Bán Zoltán András

TERMÉKENY FÉLREÉRTÉS

A lap decemberi számában Szilasi László – Darvasi László új regényéről értekezvén – igen megtisztelő módon idézte fel egyik régebbi megjegyzésemet, miszerint a magyar regény szellemileg többek közt azért csenevész, mivel történetéből hiányzik a Kundera által (Réz Pál leleményes fordításában) „első félidő”-nek nevezett szakasz, vagyis – a végletekig leegyszerűsítve a kérdést – mindaz, ami az epikában a XIX. századi realizmus előtt történt. Szilasi most azt látja, hogy a magyar regény legújabb termékeinek egy része (Darvasié mellett Háy János, Márton László nevét említi) utólag mintegy megteremtette ezt a múltat, és minden okunk megvan rá, hogy ezen örvendezzünk.
Bizonyára. De csak korlátozott értelemben. Hiszen e törekvések mindenekelőtt tematikusan kapcsolódnak múltunkhoz (képzeletbeli címmel élve mondjuk: Janicsárok mai végnapjai), és (Márton most készülő műve kivételével, amelyben – az eddig megjelent részletek tanúsága szerint – a szerző a lehető legmélyebben gondolja át e viszonyt) szellemi-formai kapcsolatban, ha jól látom, nem állnak Jósikával, Keménnyel, Jókaival, Mikszáthtal, az erdélyi emlékiratírókról nem is beszélve.
Nem, én nem ebben láttam a kigázolás lehetőségét. Egy másik írásomban, amelyet talán Szilasi nem ismer (való igaz, magam sem tudom, hol jelent meg és mikor), az áttörés lehetőségét abban láttam, ha a mai magyar regény egy verses epikai műfajhoz, a nálunk a nagy realista regény helyett kidolgozott és legjobb műveiben (Bolond Istók, A délibábok hőse, Alfréd regénye) valószínűtlen esztétikai tökélyre vitt magyar verses regényhez kapcsolódik. E műfaj ugyanis számtalan előnnyel rendelkezik a ma epikusa számára: az elbeszélő alakja lírai-epikus része lehet a szövegnek, egyes szám első személyben szólhat, de egyrészt a „maga”, másrészt az általa teremtett narrátor nevében; a műfaj formája végletekig kevert, tehát magába emelhet gyakorlatilag bármit, ez a szó jó értelmében vett elegyes és minden irányba mozgékony nyelvet is biztosíthat, a szövegbe vidáman belefér bármiféle reflexió, anélkül, hogy ez unalmasan esszéisztikussá tenné a regény szövetét – a lehetőségek és előnyök száma, legalábbis az én agyamban, szinte végtelen. Tehát: prózában írt verses regény, ez lehetne az egyik kitörési pont. Szándékomban áll egy ilyen jellegű kísérlet elvégzése, ezért hamarosan belefogok a Bolond Istók, avagy Az élhetetlen című regénybe, amely e formaelvek szerint épül majd.
Ám ekkor a kritikusnak el kell hallgatnia. Hiszen olvasta és magáévá tette Németh László gondolatát, miszerint nem baj, ha az író kritikus egyben, ám komoly problémákat jelenthet, ha kritikai érveit arra használja, hogy saját produkcióját igazolja.