Jorge Luis Borges*

HATÁROK

E nyugatra tartó utcák közül
bár fogalmam sincs, melyik, de talán van,
amit gyanútlanul, részvétlenül
én már egyszer s mindenkorra bejártam,

alávetve Annak, aki merev
és titkos és mindenható szabályt szab
minden e változékony életet
alkotó álomnak, formának, árnynak.

Ha nincs semmi, ami ne érne véget,
aztán csak felejtés és „soha már” van,
ki tudja, tudtunkon kívül, de végleg
kitől köszöntünk el ebben a házban?

Leáll az éj, elszürkül az üveg,
s a könyvek oszlopából, amit a
fény csonka árnyként az asztalra vet,
lesz még, amit nem olvastunk soha.

Van délen pár kapu, ütött-kopott,
nagy kővázával (kaktuszfüge benne):
számomra áthatolhatatlanok,
mintha csak egy litográfia lenne.

Valami ajtót bezártál örökre,
és egy tükör hiába őrzi képed;
egy keresztúton hezitálsz: fölötte
négyarcú Janus négy irányba réved.

Van emlékeid között egy, ami
jóvátehetetlenül elveszett;
a szökőkút felé lépteidet
fehér nap, sárga hold nem követi.

Nem mondhatod el azt, amit a perzsa
rózsákról mesélt rég és madarakról,
ha késő délután szórt fény seper, s ha
úgy mondanál valami maradandót.

S a folytonos Rho^ne s a tó, mindez a
tegnap, amely fölé ma hajolok?
Eltűnik, mint Karthago hamuja,
mit sóval szórtak be a latinok.

Hajnaltájt távolodó tömegek
mormogását hallom majd szüntelen:
elhagy s elfelejt, ami szeretett;
tér, idő, Borges békét hagy nekem.

Imreh András fordítása

* Az Európa Könyvkiadónál hamarosan megjelenő kötetből.