pedig elnyerhette volna egy gazdag és csinos özvegyasszony kezét, ahogyan szándékán kívül a szívét elnyerte. De egyikük sem vágyott olyan boldogságra, melyet nem oszthat meg a másikkal.
Aztán az a néma kétségbeesés, amely csak erős és konok jellemeken lehet úrrá, s amelyet nem oszlat el a remény újabb tavasza sem, rátelepedett Adam Colburn szellemére. Rendezni akarta a dolgát Marthával, és azt indítványozta, hogy csatlakozzanak a sékerek társaságához. E szekta konvertitáit inkább a balsors űzte, semmint a megszállottság vonzotta a vendégváró kapukhoz, ahol senki nem firtatta belépésük okait. Martha, akiben még élt a hit, kezét szerelmese kezébe adta, és követte őt a séker faluba. Eredendő képességeik révén, amelyeket előző hányatott életük fejlesztett ki és erősített meg, rövidesen helyet és rangot vívtak ki maguknak a Társaságban, melynek tagjai értelem dolgában rendszerint az átlag alatt maradnak. A hit és az érzések terén bizonyos fokig hozzáidomultak sorstársaikhoz. Adam Colburn tekintélye egyre emelkedett; nemcsak a Társaság napi ügyeit intézte, de tanaik közérthető és tevékeny szószólójaként is fellépett. Hasonlóképpen Martha is kitűnt a neméhez illő foglalatosságokban. Végül, mikor Ephraim atyát bajai arra intették, hogy utódot keressen pátriárkai hivatalába, Adam és Martha jutott eszébe; azt tervezte, hogy az ő személyüket felhasználva újjáteremti a séker kormányzat ősi formáját, ahogyan azt Anna szentanya létrehozta. Atyát és Anyát akart adni a falunak. Az egyszerű szertartást, amelyben felavatásuk végbemegy, már nem halogathatta tovább.
– Fiam, Adam, és lányom, Martha – szólott a tiszteletre méltó Ephraim atya, szúrós, vén szemét a két jelöltre függesztve –, ha lelkiismerettel vállalni tudjátok a küldetést, szóljatok, hogy rátermettségetek bizonyságot nyerjen a hittestvérek előtt.
– Atyám – felelte Adam a jelleméhez illő nyugalommal –, a világba belefáradt, kiábrándult emberként érkeztem a falutokba, mint aki megrokkant a szüntelen csapások alatt, és menedékre vágyik a balsors elől, mert a remény végleg kiveszett belőle. A világi siker gondolata már csak álmaimban kísértett. Úgy jöttem ide, ahogyan a sírjába tér az ember; nem akartam mást, mint feküdni a homályban és a hidegben, és élvezni a nyugalmat és a csendet. Szívemben egyetlen földi vonzalom élt még, de ifjúságom múlásával ez is megcsendesült; ezért örültem, hogy Martha a nővérem lett, és elkísért új lakhelyemre. Fivér és nővér vagyunk; így van jól, és ne is legyen másként soha. Ebben a békés faluban megtaláltam mindent, amire vágytam. Továbbra is, amíg erőm engedi, közösségünk szellemi és anyagi felemelkedésén fogok munkálkodni. Ebbéli elhatározásom megingathatatlan. Kész vagyok elfogadni a bizalmat.
– Jól beszéltél, Adam fiam – mondta az atya. – Isten áldása kísér majd a hivatalban, amelyről én nemsokára lemondok.
– Hát a nővérünk? – szólt közbe a harvardi elöljáró. – Talán neki nem adatott meg, hogy kifejezze érzelmeit?
Martha összerezzent, ajka elnyílt, mintha meg akarná adni az illő választ a felszólításra. De ha akarta is, szíve mást diktált; talán a régi emlékek, a gyermek, a lány és a nő hosszan elfojtott érzései fakadtak fel benne, melyeket szentségtörés lett volna itt szóba önteni.
– Adam már beszélt – mondta sietve –, az ő érzelmei az enyémek is.
De alig ejtette ki e néhány szót, Martha úgy elsápadt, mint aki sokkal inkább felkészült arra, hogy a koporsóba dőljön, semhogy tovább álljon Ephraim atya és az elöljárók színe előtt; egyszerre megborzongott, mintha helyzete és sorsa valami rettenetes, jóvátehetetlen fordulatot venne. S csakugyan, nem női idegek erejéhez mért feladat volt dacolni a szekta legvadabb megszállottjainak merev férfitekintetével. Ezekben a természetes együttérzés fölött már rég úrrá lett a szenvedély és az emberi gyarlóság. Egyikük feleségével és gyermekeivel csatlakozott a Társasághoz, s attól a perctől fogva egyetlen kedves szót nem szólt az asszonyhoz, és soha többé nem vette térdére a szívének legdrágább csöppséget. Egy másik, akit hozzátartozói nem akartak követni, szent elhivatottsága tudatából elég erőt merített ahhoz, hogy a világ irgalmában bízva sorsukra hagyja őket. Az elöljárók legifjabbika, egy ötven körüli férfi, már séker faluban nőtt fel, és azt beszélték róla, hogy keze még soha nem érezte asszonykéz melegét, s hogy szorosabb köteléket elképzelni sem bír, mint amely a szekta hittestvéreit összefűzi. De a legrettenetesebb alak mindvalamennyi közül az öreg Ephraim atya volt. Ifjúkorában a léha libertinusok életét élte, míg Anna szentanya személyes szavára meg nem tért, hogy aztán maga is osztozzék a korai sékerek tébolyult fanatizmusában. A falusi tűzhelyeknél ősidők óta azt suttogták, hogy Anna szentanyának előbb izzó vassal ki kellett égetnie testéből a szívet, s csak azután tisztulhatott meg a földi szenvedélyektől.
Igaz-e vagy sem, szegény Martha keblében női szív dobogott, méghozzá olyan szelíd, hogy elszorult a félelemtől, amikor végignézett ezeken a különös vénembereken, és szeme Adam Colburn rezzenetlen arcán állapodott meg. Észrevette, hogy az elöljárók még mindig hitetlenül bámulják, ezért nagyot lélegzett, és újra megszólalt.
– Azzal az erővel, amit a balsors még meghagyott nekem – mondta –, kész vagyok vállalni a küldetést, és megtenni érte mindent.
– Gyermekeim, fogjátok meg egymás kezét – mondta Ephraim atya.
Úgy tettek. Körben az elöljárók felálltak, és az atya is, amennyire tudott, kiegyenesedett a hatalmas karosszékben, de lábra állni már nem volt ereje.
– Azt parancsoltam, hogy fogjátok meg egymás kezét – folytatta –, de nem a földi vonzalom jeléül, mert ennek láncait örökre ledobtátok, hanem mint fivér és nővér a vallás szeretetében, és mint egymás támaszai a rátok rótt munkában. Terjesszétek a tanítást, amelynek birtokába jutottatok! Tárjátok ki hitünk kapuit – a kulcsokat íme átadom –, tárjátok ki mindenkinek, aki elfordul a világ bűneitől, és eljön hozzánk, hogy tisztaságban és nyugalomban éljen. Fogadjátok be a megfáradtakat, akik felismerték a földi élet hiúságát; fogadjátok be a kisgyermekeket, hogy soha ne tanulhassák meg ezt a keserű leckét. Bár kísérné áldás a munkátokat; bár hoznátok el azt az időt, amikor Anna szentanya küldetése beteljesül és célhoz ér, amikor nem születnek többé gyermekek a pusztulásra, és az emberi faj egyetlen túlélője, egy megfáradt aggastyán, olyan, mint én, úgy látja majd lemenni a napot, hogy tudja, nem jön még egy virradat erre az átkozott és nyomorult világra!
Az öregember kimerülten hátrahanyatlott, és az elöljárók gyülekezete jó okkal úgy vélte, hogy eljött az óra, amelyben a pátriárka átadja hivatalát a falu új vezetőinek. Most minden szem Ephraim atyára szegeződött, így senki, még Adam Colburn sem vette észre, hogy Martha Pierson arca lassan elhalványul. Csakugyan, Adam kivonta kezét választottja szorításából, és karját a kielégült becsvágy érzésével fonta össze. Mellette azonban Martha arca mind halványabb és halványabb lett, s végül, akár egy gyászlepelbe burkolt holttest, régi szerelmese lába elé omlott; mert oly sok bátran tűrt sorscsapás után szíve a magányos vergődés súlyát tovább már nem bírta elviselni.