Papp Márta

LEVÉL BREUER JÁNOSNAK

Kedves János,
érdeklődéssel olvastam Wilheim András Szabolcsi-értékelésének margójára írott gondolatait Szabolcsi Bence ötvenes évekbeli tevékenységéről, harcairól, veszélyes helyzetéről. Nem hallgathatom el, hogy az idézett, jórészt ismert (Kroó György Szabolcsi-monográfiájában és a Maga korábbi cikkeiben is olvasható) dokumentumokból kirajzolódó kép kissé egyoldalúnak tűnik annak, aki olvasgatta a korabeli sajtót, és találkozott egyéb forrásokkal és dokumentumokkal is. Félreértés ne essék: nem a Szabolcsi Bence társadalmi-zenepolitikai tevékenységéről kialakult kép megváltoztatására, hanem árnyalására gondolok.
Cikkének egyik alapgondolatával azonban egyáltalán nem tudok egyetérteni. A Wilheim András élményanyaghiányáról írott sorai azt sugallják, hogy egy kutató személyes élményanyag híján nem ítélhet meg egy kort. Vajon egy muzikológus csak úgy írhat Mozartról, ha főnöke lerugdosta a lépcsőn, és járatos a szerencsejátékban? Vagy csak akkor elemezheti Muszorgszkij életművét, ha tapasztalta az alkoholizmus mámorát? Tudom, demagóg példák ezek, de kifejeződik bennük a dolog abszurditása. Egy történész, ha igazi, nemcsak leírja és elemzi az adott kort, hanem ítéletet is alkot róla. Ha az ítélet nem bizonyul helyesnek, megcáfolják. Akkor a cáfoló ítélete lehet érvényes, egészen a következő másfajta nézőpontok felbukkanásáig. És ebben ez a szép.
Egyébként nem hiszem, hogy Wilheim Andrásnak nincsenek élményei az ötvenes évekről. Hogy milyen gyermekkori emlékeket őriz szülei szorongásairól, nem tudom, csak a sajátjaimról számolhatnék be. De hogy felnőttként is alkalma volt tapasztalatokat szerezni a diktatúra mibenlétéről, azt mint volt zeneakadémiai évfolyamtársa tanúsíthatom. Az egyik 1969-es élményünk: a zenetudományi I. évfolyamnak tartott, Lukács György Esztétiká-ját tárgyaló Fodor Géza-kurzust a Zeneakadémia marxizmus–leninizmus tanszékének nyomására rövid úton betiltották. Tiltakozásul megpróbáltuk magánúton folytatni a kurzust (hisz túl voltunk már az ötvenes éveken…), Fodor Géza épp Wilheimék lakásán tartotta kérésünkre szobaszemináriumát Lukácsról, amely azután elég gyorsan kifulladt, természetesen nem Fodor Géza, nem is politikai nyomás, hanem a zenetudományis hallgatók túlterheltsége miatt. Igen tartalmas élményei lehetnek a hatalom packázásáról Wilheim Andrásnak az Új Zenei Stúdió alapító tagjaként és állandó előadóművészeként is; azon Új Zenei Stúdió tagjaként, amelynek egyébként megtűrt működését nem is egy politikai támadás tette nehézzé. Az élmény súlyos, ha nem is életveszélyes, mint az ötvenes évek élethelyzetei.
Végül, visszatérve a Szabolcsi-témára: jól ismerem és tiszteletben tartom a Szabolcsi-tanítványok érzékenységét, hisz magam is közéjük tartozom, az utolsó osztály tagjaként. Lehetetlen elfelednem a legnagyobb és leghívebb Szabolcsi-tanítvány, Kroó György tekintetének elborulását a „Szabolcsi, a zenepolitikus” cím (Tallián Tibor nagy empátiával és tisztelettel megírt tanulmányának alcíme) puszta olvastán. A szentség azonban fokozatosan megszűnik. A következő zenekutató nemzedékek jószerivel csak írásaiból, hatalmas életművéből fogják megismerni és fogják elődeiknél elfogulatlanabbul méltatni és megítélni Szabolcsi Bencét. Ez a Szabolcsi-életműnek – biztos vagyok benne – nem válik kárára. Wilheim András írása, melynek gondolatébresztő voltára Maga is célzott, e folyamatnak talán első állomása, a Szabolcsi-jelenség körüli tiszteletteli csönd megtörése.

1999. december vége
Üdvözlettel
Papp Márta